Csapó Endre

Milliárdos végkielégítések

 Megjelent a Magyar Élet 2010. november 11-i számában

 A nemrég elhunyt John Kenneth Galbraith neves amerikai közgazdász egyik jelentős munkája volt „Az új ipari állam” (The New Industrial State, 1967) című könyve, amelyben korának éles szemű megfigyelőjeként foglalkozott a gazdasági élet intézményeinek és az államnak a viszonyával. Tényként állította, hogy a termelési viszonyok eltérése ellenére a kapitalista fogyasztói társadalmak és a szocialista társadalmak gazdálkodásának technikai tényezői meglepő azonosságot mutatnak. A nagyvállalatok és az államok kormányzatai olyan sajátos partneri viszonyba keveredtek, amelyben nem feltétlenül a kormányzat a domináns fél. Könyvében arra hívta föl a figyelmet, hogy a nagyvállalatok és az állami szféra között olyan összefonódások találhatók, amelyek az USA gazdaságát némileg a szocializmusra jellemző tervgazdasághoz teszik hasonlatossá.

Annak idején foglalkoztatott minket, emigránsokat is a „konvergencia-elmélet”, ami szerint a két „szembenálló” szisztéma között fennálló különbözőségek fokozatosan elhalványodnak, végül összeborulnak egy rendszerré. A politikai mozgások is igazolták ilyen fejlemény esélyességét. Végülis másképpen oldódott fel, de most nem erről kell szólni.

Galbraith könyvéről az Új Látóhatár 1968/6 száma közölt nekünk tájékoztatót. A könyvet ismertető Szabados József foglalkozik a könyvnek azzal a részével is, ami minket most közvetlenül is érdekel, a nagyvállalatok növekvő hatalmáról az állam rovására. Arról, hogy a nagyvállalatok nemcsak befolyásolják, hanem a szinte tökéletesre fejlesztett reklám-technikával gyakorlatilag irányítják a piacot és az egész társadalmat. De kik irányítják a nagyvállalatokat? Nem a tőkés, nem is a részvényes, hanem a vállalaton belüli bürokrácia. Ennek tagjai a hagyományos értelemben vett menedzserek, a műszakiak, a kutatócsoportok. A termelés és értékesítés bonyolult szerkezetének irányítása csoport-döntést igényel, így a vállalatok igazi magvát ők képezik. Ez a jólfizetett vállalatvezetői kör (techno-struktúra) legfőbb céljának nem a profit növelését, hanem pozíciójának biztosítását és hatalmának kiterjesztését tartja.

Galbraith több ízben foglalkozik a kelet-európai gazdasági reformokkal és reformtörekvésekkel is. Szerinte a kelet-európai reformok lényege az, hogy a vállalatok irányítását a kommunista államokban is kezdik átadni a techno-struktúrának. (Csak emlékeztetőül – 1968-ban vagyunk.) Nyugaton már régen bizonyítást nyert, hogy káros, ha a techno struktúrának a vállalat irányítására vonatkozó döntéseibe kívülről beavatkoznak. És ahogy a modern ipari államban a techno-struktúra átvette a tőkés, a vállalkozó és a részvényes hatalmát, mert a gazdasági fejlődés ezt követelte meg, hasonló fejlődés van kialakulóban Kelet-Európában is: az állam kénytelen átadni a vállalat irányítását a vállalati techno-struktúrának. A két rendszer között tehát közeledés van. Ez a közeledés azonban – írja Galbraith – nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer visszatér a piacgazdasághoz: ezt mindkét rendszer már maga mögött hagyta.

Galbraith bőven megérte (2004-ben halt meg 97 évesen), hogy nem jól jósolt: a kommunista rendszer bizony visszatért a piacgazdasághoz, és a Nyugat, főleg az angolszász kapitalizmus is visszatért a nyers liberalista piacgazdasághoz. Ez a fajta „konvergencia” egészen sajátságos, nem egymáshoz igazodtak, hanem vissza a történelembe, a kapitalizmusnak olyan korszakába, amikor a munkásvédelem még csak vágyálom volt. Kétszáz éve folyik a vita az állam szerepéről, hogy mennyi legyen az államnak, illetve a magánvállalatoknak a része a gazdaságban. A legnagyobb utat a kommunisták tették meg – visszafelé: a mindent államosítástól az államot a gazdaságból kiszorításig.

A gazdasági-pénzügyi válság az amerikai liberalista gazdasági rend visszatérő jelensége. Ami 1929-ben Amerikában kirobbant, az magával rántotta Európa gazdasági rendjét is, ami pedig már akkor is haladottabb volt szociális gondoskodás terén mint az Egyesült Államok rendje, de a háborúban kivérzett állapotában az akkor már domináló amerikai pénzgazdálkodás függvényeként ugyancsak a válság állapotába zuhant. A Roosevelt nevéhez fűződő New Deal valójában állami mentőöv volt, az állami beavatkozás és támogatás húzta ki az országot a válságból.

Európában elsőnek Olaszország találta meg az állam szerepének alkalmazását, a nemzeti összefogásra támaszkodó munkaállam kiépítésével, a nemzetközi liberalista kizsákmányoló rend ellenében. Németország már csak a világválság évei következtében lépett az állami irányítású nemzeti gazdálkodás útjára, amelynek – elvonatkoztatva politikai természetétől – gazdasági sikere világra szólóan eredményes volt.

Botos Katalin professzort idézzük:

„A harmincas évek elején Európa gazdasága romokban hevert. Az olaszok a csődbe menő vállalatok finanszírozására létre hozzák a nagy állami holdingot, az IRI-t, amely végső soron az olasz gazdaság jelentős részének államosításához vezet. Az angolok, franciák a második világháború után államosítanak jelentősebb mértékben, s a felszabaduló gyarmatok jelentős része is az állami tulajdon, az állami gazdasági szerepvállalás segítségével kíséreli meg a felzárkózást. A világ vezető ipari nagyhatalmánál is úgy kiéleződtek az ellentmondások, a túltermelési válság olyan visszaesést eredményezett, hogy a társadalomban a feszültség forrponton volt. A kiutat az állami szabályozás intézményeinek felállítása, s a költségvetési politika „bevetése” jelentette. Változatos formában, de az állami tulajdonlás, az állami szabályozás és konjunktúra-szabályozás általános gyakorlattá vált a fejlett világban. A német gazdaság ugyan sajátos utat követett a szociális piacgazdaság kiépítésével, melyben ugyan a versenyszektor államosítása nem jött szóba, de az infrastruktúra, a szociálpolitika és a szabályozás terén hatalmas volt itt is az állam szerepe. Az új közgazdasági elméletek, amik az állam erőteljesebb szerepét hangsúlyozták, úgy tűnt, meghódították a vezető kapitalista gazdaságokat és a társadalmat. Ahogy Nixon elnök mondta egy negyed század múltán: »Mindannyian keynesiánusok vagyunk«.

De mire kimondta, már véget is ért ez a korszak. A friedmani monetarizmus és a hayeki liberalizmus már úton volt az irányító magaslatok meghódítása felé. Igaz, 1974-ben még fele-fele arányban osztoztak a jóléti kapitalizmus hívei a szabadelvűekkel a sikereken, hiszen Gunnar Myrdal, a szociálisan érzékeny svéd közgazda és Alfred Hayek, a korlátlan szabadságpárti osztrák társadalomtudós megosztva kapta a közgazdasági Nobel-díjat, de Hannibál már a kapuk előtt volt.

Rövidesen bekövetkezett a Thacher-i hatalomátvétel Angliában, s Ronald Reagan győzelme Amerikában. A hivatalos gazdaságpolitika rangjára emelkedett az állam visszaszorítása, mivel – úgy tűnt – addigra már nem a jólét garanciája, csak a stagfláció forrásává vált a jelentős mértékű állami beavatkozás. Megindult a privatizáció, dereguláció, liberalizáció világszerte. El akarták söpörni az útból a Nagy Válság hagyatékát, vissza akartak térni a klasszikus kapitalizmus alapeszméihez, a teljes vállalkozói szabadsághoz, s a termelési tényezők korlátozás-mentes áramlásához. Egyáltalán nem »lógott ki a sorból«, hogy 1989 után Kelet-Európa is erre az útra lépett. Igaz, itt sokkal mélyebb változásokról volt szó, hiszen nem csak a gazdaság, de a teljes társadalmi berendezkedés demokratizálása volt a cél.”

Talán mondhatjuk, hogy valahányszor tönkrement az országok gazdasági rendje a privát kezelésben, átszerelték az egészet az állam gondozásába, vagyis a társadalom terhére történő rendbetételre, majd amikor ismét nyereségesek lettek a vállalatok, jött a privatizáció. A magyar rendszerváltoztatás ilyen privatizációs időszakra esett, és a Nyugat éhes kapitalistái és a reform kommunisták szabaddemokrata pártja egymásra találtak a privatizációnak nevezett tolvajlásban. Ez a siker bolsevista banda nem átallotta kommunista restaurációval megbélyegezni azokat, akik ellenálltak a mindent mindenáron privatizálók garázdálkodásának. És akkor a fő privatizátor Nemzetközi Valutaalap (IMF) előírja a lekopasztott állam fizetési kötelezettségeit, annak teljes ismeretében, hogy azok teljesítése csak a társadalomra ráterheléssel valósítható meg.

De nézzük csak, hogyan működik az ország, amikor az állami vagyonból milliárdosokká vált ex kommunista államellenes liberalisták kormányozzák az államot? Ismét Botos Katalin igazít el minket a politikai labirintusban. Ismét Amerikából kell kiindulni, ahol – mint írja – a szociális háló viszonylag fejletlen, a nyugdíj- és egészségügyi biztosítások nem teljes körűek. Például 1973 és 1994 között a nyugdíjbiztosítottak aránya az USA-ban 62 %-ról 46%-ra csökkent. A munkabérek terén a hetvenes évektől nagy eltérések jelentkeztek. A leggazdagabb 1% jövedelme megduplázódott, miközben a népesség 80 %-ának családi és háztartási jövedelme stagnált, vagy csökkent. 1973 óta Amerika szegényei még szegényebbek lettek. Az utóbbi évtized gazdasági növekedéséből gyakorlatilag csak a családok felső 5%-a részesedett – állapította meg Robert  Freeman 2004-ben.

„A bérek széthúzódásánál azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Itt nem csupán magáról a differenciáról van szó. A top-menedzserek fizetése ugyanis csillagászati magasságokba szökött. A Wall Street Journal 1996. április 11-i száma szerint a menedzserfizetések négyszer olyan gyorsan nőttek, mint az átlagbérek, de a vállalati profitoknál is háromszorta gyorsabban emelkedtek.

A 90-es évek fejleményei csak megerősítették azt, amire már a jeles közgazdász, Schumpeter a harmincas években, majd Galbraith az ötvenes–hatvanas években utalt. A modernkor igazi tulajdonosai a menedzserek. Legalábbis, gyakran ők gyakorolják azokat a stratégiai rendelkezési jogokat, amelyek a tulajdonosi mivolt lényegét adják. A 90-es évek tőzsdei szárnyalása idején nagylelkűek voltak a közgyűlésen a tulajdonosok, és jóváhagyták a CEO-k, azaz a top-menedzserek nagyvonalú honorálását. A vállalatvezetés elfogadtatta, hogy a top-menedzserek honorálása az átlagjövedelmeknek akár négy-ötszázszorosa is lehet!! Az amerikai menedzserek sokszorosát kapják annak, amit európai vagy japán megfelelőik zsebre tesznek. Japánban az ügyvezető fizetése az átlagbér tízszerese, Angliában 25-szöröse. Amerikában az elmúlt évtized alatt 85-szöröséről az 500-szorosára változott.”

A magyarországi átmenetet levezénylő elv- és bűntársak természetesen az amerikai mintát követték, széleskörű amerikai támogatottság mellett. A teljes államapparátusra, közművekre, állami vállalatokra, művelődési, tudományos, egészségügyi intézményekre rátelepedtek azok a fentebb már bemutatott típusú menedzserek, akik a legkülönbözőbb módon szívnak ki tetemes összegeket pozíciójuk révén, nemcsak bevett szokásként, hanem szerződéses alapon rendezett járandóságként, továbbá önmaguknak megszavazott sikerdíjakat is kapnak. Akkor is kiemelnek nagy összeget, ha közben az intézmény anyagilag a tönk szélére kerül. Zárt társadalom, amibe bekerülni megfelelőség kérdése. Ezt a fajta zsiványságot a szebben hangzó és szinte megértő (mert állítólag mindenütt van kisebb-nagyobb méretben) korrupció szóval illetik.

Orbán Viktor szerint a korrupció letörése nélkül nem lehet rendbe hozni az ország gazdasági és erkölcsi helyzetét. Ezt célozta meg az a parlamenti határozat, ami 98 százalékos adóval sújtja a 2 millió forinton felüli, a közintézmények terhére kifizetett végkielégítéseket. Jelenleg csaknem egymilliárd forintnyi végkielégítésről van szó a Magyar Fejlesztési Banknál, a Magyar Államvasutaknál, a Budapest Közlekedési Vállalatnál.

Hasonlóan nyilatkozott a Civil Összefogás Fórum, amely szerint egy velejéig züllött és az országnak óriási károkat okozó korrupciós rendszert akar megszüntetni a kormány. A szervezet véleménye szerint az elmúlt nyolc év során, a szocialista–liberális kormányzatok regnálása alatt létrejött korrupciós rendszer szétverése alapvető feltétele annak, hogy Magyarországon megindulhasson a gazdasági növekedés. Ez az érdeke a magyar civil társadalomnak is, hiszen e nélkül esély sincs arra, hogy megvalósulhasson a közjó. Erről szólt már a bankadó, erről szólt az extraprofitot termelő nagyvállalati szféra megadóztatása, s erről szólt a jó erkölcsbe ütköző végkielégítések megadóztatása is.

Mindezekkel szemben az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, és visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a 98 százalékos különadóról szóló törvényt. Ezt követően a Fidesz parlamenti frakcióvezetője bejelentette: kezdeményezi az alkotmány módosítását, hogy azok a kérdések, amelyekről nem lehet népszavazást tartani, kerüljenek ki a testület hatásköréből. A 98 százalékos különadóról szóló törvényt Lázár János változatlan tartalommal javasolja újra elfogadásra a Parlamentnek.

E döntés nyomán fölbolydult a kas, minden ellenzéki buzgalom nekirontott a kormánynak, diktatúrát sikoltozott. Föléledt a taxisblokád idején alakult, kormány- és rendszerdöntési szándékkal fellépő, hírhedett baloldali csoportosulás, a Magyar Demokratikus Charta, és most felhívást juttatott el a Magyar Távirati Irodának, ami szerint Orbán Viktor és kormánya sorra iktatta ki a politikai döntéshozatal rendszeréből azokat az alkotmányos fékeket és ellensúlyokat, amelyek demokratikus korlátok között tarthatnák az ő uralmát, pártkádereket nevezett ki a közhivatalok élére, és új, csak neki szolgáló intézményeket hozott létre. A szerveződés szerint „az Alkotmánybíróság jogkörét drasztikusan csökkentő mostani föllépés nemcsak az iránya, de kendőzetlen durvasága miatt is fölháborító. A testület döntésére még aznap felelt a hatalmi gőg: tudatván mindenkivel, hogy ebben az országban – legyen bár jogsértő – csak a kormányzat akarata érvényesülhet”.

November 2-ára nagygyűlést hirdetett a Charta, „mert a magyar demokraták nem hagyhatják válasz nélkül a jogsértést. Mutassuk meg, hogy nem félünk az arrogáns és bárdolatlan hatalomtól!”

Az Alkotmánybíróság nem a különadó kivetését ítélte alkotmányellenesnek, hanem a jogszabály jogtechnikai alkalmazását – fogalmazott a Lánchíd Rádió Kulissza című háttérműsorában Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet vezető elemzője, miután a taláros testület – az elemző szerint – jogtechnikai okokra hivatkozva kimondta: „nincs tisztázva, mit tekint a törvényalkotó jó erkölcsbe ütközőnek”. Mráz ismételten figyelmeztet: csak a kétmillió forint feletti rész megadóztatásáról van szó, „ne kaphasson valaki az átlagbér tízszeresénél több pénzt”, de „az érintetteknek ezzel szemben jár a magas nyugdíj”. Megfogalmazása szerint „létezik társadalmi igazságérzék”, ami szerint ilyen magas búcsúpénz nem járhat.

Orbán Viktor nyugodt hangnemben szólt az Alkotmánybíróság határozatáról: „Nem az emberek igazságérzetét kell megváltoztatni, hanem azokat a régi szabályokat, amelyekbe beleütközünk. A konfliktus lényege a jövendőbeli Magyarország összeütközése a régi szabályokkal. Tulajdonképpen köszönettel tartozunk az Alkotmánybíróságnak, hogy ezt a konfliktust nyilvánvalóvá tette.”

Tehát: Magyarország jövője érdekében a „régi szabályok” helyébe mielőbb új alkotmányt kell létrehozni. De mert „az ország kirablóinak végképp nem járhat horribilis végkielégítés” – ahogy Orbán fogalmazott –, halaszthatatlan intézkedést kell hozni az így kiemelt állami pénzek visszaszerzésére, ha kell a jelenlegi még érvényben lévő alkotmány módosítása által.

A kormányfő szóvivője Szíjjártó Péter, hangsúlyozta, hogy ebben az új korszakban elfogadhatatlan, hogy az ország jelenlegi állapotában egyes állami, költségvetési szférában dolgozó vezetők több tízmilliós végkielégítéseket tegyenek zsebre. A nemzeti ügyek kormánya köteles megfelelni az embereknek, akik ezt igazságtalannak érezték, és meg kell találnia a szükséges és alkalmas jogi eszközöket arra, hogy a botrányos végkielégítések korszakát lezárja. Említette a szóvivő, hogy miniszteri pályafutását befejezve mintegy 6,6 millió forintot kapott a volt miniszterek közül például Gráf József, Herczog László, Kiss Péter és Szekeres Imre.

Szijjártó Péter emellett szólt arról is, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnél (MNV) szolgálatot teljesítő Szilvásy György főigazgatónak információik szerint elbocsátása után több mint 20 millió forintot fizettek ki. Az ugyancsak volt MNV-s Benedek Fülöp pedig – információik szerint – több mint ötmillió forintos kifizetésben részesült elbocsátása után. A Duna Televízió távozó elnöke Cselényi László 49 millió Ft jutalommal távozott, ismeretlen ok miatt hirtelen elhatározással. Az sincs rendben, hogy a MÁV-nál, ahol éves szinten több tízmilliárdos veszteséget halmoznak fel, az idei évben elbocsátáskor, illetve távozáskor volt olyan vezető, aki 30 millió forintos végkielégítés kapott. Véleménye szerint ezek után nem meglepő, hogy az emberek nem akarják, hogy e távozó állami vezetők több tízmillió forinttal a zsebükben elsétáljanak.

Nagyon helyénvaló, és immár létérdeke Magyarországnak, a liberalista rablógazdálkodás megszüntetése, és közösségérdekű és erkölcsalapú alkotmányos rend intézményesítése.