Drábik János

Demagógia vagy populizmus

 

A populizmust többen politikai retorikának és meggyőződésnek tekintik, amely többnyire a politikai elitekkel szembeni bizalmatlanságot és ellenérzést fejezi ki. Képviselői a nép ösztönösen érzett érdekeit és óhajait próbálják érvényesíteni a politikai cselekvésben. A populizmus különösen a politika mai valóságában kiábrándultságot tükröz a politika látható terében működő pártokkal, a hivatalban lévő politikai csoportokkal szemben. A populista mozgalmak és vezetőik a hatalom visszajuttatását ígérik a kirekesztett tömegeknek. A populizmus hívei ezért igényt tartanak arra, hogy az adott nép és nemzet egészét képviseljék,  legalábbis annak a hiteles részét, a hatalomból kirekesztett hátrányos helyzetű többségét.

A populizmus kifejezést az Egyesült Államokban használták először az 1890-es évek végén. Így jellemezték azt a pártot és mozgalmat, amely a XIX. században az Egyesült Államokban működött. Elsősorban a nyugati farmerek körében volt népszerű, és egyik fő törekvése a dollár aranyalapra való helyezésének a megakadályozása volt. A Populist Party, amit úgy is neveztek, hogy People’s Party, nem sokáig működött, de programjából több is megvalósult. A Populista Párt fő követelése az amerikai pénzrendszer, valamint a nemzetgazdaság demokratizálása volt. Ez a követelése azóta sem valósult meg. A populista szó azonban meghonosodott az Egyesült Államok politikai életében, abban az értelemben, hogy így jelölik azt a politikát, amely vonzást gyakorol az egyszerű emberek tömegeire, ugyanakkor szemben áll a hatalmon lévő uralkodócsoportok érdekeivel.

A Populista Párt a mezőgazdaságban dolgozóknak abból az elégedetlenségből nőtt ki, amely 1873-at követően végigsöpört az Egyesült Államokon. Az ekkor megalakult Farmerek Szövetsége nem volt képes szélesebb körű tömegakciókat végrehajtani a pénzügyi rendszer irányítóival, a vasútépítési vállalkozókkal, a piacot monopolizáló kereskedőcégekkel szemben. Lényeges változásra tehát nem került sor az Egyesült Államok gazdasági, mezőgazdasági és pénzügyi rendszerében. Az 1880-as évek végére a Farmerek Szövetsége kidolgozott egy olyan politikai programot, amely szabályozni kívánta az Egyesült Államok egész politikai rendszerét, mindenekelőtt azonban a pénzrendszerét, hogy véget vessen a mezőgazdasági termékek folyamatos leértékelésének.

Azért merült fel igény egy új országos politikai párt létrehozására, mert a már meglévő Demokrata Párt és Köztársasági Párt nem volt hajlandó azokat a politikai követeléseket felvállalni, amelyeket a Farmerek Szövetsége képviselt. E követelések egyike volt annak a helyzetnek a fenntartása, hogy továbbra is az ezüst legyen az állam által kibocsátott dollár, vagyis az állami közpénzkibocsátás nemesfém alapja. A Populista Párt együtt a Knights of Labor-rel  (a Munka Lovagjaival) 1892-ben elfogadta az ún. Omaha Platformot. Ez a pártprogram szorgalmazta a bankok fokozatos megszüntetését, a vagyonhoz és jövedelemhez igazodó arányos közteherviselést és az ennek megfelelő adózást, valamint a szenátorok közvetlen választását. Sürgette a Platform a közigazgatás megreformálását, a munkaidő napi 8 órára való csökkentését, továbbá a vasutak és a távközlési rendszer állami ellenőrzését. Az 1892-es elnökválasztáson James B. Weaver populista jelölt egy milliónál is több szavazatot kapott, és elnyerte hat szövetségi állam támogatását. A Populista Párt így különösen a déli államokban veszélyeztette a Demokrata Párt monopolhelyzetét. A dollár aranyalapra helyezését azért ellenezték az Egyesült Államok nyugati tagállamainak a farmerei, mert úgy gondolták, hogy az arany korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, továbbá nehéz az aranyletétek mozgatása a bankok között. A legfőbb kifogásuk azonban az volt, hogy az arany elsődlegességének a fenntartása elsősorban az Egyesült Államok keleti partján lévő nagy pénzügyi érdekeltségek hatalmát erősítette. A Wall Street-i pénzügyi érdekcsoportok számára az aranyalap megkönnyítette a forgalomban lévő pénz mennyiségének a tetszés szerinti szűkítését, és vele a farmerek csődbe juttatását. Ha ugyanis csökkentik az arany fedezet mennyiségét, akkor a forgalomban lévő papír bankjegyek mennyiségét is hasonló arányban csökkenteni kell. Így az aranykészlet manipulálásával tetszés szerint csökkenthető (vagy növelhető) a forgalomban lévő pénz mennyisége.

Sok nyugati farmer meggyőződéssel támogatta a Populista Pártot, mert azt hitte, hogy ha a greenbacks (a Lincoln által kibocsátott valódi közpénz, amelyért az államnak nem kellett kamatot fizetnie a nemzetközi bakároknak) nem lenne kötelezően aranyfedezethez kötve, akkor lényegesen könnyebbé válna a gazdasági élet működéséhez szükséges hitelek megszerzése. Sokan az aranyfedezet helyett az ezüstfedezetet részesítették előnyben. Ennek az volt az oka, hogy ezüstből sokkal több állt rendelkezésre, és ennek az Egyesült Államokban nagyobb hagyományai voltak, mint az arany fedezet használatának.

A Populista Párt népszerűségét az is erősítette, hogy az Egyesült Államokban elsőként vontak be nőket a közügyek intézésébe. Ebben az időben a fehérbőrű lakosság vezető szerepe még az amerikai élet szinte minden területén érvényesült. A populista politikusok (például: Thomas E. Watson) már nyíltan hangoztatták, hogy szükség van a szegény színesbőrű és fehér amerikaiak faji nézeteltéréseinek a félretételére, s a közös gazdasági érdekeik alapján történő összefogására.

Oroszországban is megjelent a populizmus. Az orosz populista mozgalom a parasztságról és annak az orosz kultúrában betöltött fontos szerepéről szólt. A parasztságra úgy tekintettek, mint Oroszország szívére. A falvakat és a közösségi alapú földművelő rendszert az orosz nemzet lelkének tekintették. Az oroszul Narodnyicsesztvonak nevezett mozgalom az ún. haladó értelmiség ideológiájára támaszkodott és nagy hatással volt az Oroszország körüli népekre is. Így például Romániában is elterjedt a Narodnyik mozgalom, mégpedig úgy, hogy jelentős befolyást gyakorolt az ottani poporanizmusra. (A popor szó románul népet jelent.)

 

Populizmus a XX. században

 

Az eddig elmondottakból is már kitűnik, hogy a populizmusnak erős kötődése volt a parasztsághoz és a vidékhez. Tényként állapítható meg, hogy a populizmus nagytőke-, pontosabban pénztőke-ellenes, de bizonyos fokig az ipari tőkével is szemben áll. Mivel pedig a nagytőke helyi központjai a nagyvárosok, a világmetropoliszok, így a populizmus bizonyos fokig nagyváros-ellenes is. A XX. században a populizmus jelzőt számos politikai pártra és párton belüli irányzatra alkalmazták. A populizmus lehetett akár baloldali vagy jobboldali, elsősorban olyan politikai mozgalomra vagy politikusra alkalmazták, aki el tudta nyerni széles tömegek támogatását. A XX. században ilyen populista mozgalom volt az olasz fasizmus, a német nemzeti szocializmus, a spanyol fallangizmus vagy az argentin peronizmus.

A populizmus jelzőt a XX. században politikai rendszer jellemzésére is használták. Ez az ún. tekintélyelvű populizmus, amely a rendet, a nemzeti egységet és az engedelmességet helyezte középpontba. A tekintélyelvű populizmus az elszegényedett és megalázott tömegekre alapozta politikai törekvéseit, s így kívánt kellő támogatottságot szerezni magának. A nacionalizmus szorosan kapcsolódott a populizmushoz. Egyes populizmust bírálók szerint a nacionalizmus túlhangsúlyozása a közemberek ösztöneit, óhajait és sérelmeit próbálta kihasználni a maga javára.

A populizmus szó jelentése a mai Magyarországon eltorzult, lényegében demagógiát –népámítást, a lakosság szegényebb rétegeinek történő hazug ígérgetéseket, a tömegek tudatos megtévesztését, az olcsó hízelgést és az érzelmek felelőtlen felszítását - értik alatta. A demagógiaként átértelmezett populista jelzőt a baloldali tömegtájékoztatás alkalmazza előszeretettel mindazokra, akiket jobboldalinak tekint. A demokrácia kifejezésben jelen van a démosz görög szó, amely népet jelent. A populus szó latinul jelent népet. A demokrácia – szó szerint népuralom – természetesen olyasmi, amihez pozitívan célszerű viszonyulnunk. A populizmus, vagyis a lakosság többsége szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek a plebejus képviselete, amely a népuralom, a demokrácia rendszerében természetesnek tekinthető, mégis negatív értelmezést kapott az utóbbi években mind a tengerentúlon, mind Európában, így Magyarországon is. A magyarországi reál-demokrácia ugyanis arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött kemény pénzuralmi diktatúrának bizonyult, amely a politikai élet látható terében demokratikus formákat és folyamatokat használ. A pénzuralmi rend integrált hatalmi elitje szemben áll azzal a lakossággal, amelyet a rendszerváltoztatás során megfosztott a közvagyon tőkejövedelmétől, és magát a közvagyont is vagy átengedte magántulajdonosoknak (túlnyomórészt külföldieknek) vagy pedig felszámolta, illetve hagyta felszámolni.

A magyar lakosság túlnyomó része tehát vagyontalanná vált, amelynek nincs tőkejövedelme és így kizárólag a munkaerejét tudja áruba bocsátani, ha kap munkát. A magyar démosz és populusz mintegy 80 %-a tehát hátrányos helyzetű, és nem rendelkezik az önálló politikai akaratképzés minimális gazdasági alapjával sem. Ha egy magyar politikus vagy politikai mozgalom ennek a vagyontalanná tett és önrendelkezésétől megfosztott többségnek az érdekeit próbálja a politikában és a gazdasági életben érvényesíteni, akkor már nem demokrata, vagyis nem a népuralom híve, hanem valami más, populista. Ugyanis a hátrányos helyzetűvé tett 80 % érdekeinek a képviselete – például az a társadalmi igény, hogy számoljanak el a közvagyon sorsával, a befolyt ellenértékkel, illetve, annak a megválaszolása, hogy miért nem kérték a közvagyon eladásához a valódi tulajdonos, az azt létrehozó magyar társadalom hozzájárulását – már nem szalonképes azok előtt, akik az elvett közvagyon új tulajdonosaiként annak egyedüli haszonélvezői. Ezen új tulajdonosok szemében a kifosztottak részéről történő mindenféle elszámoltatás és felelősségvállalás megengedhetetlen, ’demokrácia-ellenes’, ’téves’ vélemény. Számukra a népnek ez a hangja nemcsak közönséges, de rendkívül káros is. Aki tehát ezt a hangot használja a hátrányos helyzetűek érdekeinek a védelmében, az vulgáris bajkeverő, hőzöngő demagóg. A demagógia szóban is benne van a démosz szó, de itt már nem a nép érdekeinek az érvényesítéséről, hanem a nép félrevezetéséről van szó.

A populizmus helyes értelmezésben valójában az ideális demokrácia érvényesítése lenne a pénzdiktatúrát rejtegető eltorzult reál-demokráciával szemben. A vagyontalanná tett és immáron a béren kívüli juttatásoktól is megfosztott magyar nép többsége a közhatalomtól, - az államtól - várna védelmet, minthogy ez az állam adta el az engedélye nélkül a közvagyont, és utólag sem volt hajlandó eddig elszámolni vele. A hátrányos helyzetű lakosság mostanáig lényegében zokszó nélkül viselte el sorsát, mert a béren kívüli juttatások – az egészségügyi ellátás, az ingyenes iskoláztatás, a szerény, de mindenki számára rendelkezésre álló társadalombiztosítás – lehetővé tették biológiai és társadalmi reprodukcióját, azaz gyermekei felnevelését és szakképzett munkaerőként a társadalmi életbe való beilleszkedését. A magyar társadalom többsége azért viselte el, hogy szakképzett munkájáért cserébe csak a töredékét kapja annak, amit az Európai Unió nyugati tagállamainak a polgárai kapnak, mert a béren kívüli juttatások részben kárpótolták a hasonló munkáért hasonló nagyságú munkabér ki nem fizetéséért. Ez a kiegyensúlyozatlanság, valamint gazdaságilag indokolatlanul adott adókedvezmények hatalmas extraprofithoz juttatták a nemzetközi befektetőket, a multinacionális cégeket.

Az állam most azt mondja, hogy nincs már köztulajdon, és így nem rendelkezik többé az abból származó tőkejövedelemmel sem. Az adójövedelem pedig nem elégséges az eddig működtetett nagy elosztórendszerek korábbi állami finanszírozásához. Ezért azt részben le kell csökkentenie, részben pedig piaci árakon át kell terhelnie az általa vagyontalanná tett lakosságra. Így a magyar társadalom túlnyomó többségének vagyon-és tőkejövedelem nélkül, a nyugatihoz képest lényegesen alacsonyabb munkabérből (ha van munkája) kell piaci árakon magára vállalnia mindazt, amit korábban az általa létrehozott közvagyonból az állam munkabéren felüli juttatásként nyújtott.

Ezért kulcskérdés a populizmus megítélése szempontjából, hogy hogyan viszonyul az államhoz. Azok a politikusok, akik az államtól várják a vagyonától megfosztott kisember védelmét a tőkével szemben, azok egyfajta állampárti populisták, akik úgymond visszasírják a régi pártállami rendszert. Az egyéni szabadságot formálisan hangoztató neoliberálisok azt nem ellenezték, hogy az állam megfossza állampolgárainak többségét a közvagyontól. Ezt az erőszakos és igazságtalan, a demokrácia szabályait felrúgó állami beavatkozást, nemcsak nem ellenezték, hanem a végsőkig támogatták. Most, hogy a közvagyon a neokonzervatív ideológiát valló pénz- és korporációs oligarchia magántulajdona lett – s ezen az állam által létrehozott igazságtalan helyzeten a teljesen eszköztelenné vált lakosság már csak az állami közhatalom segítségével tudna korrekciót végrehajtani – most tehát már elitélendő az állam beavatkozása, mert sérti a privilegizáltak egyéni szabadságát, a teljesítmény nélkül szerzett vagyon zavartalan élvezetét. Azokat sérti, akik nagyrészt munka és teljesítmény nélkül, ügyeskedéssel a társadalom valamennyi tagjához tartozó közvagyon magántulajdonosai lettek. Ez a fajta közjót szolgáló állami beavatkozás az újonnan létrejött pénz- és korporációs oligarchia tagjai számára megengedhetetlen etatizmus, ami kiküszöbölendő.

Ez a szabadsággal való visszaélés szabadságának a tipikus neoliberális esete. Semmi köze nincs a társadalmi igazságossághoz, az emberi jogokhoz és a felelősséggel párosuló politikai szabadságjogokhoz. Az új vagyonos réteg ma már az államot elsősorban szolgáltató intézménynek tekinti, amelynek legfőbb feladata a kialakult és szélsőségesen igazságtalan vagyoni viszonyok fenntartása, a hátrányoshelyzetűek fékentartása, az eladósító nemzetközi pénzügyi közösség számára pedig az adósságszolgálathoz szükséges közterhek kivetése és beszedése. Ezek a neoliberális szélsőségesek szintén egyfajta populista demagógok, csak az ő populusuk létszáma lényegesen kisebb, mint azoknak a populistáknak a számszerű támogatottsága, akik a vagyontalanok és hátrányos helyzetűek érdekeit próbálják a közéletben érvényesíteni.

Semmivel sem bizonyított állítás volt és ma is az, hogy a közvagyon minden esetben csak rosszabbul működtethető, mint a magánvagyon. Piaci viszonyok között – vagyis a kereslet-kínálat szerint működtetett, és a gazdasági élet szereplőinak egyenlő esélyt biztosító gazdaságban – a közvagyon is hatékonyan, gazdaságosan, sőt versenyképesen működtethető. Ez szervezési és szakmai feladat, mindenek előtt az ellenőrzés kérdése.

A lakosság többségének érdekképviselete szükségszerűen váltotta ki a populizmusnak nevezett jelenség felerősödését. Ehhez hozzájárult az is, hogy a rendszerváltást előkészítő és levezénylő nemzetközi kozmopolita és globalista érdekcsoportok a szolgálatukba állt magyar kollaboráns réteggel eleve olyan jogszabályokat alkottak (Társasági törvény, alkotmánymódosítás, nemzeti banki törvény, választási törvény), amelyek kirekesztették a társadalmat a törvényhozásból, és lehetetlenné tették a társadalom nagyobbik fele számára, hogy képviselőit elküldhesse az Országgyűlésbe. Az 5 %-os korlát bevezetése a népszuverenitást átalakította politikai pártok, pontosabban pártgépezetek szuverenitásává, amely pártok maguk is kényszerpályára vannak terelve. A legfőbb hatalmi szervben tehát nem érvényesülhet a népakarat. Ez könnyítette meg a közvagyon elvételét és értékes részének a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába történő beolvasztását. Ezzel a magyar lakosság többsége már csak munkaerejét tudta piacra vinni és még szerencsésnek mondhatja magát az, aki megfelelő munkát talált magának. Az egyéni és közösségi önrendelkezéshez azonban szükség van megfelelő anyagi bázisra is. Egy anyagilag függő helyzetű és kiszolgáltatott személy már nem képes az önálló döntéshozatalra és a hatékony közéleti akaratérvényesítésre. Politikai értelemben megszűnik az önrendelkezése.

A pénz és korporációs oligarchia kisajátította magának a véleményhatalmat is. Egyrészt úgy, hogy ő a tulajdonosa a tömegtájékoztatási eszközöknek, másrészt pedig úgy, hogy a neki elkötelezettek – általa így vagy úgy megvásárolt személyek - a hangadók a tévéknél, a rádióknál és a nyomtatott tömegsajtóban. A vagyontalan és hátrányos helyzetű többség képviselői nem ülnek a tévés kerekasztalok körül. Ha mégis meghívnak egy-egy személyt e milliókból, akkor rendszerint pofozógépnek használják őket, akikről be kell bizonyítani, hogy a demokrácia, a rend és a nyugalom ellenségei.

A véleményhatalom monopóliumát nem képesek az ún. civil szervezetek vagy mozgalmak sem áttörni. Legyen egy civil szervezetnek akár csupa képzett és tekintélyes patrióta szakember a tagja, hatékony nyomás gyakorlására nem alkalmas. A civil szervezetek létét eleve fenyegeti az, hogy egy koldusszegény társadalom nem képes megfelelően finanszírozni ilyen szerveződéseket. Ha közvetve vagy közvetlenül az állam finanszírozza, akkor annak a kiszolgálójává válnak. Ha a pénz- és korporációs oligarchia valamelyik intézménye finanszírozza őket, akkor a nagytőkét kénytelenek kiszolgálni. Így tehát a lakosság teljesen tehetetlen és hatékony befolyást civil szervezetei útján sem tud gyakorolni.

Az a sebtében összetákolt alkotmánymódosítás, amelyet önjelölt elitek képviselői alkudtak ki egymás között, és amelyet egy tekintélyuralmi rendszer parlamentje szentesített, tele van csonka jogszabályokkal. Ezeket a szabályokat az uralkodó elit tetszése szerint szegheti meg, hiszen megszegésük nem jár szankcióval. Ennek az önjelölt elitek által fogalmazott alaptörvénynek a legfőbb megszegője maga az Országgyűlés, amely a mai napig nem dolgozta ki és fogadta el az országra érvényes társadalmi és gazdasági tervet, és amely évről évre elmulasztja az államháztartás mérlegének az elkészítését. A költségvetési törvény ugyanis nem pótolja az államháztartás hiányzó mérlegét. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy a lakosság a mai napig nem tudja, hogy mekkora volt valójában a közvagyon, az ő vagyona. Azt mikor, mennyiért, kinek adták el? Hogyan? Mi történt az érte befolyt ellenértékkel? Azt mire fordították? Mit kapott érte cserébe a köz, vagyis a magyar nép túlnyomó többsége?

Soha fel se merült, hogy adott-e a lakosság engedélyt pénzügyi, gazdasági és politikai vezetőinek ahhoz, hogy korlátlan mértékben eladósítsák? Ennek az adósságnak az adósságszolgálati terheit viszont annak a lakosságnak kell viselnie – a MNB legutóbbi adatai szerint a magyar társadalom egészére nehezedő adósság meghaladja a 19520 milliárd forintot –, amelynek semmilyen ráhatása nem volt ennek az adósságnak a létrehozására. Mivel Magyarország következmények nélküli országgá vált, egyetlen esetben sem történt meg a sokmilliárdos kárt okozó pazarlásért és korrupcióért a felelős közéleti szereplők felelősségre vonása.

A magyar társadalom nem tud tovább hátrálni, mert a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, valamint hazai kollaboráns csoportjai már csak az eddig béren kívüli juttatásként adott szolgáltatások megvonásával, illetve piacosításával tudják változatlan szinten fenntartani a magyar gazdaságból és lakosságból kisajtolt hatalmas jövedelmeket. Ezt az újabb terhelést azonban a vagyontalan és hátrányos helyzetű milliók azért nem vállalhatják, mert veszélybe került biológiai és társadalmi regenerációjuk és reprodukciójuk. Az Országgyűlésből és a véleményhatalom intézményeiből kizárva nem maradt más lehetőségük, minthogy éljenek a szólásszabadság és a gyülekezési szabadság jogával. A 2006. évi őszi események mutatják, hogy mennyire engedte meg a pénz- és korporációs oligarchia és az általa hivatalba helyezett kormány ezt a lakosságnak.

 

A mai magyar populizmus

 

A populizmus jelzőt – mint már utaltunk rá – ma hamis módon a demagógia szinonimájaként használják. A szociálliberális tömegtájékoztatás alkalmazza jóformán mindenkire, aki tőle eltérő véleményt vall. A populizmus demagógiával való összemosása a népnek tekinthető embercsoportok lenézését is jelenti, mert a népies valami hamisat, szégyellnivaló bugrisat jelent. A mai magyarországi szóhasználatban a populizmus szó tehát negatív értelmet nyert és a létező reál-demokrácia bírálóit minősítik populistának.

Az az ún. tömeg - a magyar társadalom fele, amelyet az elitista 5 %-os parlamenti küszöbbel  kizártak a legfontosabb közintézményből, az Országgyűlésből - az uralkodó körök szempontjából mindig is egy kicsit irracionális, gyermeteg és önző, akit a racionálisan gondolkodó, művelt rétegeknek kell irányítaniuk. Az ilyennek képzelt tömegek nem képesek saját szükségleteik és érdekeik helyes felismerésére. Ha pedig ezeket mégiscsak megfogalmazzák, akkor azok ellenkeznek a társadalom egészének, az államot éppen irányító uralkodócsoportoknak a józan, kiegyensúlyozott céljaival, törekvéseivel. Ezután már kis csúsztatással a fennálló rend ellensége a nép, amely ha aktivizálódik, csak káoszt teremt. Már is ott tartunk, hogy le kell váltani a népet.

A populizmus a hatalmi monopóliumra szert tett pénz- és korporációs oligarchia ellenzőinek a politikai mozgalma. Magyarországon a kistulajdonosok, kishivatalnokok, a szegény értelmiségiek, a mezőgazdasági gazdálkodók tartoztak abba a társadalmi csoportba, amelyet népnek neveztek. Ennyiben a populizmus kispolgári irányzatnak is nevezhető.

A populizmus nemcsak a hagyományos történelmi uralkodó osztályokkal szemben kritikus, hanem az új keletű pénzügyi elitekkel is. Azok a magyarországi újgazdag rétegek, amelyek a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia megbízható kollaboránsainak bizonyultak – mint már utaltunk rá – megfelelő ellenérték nélkül olvasztották be a magyar társadalom munkájának az eredményeként létrejött közvagyont a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. Mindezt úgy tették, hogy a megdönthetetlen igazság rangjára emelték a szélsőséges neoliberális téveszméket. Az állam gyengítésére, az államhatalom korlátozására törekvő neoliberálisok a szervezett közhatalom túlhatalmával szemben a szervezett magánhatalom egyre növekvő túlsúlyát állították. Az államot csak addig kedvelték, amíg az állam a demokrácia lényegi szabályainak a félretételével - a csupán kezelésében lévő vagyont - a nép, a lakosság széles tömegei megkérdezése nélkül átadta nekik. Mihelyt ez megtörtént, ezek a kollaboráns uralkodócsoportok és a berendezkedett nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia a népet kiszolgáló államot alárendelte annak a szervezett magánhatalomnak, amely most már ezt a hatalmát a megszerzett pénzmonopóliumára és a tulajdonába került egykori közvagyonra alapozhatta.

A lakosság érdekvédelmét feladó állam, amely egyoldalúan a neoliberális újgazdagoknak kedvezett, természetesen ellenséges ezzel az állammal szemben. A rendszerváltás után az államot már nemcsak az egyháztól választották el, de attól a nagyobb családi közösségtől is, amelyet vérségi alapon nemzetnek neveznek. A nemzettől is elválasztott állam - a pénzvilágnak alárendelt szolgáltató állam - pedig elsőrendű feladatának az új tulajdonosréteg kiszolgálását tekinti, amely beolvadva a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiába, ma már integrált transznacionalista-kozmopolita uralkodó réteget alkot. Az újgazdag neoliberálisok ellenzik a népnek és nemzetnek nevezhető - vagyontól megfosztott lakosság -közösséggé szerveződését érdekei védelmében.

Tágabb értelemben természetesen a számszerűen kis létszámú újgazdag réteg is az ország lakóihoz, az országban élő nép egészéhez tartozik. Ilyen értelemben e kisebb létszámú lakossági alkotórész érdekérvényesítését is lehet populizmusnak nevezni. Ezért a mai magyar populizmus aszerint is megoszlik, hogy a vagyonos kisebbség érdekeit képviseli-e vagy pedig e kisebbség által vagyonától megfosztott többségnek az érdekeit. Mivel ma már az állam a pénzügyi és termelői vagyon feletti tulajdona révén függő helyzetbe került a nemzetközi tőkétől és hazai csoportjaitól, ezért ez az állam, mint szolgáltató állam már nem képviseli az ország lakosságának túlnyomó részét kitevő hátrányos helyzetűek érdekeit. Ezért nem is lehet világos választ adni arra, hogy a populizmus etatista vagy anti-etatista, azaz állampárti vagy államellenes. Az újgazdag kollaboráns rétegek számára a szolgáltató állam ma védelmet érdemel, sőt ez az ő neoliberális reál-demokráciájuknak a biztosítéka.

A közvagyontól megfosztott túlnyomó többség számára viszont ez az állam már a szervezett magánhatalom eszköze, amit vissza kell szereznie, hogy az újra a közérdek és a közjó szolgálatába álljon. Az ún. tömegeknek nincs is már érdekérvényesítési lehetőségük, mert termelői vagyon és pénzvagyon híján eredményesen csak a közhatalom birtokba vételével tudnának ellenállni a pénz- és korporációs oligarchia túlhatalmának. A szervezett közhatalom még használ demokratikus eljárásokat annak ellenére, hogy a létező magyar demokrácia már alig felel meg az érdemi és tartalmi követelményeknek, és sok vonatkozásban alibi-demokráciának tekinthető. Az alibi azt szolgálja, hogy a társadalom hozzájárulása és teljesítmény nélkül vagyoni túlhatalomhoz jutott rétegek diktatórikus uralmát úgy lehessen feltüntetni, hogy azt a nép akaratából, annak jóváhagyásával gyakorolják.

A pénzintézetek, bankok, a termelővagyon és ingatlanvagyon tulajdonosait nem lehet demokratikus eszközökkel elmozdítani, minthogy nem demokratikus eszközökkel kerültek a tulajdonosi pozícióba. Az, aki viszont tulajdonosi pozícióba került, hatalmi pozícióba is került. Magához ragadta tulajdonától megfosztott embertársa önrendelkezését, a vagyontalan ember ugyanis függ attól, akinek vagyona van. Ez utóbbinak hatalma van felette. Tudatosítani kell, hogy amikor a közvagyonból kevesek magánvagyonát hozták létre, akkor e kevesek megfosztották a többséget önrendelkezésének anyagi alapjától, vagyis függő viszonyba helyezték. Mindezt arra a teljesen hamis állításra alapozva tették, hogy mindenfajta magántulajdon hatékonyabban és jobban működik, mint a köztulajdon. Ma már tudjuk, hogy e tulajdoni rendszerváltás következtében a magyar társadalom általános helyzete visszaesett a mintegy 35 évvel ezelőtti szintre minden lényeges mutató tekintetében. Itt megemlítjük, hogy az egy főre eső jövedelem az 1970-es évek szintjén van, a nemzetgazdaság termelékenysége ugyancsak ezen a szinten van, és az átlagéletkor vonatkozásában még ennél is kedvezőtlenebb a helyzet. Ennyire rossz eredménnyel nem volt érdemes rendszerváltást végrehajtani, és ezt a lakosság érzi is, mert szorongatott helyzetére azzal válaszol, hogy nem szaporodik. A halálozások száma ma már a kétszeresen meghaladja a születésekét.

A magyar társadalomnak tehát nincs más lehetősége, minthogy visszaszerezze befolyását az állam, a közhatalom gyakorlása felett. Ezért a magyar populizmus nem is tehet mást, minthogy új alkut kössön a főhatalmat megszerzett nemzetközi pénzügyi- és korporációs oligarchiával.  Egy ilyen alku egyrészt lehetővé tenné, hogy visszakerülhessen a lakosság az Országgyűlésbe, másrészt olyan béreket és juttatásokat biztosítana számára, amelyekkel pótolni tudná azt, hogy sem a társadalomnak, sem az államnak már nincs tőkejövedelme, amiből finanszírozhatja a béren kívüli juttatásokat: az iskolaügyet, az egészségügyi ellátást és a társadalombiztosítást. Az elmúlt rendszerben az állam rendkívül alacsony béreket adott, de béren kívüli juttatások keretében biztosította az ingyenes iskoláztatást, egészségügyi ellátást és társadalombiztosítást, valamint a lakhatást. A közvagyon nemzetközi nagytőkének történő átengedésével az államnak már nincs tőkejövedelme, de a lakosságnak sincs. Éppen ezért az állam nem teheti meg – miután ő a felelős a lakosság vagyontalan állapotáért –, hogy az eddig béren kívül juttatott szolgáltatásait piaci áron átterhelje a lakosságra.

Magyarországon a politikai hatalom 1998-tól kezdődő négy év kivételével ugyanannak a politikai tábornak a kezében van. A kommunista állam rendőri módszerekkel államosítói a rendszerváltásnak nevezett folyamat keretében zavartalanul alakíthatták át az állam által csak kezelt, de az egész közösség tulajdonát képező vagyont a magántulajdonukká. A rendőrállami módszerekkel uralkodó vezető rétegből nem lettek jó teljesítménnyel érvényesülő kapitalisták, hiszen vagyonukat nem teljesítménnyel szerezték. A közvagyont bizonyíthatóan – még a saját maguk által hozott jogszabályok megszegésével is - elherdálták, s „játékpénzért” idegeneknek elkótyavetyélték vagy a saját tulajdonukká alakították. Az egykori pártállami vezető réteg a jogállamként indult rendszerváltó államot a saját ízlésére formálta. Nem ő nőtt fel a jogállamiság magasabb követelményeihez, hanem a megszülető új jogállamot húzta le a maga posztkommunista színvonalára. Igaza van Lányi Andrásnak, amikor azt írja, hogy a „reformkommunista” elit nem minden jogalap nélkül tünteti fel a rendszerváltást a saját érdemének. Ha nem ők irányítják, akkor hogyan maradhatott volna a gyeplő ilyen szilárdan az ő kezükben.

Az is kétségtelen, hogy ez a posztkommunista integrált hatalmi elit kinőtte az egykori kommunisták gyermekbetegségét, ami a baloldaliság volt. Ez a kollaboráns újvagyonos réteg a baloldaliság egyetlen kritériumának sem felel meg.

 

A jobboldali populizmus előretörése

 

Ismert tény, hogy a hidegháború befejeződésével és a szovjet birodalom felbomlásával a kormányképesnek tekintett politikai mozgalmak és pártok egyike sem vállalta fel a posztkommunista társadalmak legszegényebb rétegeinek a politikai képviseletét. Az új rendszerekben mellőzték a szegénység tényét. Nem foglalkoztak kellő súllyal a gazdasági, strukturális és politikai átalakulás veszteseinek a szükségleteivel, érdekeivel és értékeivel. Az állami tulajdonban lévő közvagyon magántulajdonná történő átalakításával nagy létszámú vagyontalan rétegek jöttek létre Kelet-Közép-Európa államaiban. Azok a politikai mozgalmak lettek populistának cimkézve, amelyek a berendezkedő globalista pénzuralmi rendszerrel szemben a vagyontalan, hátrányos helyzetű rétegek képviseletét magukra vállalták.

A hátrányos helyzetű rétegek szükségleteinek és érdekeinek a képviselete azonban hagyományosan baloldali politikát jelentene, ezért külön magyarázatra szorul, hogy miért nevezik ezeket az új populizmusokat jobboldalinak. Az ún. jobboldali populizmus az 1970-es években éledt újjá. A második világháború utáni demokratikus alapértékekhez képest a jobboldali populizmus eleve valami szélsőségességnek tűnt, holott nem lehetett azonosítani a valódi szélsőjobboldallal. A XXI. századi jobboldali populizmusnak tehát előretörésétől kezdve saját megkülönböztető jegyei voltak. Ez az új populizmus nem akarja megismételni a katasztrofálisnak bizonyult korábbi jobboldali szélsőségeket, ugyanakkor nem tud teljesen beépülni a demokratikus közélet szereplői közé, mert a reál-demokrácia, egy számos vonatkozásban ál-demokrácia érinthetetlennek, szentnek és sérthetetlennek tartott szabályait minduntalan megszegik.

A jobboldali populizmus nem kötődik a két világháború között megismert jobboldali szélsőségek egyetlen meghatározó értékéhez sem. Ilyennek lehetett tekinteni a nemzethez, valláshoz, fajhoz, etnikumhoz való tartozást, egyfajta kötelezővé tett utópia követését, és tabuvá tett hagyomány őrzését. A XXI. század populizmusa nem kötődik egyetlen végső értékhez és igyekszik rugalmasan viselkedve felvenni a harcot a demokratikusnak nevezett rendszer fogyatékosságaival. Azt igyekszik bizonyítani, hogy a demokratikus rendszer keretében hatékonyan tud működni. Támadja a reál-demokráciát, és ugyanakkor be akar illeszkedni ebbe az ál-demokratikus rendszerbe azzal az igénnyel, hogy visszaállítja az ideálisan elképzelt valódi demokráciát. A jobboldali populizmus a létező demokrácia sérthetetlen szabályait alkalmi előnyökért szegi meg, de ugyanilyen előnyökért igyekszik szalonképesen beilleszkedni ebbe a kijavítandó rendszerbe. Ez a kettősség nem képviselőinek jellembeli fogyatékosságaira vezethető vissza, hanem arra a kényszerűségre, hogy egyszerre akar változtatni azon, amibe szervesen be akar épülni. A jobboldali populizmus ezért a politikai gyakorlat sok területén - a gazdaságpolitikában, a parlamenti döntéshozatalban, a bizottságok munkájában - rugalmasan együtt tud működni még legnyilvánvalóbb ellenfeleivel is.

A jobboldali populizmus sajátossága, hogy összefüggő és szilárd ideológiai rendszert nem hoz létre, sokkal inkább a szélsőjobboldali nézetek kevert átvétele jellemző rá. Az fontos a számára, hogy lehetőleg minél rugalmasabban reagáljon a változó társadalmi-politikai környezetre és a fontos problémák tematizálásában megelőzze versenytársait. Európában a jobboldali populizmus fokozatosan szalonképessé vált és útban van a politikai partnerség irányába. Jelenlegi változataiban is egyesíti azokat a félelemjelenségeket, amelyek a globalista korszak veszteseinek az életérzését fejezik ki. A jobboldali populizmus használja a jelenlegi tökéletlen reáldemokráciák gazdasági, tömeglélektani és történelmi fogyatékosságait, de e deficitek megfogalmazásával egyidejűleg hosszútávú együttélésre törekszik a létező modern demokráciák minden változatával.

A jobboldali populizmus szorosan kapcsolódik a globalizációhoz is. A globalizáció noha többek között a létező demokrácia – a pénzuralom alibi demokráciája - világméretű elterjesztését hirdeti, de gyakran teljesen elszakad a valóban alulról jövő demokratikus ellenőrzés szinte minden lehetőségétől. A globális gazdasági viszonyok egyértelműen a világszinten tevékenykedő pénzügyi érdekcsoportok uralmának megszilárdulását jelzik. A populizmus a globalizációban érzékelhetően jelenlévő egyenlőtlenségekre összpontosít, és a globalizációt – a tényeknek megfelelően – új hatalmi elrendeződésnek, új világrendnek írja le. Az, hogy a globalizáció legfőbb szempontja a profitorientáltság és ezért deklaráltan nem képvisel értékeket, még kedvez is a populista kritikának.

A jobboldali populizmus a hátrányos helyzetű többség érdekeinek a képviseletét hirdeti és az ehhez kapcsolódó értékközpontúságot hirdeti. A pénzuralmi rendszer világszintű berendezkedése arra utal, hogy ebben az új világrendben működő politikai pártok nem az általános emberi értékek hordozói, hanem a reáldemokrácia működtetéséhez szükséges szervezetek, mert nélkülük a kulissza-demokrácia formái és folyamatai nem működtethetőek.

 

Ralf Dahrendorf a populizmusról

 

Dahrendorf, aki 1970-1974-ig az Európai Közösség kormánya szerepét betöltő Bizottság tagja volt és 1974-től tíz éven át a nagy tekintélyű London School of Economics igazgatója, ma is fontos közéleti személyiség hazájában, Németországban. Dahrendorf úgy gondolja, hogy már maga a populizmus kifejezés is problematikus. Arra utal a népre való hivatkozással, hogy a néppel mégis valami probléma van. A populizmust rosszcsengésű szónak tartja, ezért fel is veti a kérdést, hogy ha a népre való hivatkozás jó a demokrácia kifejezésben, miért hangzik rosszul a populizmus szóban. Dahrendorf nem ért egyet azzal, ha valaki a retorika minden eszközét felhasználva heves indulatokat kelt a tömegben. Nem könnyű meghúzni a határt a demokrácia és a populizmus, a választási kampány és a demagógia, a problémamegoldó vita és a félrevezetés között. Úgy látja, hogy óvatosan kell bánni a populizmus vádjával, mert aki ezt a vádat előhozza, maga is populista lehet, ha demagóg módon, érvekkel alá nem támasztva hivatkozik rá.

Dahrendorf szerint a populizmust és a politikai jobboldalt azért szokták egy kalap alá venni, mert azok a témák, amelyeket a demagógia felé hajló populizmus felkarol, gyakran megegyeznek a jobboldal klasszikus témáival. Nyugaton két ilyen divatos téma is van, az egyik a Law and Order, vagyis a törvény és a rend, a másik pedig a bevándorlók és menekültek ügye. A liberálisok és a baloldal igyekeznek ezeket a témákat mellőzni, ezáltal válik a törvény és a rend jelszava jobboldali kifejezéssé. Ez egyben azt a téves benyomást is kelti, hogy a liberális és baloldali politikusok előnyben részesítenék a jogbizonytalanságot és a káoszt. Dahrendorf úgy véli, hogy ezeket a kérdéseket nem kell átengedni azoknak, akik demagóg módon ebből kovácsolnak tőkét a maguk számára. Az is igaz, hogy a törvény és a rend vagy a bevándorlás és annak korlátozása problematikájára nehéz liberális vagy baloldali választ adni.

Érdekes Dahrendorfnak az a megjegyzése, hogy a populisták tényekkel bizonyíthatóan nincsenek felkészülve a kormányzásra. A jobboldali populista vezérek, mint az olasz Bossi, az osztrák Haider, a holland Fortuyn, a hamburgi Schill, többnyire színes személyiségek, akik azonban hagyományos pártokban nem viszik sokra. Különc mellékfigurákká válnak. Rendszerint azért választják meg őket, mert annyira mások. Az ilyen populisták nem alakítanak ki maguk közül erős, teherbíró szervezetet. Pártjaik olyan laza képződmények, amelyekben nincs szilárd program és szervezeti fegyelem. A populisták vonzereje nem a tettekben van. A populista csoportok elsősorban tiltakoznak, bírálnak, ezért gyakran előfordul, hogy sok szavazót csábítanak magukhoz, s így nemcsak koalíciós partnerek, hanem abszolút többséget szerzett egyeduralkodók lesznek. Ilyenkor a hatalom bebetonozása várható. Vannak kevésbé ártalmatlan esetek is, mint például az olasz Berlusconi-féle kormányzás, amely a saját érdekei szolgálatában forgatja ki a jogrendszert. Rosszabb esetben kivételes törvényeket hoznak, amelyek már súlyos következményekkel járhatnak. A populisták kormányzásra való képtelensége ezért maga is veszélyt jelent.

Dahrendorf szerint a populisták által előtérbe helyezett kérdések nem mind jobboldali természetűek. Azzal a világfolyamattal szemben, amit globalizációnak neveznek, egyfajta baloldali populizmus is meg szokott jelenni. Hivatkozik a hamburgi születésű Dahrendorf a német Oskar Lafontaine-re, a német szociáldemokrata párt egykori kancellárjelöltjére és a Schröder-kormány alkancellárjára, hogy Saar-vidék német tartomány miniszterelnökeként szociális segélyre alapozott kormányzást vezetett be, és amikor országos politikus lett, nem volt képes a kormányzásra. Baloldali populizmusra utal az is, hogy a Skandináv államokban, valamint Hollandiában a hangsúlyozottan antikapitalista baloldali pártok vissza tudtak térni a kormányzásba.

Dahrendorf úgy látja, hogy a baloldali populizmus előretörésének oka az, hogy a tradicionális pártok nem foglalkoztak megfelelően a globális piacok kihívására adandó válasszal. A neoliberálisok tévesen úgy gondolták, hogy támogatniuk kell a szabályozás és határok nélkül működő kapitalizmust. Lehet a szabadságot az egyenlőség elé helyezni, de nem szabad megfeledkezni a minden polgárt megillető részvétel politikai szabadságjogáról. Ehhez a magunk részéről azt fűzzük hozzá: nem szabad megengedni, hogy a szabadság a szabadsággal való visszaélés szabadságává fajuljon. Nem szabad tehát mások alapvető esélyeit megnyirbálni. A valódi versenyre épülő piacgazdaságban nem tűrhetőek meg a monopolhelyzetek és privilégiumok.

Dahrendorf  úgy véli, hogy a populizmus viszonylag egyszerű, a demokrácia pedig összetett. Másképp megfogalmazva a populizmus a problémák tudatos leegyszerűsítésén alapszik. Ebben rejlik vonzereje, valamint ez sikerének legfőbb titka. A legbonyolultabb kérdésekre is egyszerű és tetszetős válaszokat ad. Túlságosan nagy a bűzözés? Keményen fel kell lépni ellene. Túl sok menekült érkezik Angliába? Nem kell beengedni őket. Egyre szegényedünk a globális kapitalizmus hatására? Korlátozni kell a globalizációt. Csakhogy a problémák a valóságban nem ilyen egyszerűek. Amikor populista politikusok kormányra kerültek, hirtelen nem tudták, hogy mit kezdjenek az összetett problémákkal. Hoznak néhány látszólag jó döntést, megerősítik a rendőrséget, bebörtönzik az illegális bevándorlókat, a problémák megértéséről szóló beszédeket mondanak nemzetközi tanácskozásokon, de ennél többre nem futja tőlük. Ezért lehet jogosan demagógiával vádolni a populistákat.

Dahrendorf úgy véli, hogy a demokratikus politikában meg kell tanulni együtt élni az összetett problémákkal. Ezeknek a többségét egyetlen választási ciklus alatt nem is lehet megoldani.

A nem populista politikusok számára a fokozatos előrehaladás is komplex feladatot jelent. Ugyanakkor tudni kell azt, hogy miként lehet a bonyolult összefüggéseket közérthetően megmagyarázni. A 2000 című folyóirat 2003. július-augusztusi számában megjelent írásában (amelyet rövidítve foglalunk össze) Dahrendorf kitér a népszavazás kérdésére is. A kötelező érvényű népszavazásokat a demokrácia olyan eszközének véli, amellyel fel lehet lépni a populizmus ellen, de az ellenkezőjét is lehetségesnek tartja, vagyis azt, hogy a népszavazást populista eszközként használják a demokrácia ellen.

A népszavazás fontos szerepét Svájc példáján elemzi. Az alpesi országban népszavazásos demokrácia működik, és fontos szerepe van az azt előkészítő nyilvános vitáknak is. Ezeken a választók, mintegy 20 %-a részt vesz. Dahrendorfnak azonban kétségei is vannak, mert Svájc például nem lépett be az Európai Gazdasági Térségbe. Fel is teszi a kérdést, hogy egy ilyen nagy horderejű döntésre alkalmas-e egyáltalán a népszavazás.

Nagy-Britanniában, például, ha szóba kerül az euróról történő népszavazás, akkor nem a közös pénz bevezetésének a hatásáról hangzanak el nyilatkozatok, hanem a kormány népszerűségéről, a németek feltételezett uralkodási igényéről, az angol nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodásról. A német-brit szociológusként és filozófusként ismert Dahrendorf úgy véli, hogy szükség lenne valamilyen politikai elméletet kidolgozni a népszavazásról, amely néhány alapvetően fontos közérdekű témára korlátozná a hatáskörét. Úgy gondolja, hogy a nagy országokban egyre gyakoribb népszavazások inkább a populizmusnak, semmint a demokráciának kedveznek.

Dahrendorf a Parlamentet tartja a demokrácia valódi védőpajzsának a populizmussal szemben. Úgy gondolja, hogy a populizmus lényegét tekintve parlament-ellenes, még akkor is, ha felhasználja a parlamenti választásokat arra, hogy hozzájusson a hatalomhoz. A populista mozgalmak sikerei ennyiben a parlamentek gyengeségét jelzik. A parlamentáris, azaz képviseleti demokrácia lehetővé teszi, hogy valamilyen általános vélemény döntéssé váljék. Ahol ez hatékonyan megvalósul, ott a túlzottan leegyszerűsítők számára nem marad hely. A parlament keretet nyújt a konkrét kérdések részletes megvitatásához, a viták döntésekké átalakításához és biztosítja az ehhez szükséges hosszú időt is. A pillanatnyi hangulatok hosszútávú döntésekké átalakítása nem kedvez a populizmusnak. Ezért a parlament általában a demokrácia – e sorok írójának a szóhasználatában a degenerálódott és kirekesztő reál-demokrácia - oldalán áll.

Ez nem jelenti azt, hogy a képviseleti intézmények tökéletesen működnének, mert időnként saját populista kísértéseiknek sem tudnak ellenállni. A parlamentek működése is gyengült. A végrehajtó hatalom mindenhol megtalálta az utat a parlamenti késlekedés kikerülésére. Ma ezért a szabadság politikájának egyik feladata a parlamentáris demokratikus formák kiüresítésének vagy kiüresedésének megállítása.

Dahrendorf végül említést tesz arról, hogy manapság a kormányzás a globális és a helyi szint között összefolyva történik. A globális és a helyi szint között sokhelyütt rések keletkeznek. Olyan lukak, ahol nem működnek demokratikus intézmények. Rés tátong a polgárok és a hatalmat birtoklók között. Hiányzik a megfelelő bizalom, együttműködés és információcsere. Nemcsak a reál-demokrácia zavaráról van szó, amelyet el lehetne hárítani, hanem egy valódi résről a demokrácián.

A neves német-angol társadalomtudós véleményét azért foglaltuk össze rövidítve a saját szavainkkal, mert vitathatatlan jó szándéka ellenére lényegében a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia álláspontját fejezi ki. Nem foglalkozik azzal, hogy a parlamenti demokrácia központi intézménye, a parlament mennyire fejezi ki, például, a pénz- és termelői vagyonnal nem rendelkező rétegek szükségleteit, érdekeit és értékeit is.

Dahrendorf arról sem tesz említést, hogy az euro-atlanti erők a hidegháború megnyerésével nemcsak a szovjet birodalom felbomlását és a gyökeres rendszerváltást érték el, de lényegében rendszerváltást hajtottak végre a nyugaton is, ahol a szociális piacgazdasággal működtetett jóléti államokat cserélték le pénzuralmi rendszerre. A pénzuralmi rendszer, amelyet Arisztotelész krematisztikának nevezett, az ökonómiától, a termelésen alapuló közgazdaságtól eltérően nem a társadalmi szükségletek kielégítését szolgálja elsősorban, hanem azt, hogy a pénzből még több pénzt lehessen előállítani. A pénzuralmi rendszer működtetésének számos előfeltétele és következménye van. Ezek közül is fontossága miatt kiemelkedik a közpénzrendszer átalakítása magánpénzrendszerré. Ez úgy történik, hogy az állami felségjogok részét képező monetáris szuverenitást elveszik az államoktól és áthelyezik a kizárólag magánellenőrzés alatt álló központi bankokra. Ezáltal a pénzkibocsátás, a hitelezés, a kamat- és árfolyamszabályozás, a nemzetközi pénzügyi közösség magánellenőrzése alá kerül.

Ugyanez a rendszer került bevezetésre az Európai Unióban is, amikor létrehozták az Európai Unió központi bankját (European Central Bank) Frankfurtban. Ez gyakorolja egyedül a monetáris felségjogokat. Döntéseibe nincs beleszólása sem az Európai Unió parlamentjének, sem az Európai Unió Tanácsának és Bizottságának, sem luxembourgi bíróságainak, azaz Frankfurt teljesen független Strassbourgtól, Brüsszeltől és Luxembourgtól. Teljesen független az egyes tagállamok kormányaitól és központi bankjaitól is. Függetlensége azonban csak ezirányban létezik, mert informálisan a legszorosabban függ a nemzetközi pénzügyi közösség olyan intézményeitől, mint a City of London pénzdinasztiái, a központi bankok működését irányító bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank of International Settlement) és az olyan globális pénzügyi szervezetek, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. A frankfurti European Central Bank (ECB) a legkeményebb diktatúra szabályai szerint működik és monetáris kérdésekben diktátori hatalommal rendelkezik. 

Mindebből látható, hogy Európa nyugati részén is rendszerváltás zajlott le a hidegháború befejeztével, mert a nemzetközi pénzügyi közösség vette át a monetáris hatalmat. Pénzuralmi rendszerben pedig a legnagyobb hatalom a monetáris hatalom. A pénzuralomra való áttérés azzal járt, hogy felgyorsult a kormányok, a gazdasági szereplők és az állampolgárok eladósodása. Többszörösére növekedett a munkanélküliek száma. Ez az Unióba újonnan belépett kelet-európai országok nélkül már több mint másfél évtizede eléri a 20 milliót, de ezt a számot meg kell kétszerezni, mert legalább ugyanannyi a nem nyilvántartott munkanélküliek száma, mint a nyilvántartottakért. A strukturális munkanélküliség legfőbb oka az, hogy a pénzuralmi rendszerben mindenki állás nélkül marad, akinek a munkáján nem lehet előállítani a hitellel működtetett gazdaság kamatait, az eladósított állam számára a magas adókat (adósságszolgálati kötelezettségei teljesítésére), valamint a globálisan versenyképes profitot és alacsony önköltséget.

A pénzuralmi korszak beköszöntével válságba került a korábban a szociális igazságosságért kiálló és a társadalom hátrányos helyzetű rétegeinek az érdekét sikeresen védelmező szociáldemokrácia is. Az osztályharcos, sőt korábban forradalmi változást hirdető szociáldemokrata pártokból a pénzuralmi rendszerbe szervilisen beilleszkedő néppártok lettek. A globalizációval járó pénzuralmi rendszer fokozatosan felszámolta a hagyományos szociáldemokrácia létfeltételeit. A szociáldemokrácia az új feltételek között egyszerűen nem találta a helyét és meglehetősen passzívvá vált. Amikor azonban a kormányzati hatalomért való versengés rákényszerítette a szociáldemokráciát, hogy beilleszkedjen a pénzuralmi rendszerbe, akkor az új feltételekhez való alkalmazkodást arra használta, hogy mentséget találjon korábbi szociális kötelezettségei teljesítése alól. Ezzel a fordulattal az egykori osztályharcos, sőt forradalmi demokrácia „udvari szociáldemokráciává” alakult át. Az udvari kifejezés a pénzuralmi rend döntési központjaira, mint az új uralom „királyi udvaraira” utal. Az udvari szociáldemokrácia abban különbözik korábbi önmagától, hogy a kialakult hatalmi rend stabilizáló tényezőjévé, a pénzuralmi döntési központok által előírt játékszabályok szolgalelkű követőjévé vált.

A nyugati szociáldemokrata pártoknak ezt a fordulatát neoliberális revizionizmusnak is szokták nevezni. Tény, hogy az udvari szociáldemokrata politikának sok közös vonása van az Európában neoliberálisnak, Amerikában neokonzervativnak nevezett politikával. Amit azonban eddig szégyellt feladni, legalábbis retorikájában, az a szociális igazság iránti elkötelezettsége. Ma már teljesen a nemzetközi pénzvilág által meghúzott koordináták között mozog, valójában már nem képviseli az alul lévő rétegek, az értékelőállító munkát végzők és hátrányos helyzetűek érdekeit. Ezzel átengedte a munkát végzők szükségleteinek és érdekeinek a politikai képviseletét olyan politikai mozgalmaknak és pártoknak, amelyeket populistának szokás nevezni.

Az udvari szociáldemokrácia a mai napig nem tudta megoldani azt a problémát, hogy egyszerre legyen a pénzuralmi globalizáció engedelmes kiszolgálója, és a globalizációs átalakulás veszteseinek a hatékony érdekképviselője, olyan politikai erő, amely képes tényleges kárpótlást szerezni a károsultaknak. A pénzuralmi világrend a tőke korlátlan szabad áramlásával párhuzamosan nem képes biztosítani a munkaerő szabad áramlását, s a tőkéhez hasonló versenyképességét. A munkaerő ugyanis csak oda áramolhat, ahova a pénztőke azt megengedi. A tőkének ez a globális és ellenőrizetlen szabadsága világszinten növelte az egyenlőtlenségeket. Ezek növekedése ma is tart. Az udvari szociáldemokrácia a fennálló rendszer támaszaként már elveti azt a korábban vallott célját, hogy a kapitalizmust meg kell haladni. A világrendszer és a világgazdaság perifériáin azonban a szociáldemokrácia még nem adta fel a társadalmi igazságosság irányába ható törekvéseit. Ezt ma főleg Latin-Amerika és Ázsia egyes országaiban tapasztalhatjuk.

Az udvari szociáldemokrácia létrejötte vezetett azokhoz a vitákhoz, amelyek arról szólnak, hogy a kapitalizmus és a baloldaliság nem fér össze. Még mindig vannak olyan szociáldemokraták, akik keresik a választ arra, hogy a kapitalizmus körülményei között van-e lehetőség baloldali értékek szerint is igazságosnak tekinthető társadalom kialakítására. Ha arra keressük a kérdést, hogy ma mit értenek a baloldaliak igazságosság alatt, akkor azt látjuk, hogy az egyéni életnívók kiegyenlítettségére, a társadalmi különbségek alacsony szintjére, mint alapvető ismérvekre gondolnak. Úgy vélik, hogy a globalizált új világrendben is bizonyos gazdaság- és társadalompolitika alkalmazásával lehetőség nyílik baloldali értékek szerinti igazságos társadalom létrehozására. Erre példaként Finnországot és Írországot szokták emlegetni, ahol az Európai Unión belüli pénzuralmi viszonyok mellett is sikerült a társadalmi igazságosság követelményeinek is eleget tevő versenyképes gazdaságot létrehozni és működtetni.

Hazánkban azok az MSZP-s és SZDSZ-es politikusok, akik keményen elítélik a Fidesz populizmusát, megfeledkeznek arról, hogy az MSZP a 2002-es választásokon a jóléti rendszerváltást helyezte kampánya középpontjába, amely minden szempontból populistának bizonyult. A liberális véleményformálók mindig keményen támadják a mindenkori kormányt, ha ők nem vesznek benne részt. Így keményen bírálták a rendszerváltás utáni első kormányt is. Rámutattak, hogy a volt kommunista országokban megvannak a gazdaság, a közélet és a kultúra pártirányításának a hagyományai, reflexei, amelyek a decentralizált döntéshozatalt újra akarják központosítani. Ha az SZDSZ nem kormányoz, akkor megjelenik a hatalmon maradás vádja. Ezt a tekintélyes liberális Konrád György így fogalmazta meg: „Demagóg gyűlöletretorikából és túlzó, eleve betarthatatlan ígérgetésből származhat parlamenti többség és folyamatos harc a hatalmon maradás, a politikai győzelem kiteljesítése érdekében, nyomban megfeledkezve az ígéretek megtartásáról. Mindez azért figyelemre méltó, mert a jelenlegi szociálliberális koalíció kormányára is ráillik, de ezekre a gondolatokra nem történik hivatkozás.”

Konrád Györgynek ez a diagnózisa kitűnően illik a 2006-ban újraválasztott kormányra, mint ahogy az is, amit Konrád a megtévesztésről fogalmazott meg:

„Mivelhogy az új demokráciák lakossága hajlamos rá, hogy négyévenként elbúcsúzzon a kormánytól, hiszen négy év elég ahhoz, hogy megelégelje tevékenységüket és kíváncsi legyen a másik félre, hátha az hozzáértőbben és becsületesebben csinálja, hátha az kevésbé él vissza a hatalmával és előnyeivel a saját maga és barátai, nem pedig az ország érdekében. És minthogy olyan kormány, amely populista beszéddel és a választók célzatos megtévesztésével győzött, legyen az akár jobb-, akár baloldali populizmus, vagyis az ellenfél goromba rágalmazásával és felelőtlen követelőzéssel az állami költségvetéssel szemben (amelynek megtartása felborítaná az államháztartás egyensúlyát, és amelynek maga sem fog, maga sem tud eleget tenni, amikor majd a pénzügykért ő lesz felelős) minthogy az ilyen kormány négy év alatt minden valószínűség szerint elveszíti a népszerűségét és vereséget szenved a legközelebbi választáson, ezért az ilyen vezetők sok legális és féllegális eszközt igénybe vesznek azért, hogy megmaradhassanak a pozíciójukban.”

Konrád megállapításai találóak a 2006-ban hatalmon maradt szociálliberális kormány magatartására, amely tömény populizmussal és a választók célzatos megtévesztésével győzött. A populizmusnak pedig az ellenfél goromba rágalmazását és az állami költségvetéssel szembeni felelőtlen követelőzést nevezi azért, mert ezeknek az ígérgetéseknek nem lehet eleget tenni az államháztartás egyensúlyának a felborítása nélkül. Konrád György eltekint attól, hogy a közvagyontól megfosztott, a politika és a véleményformálás intézményeiből kirekesztett hátrányos helyzetű milliók az elfajult és dekadens reál-demokrácia következtében nem vehetnek részt a közélet irányításában. Kénytelenek voltak elszenvedni a róluk, de nélkülük hozott döntéseket. A pénzrendszer és a termelői vagyon tulajdonával rendelkező, a politikai döntéshozatalt kisajátító érdekcsoportok adósították el tartósan az országot, s kényszerítették egyre növekvő adósságszolgálat és kamat fizetésére. Ezek az érdekcsoportok privatiziálták túlzott mértékben és túlzottan a külföldiek számára a közvagyont, és tették a magyar társadalom többségét vagyontalan, függőhelyzetű, bérből és fizetésből vagy segélyből élő, vesztessé.

Konrád tudhatná, hogy a vagyonfosztást, az alacsony munkabéreket és az egyre növekvő adókat csak azért viselték el ezek a megnyomorított rétegek – az alul lévők, a hátrányos helyzetűek, a sikertelenek –, mert a biológiai és társadalmi reprodukciójukhoz szükséges minimális erőforrásokat béren kívüli juttatások keretében (egészségügy, iskolaügy, társadalombiztosítás) még megkapták a sorsukért felelős közhatalomtól, vagyis az államtól. Az állam azért felelős, mert a rendszerváltás nyertesei, a sikeresek az állam segítségével tették a közvagyont a saját magánvagyonukká. Ha pedig az állam ezt megtette, akkor most nem bújhat ki azon kötelezettségvállalásai teljesítése alól, amelynek az anyagi alapját az elkótyavetélt közvagyon jelentette. Azon a címen megszüntetni, illetve piaci árakon átterhelni a béren kívüli juttatásokat a rendszerváltás veszteseire, hogy nincs többé közvagyon, azt jelenti, hogy az állam a saját maga által elkövetett bűnökért azokat a rétegeket bünteti, akik erről nem tehetnek.

Konrád felkészültségénél fogva azt is tudhatná, hogy egy túlnyomórészt külföldiek számára túlprivatizált országból a tőkejövedelem szükségszerűen külföldre áramlik. A rendszerváltás nyertesei által eladósított ország adósságszolgálati terheiért, ezen irányító réteg felelőtlen pazarlásáért és korrupciójáért, erkölcstelen és a társadalmi igazságosság minden szabályát felrúgó eljárás azok rétegeknek a terhelése, akik mindebben nem vettek részt, hanem szenvedő alanyai a kialakult helyzetnek. A megoldást e helyzet megváltoztatása, a rendszerváltás korrekciója jelentheti. A legfőbb pénzügyi, gazdasági hatalmat gyakorló és az ország politikai irányítását végző érdekcsoportoknak új alkut kell kötni a társadalommal. Ennek az új alkunak a célja biztosítani továbbra is a feltételeket a hátrányos helyzetű rétegek biológiai és társadalmi reprodukciójához. Azokat a plebejus törekvéseket, amelyek ezt a problémát akarják megoldani, lehet populistának nevezni, de ebben az esetben a populizmus olyan fontos és szükséges irányzat, amely nélkül nem állítható meg a magyar társadalom jelentős részének a további roncsolódása. Más szóval a populizmus a lehető legpozitívabb politika és szitokszóként használatát abba kell hagyni.

 

A magyarországi újpopulizmus

 

A 2000 című havilap 2006 márciusi számában Szilágyi Ákos hosszabb tanulmányban foglalkozik a Magyarországon kialakult politikai rendszerrel és ennek kapcsán az egyre erősödő populizmussal. Szilágyi Ákos szerint Magyarországon a középosztályok választanak és a választás nem pártok, hanem rendszerek szerint történik. A lakosság hatalmi-gazdasági berendezkedések, irányítási rendszerek, osztogatási és fosztogatási szisztémák között választ. Az egyik középosztály a rendszert hazának és nemzetnek, a másik meg demokráciának és szabadságnak mondja. Egyik középosztály sem akar a másik rendszerében élni, amíg tehát a versenytárs van hatalmon, ők kivonulnak az elviselhetetlen rendszerből, és esetleg megpróbálnak egy ellenrendszert kiépíteni, vagy ha a rendszerben maradnak, akkor azt belülről bomlasztani és a visszatérésre törekedni. Szilágyi szerint a hatalomra igényt tartó egyik fél a létező középosztály, a másik a teremtett középosztály. Ez utóbbit kiválasztott középosztálynak is nevezi.

A létező középosztály (amely maga is vegyes összetételű, és a Kádár-korszakból jött) volt a 1989-től 1991-ig lezajlott kiegyezéses társadalmi rendszerváltás döntő tényezője. A kiválasztott középosztályt az 1998-ban kormányzati hatalomra jutott Fidesz hozta létre 1993-ban a létező középosztály veszteseiből és elégedetleneiből, valamint a szerény kapcsolati és kulturális tőkével rendelkező vidéki középosztályi csoportokból. Megnyerte magának a piaci versenyben és az állami forrásokért folytatott harcban alulmaradókat, a gyöngébb gazdasági és politikai tőkepozícióval rendelkezőket, a szorongó kisegzisztenciákat, a karrierista törekvőket, a képzési és műveltségi tőke elsőgenerációs képviselőit. A Fidesz ezzel a kettes számú középosztállyal próbált szilárd társadalmi bázist létrehozni önmagának.

Az ország vezetéséért és vagyonának megszerzéséért való versengés kezdettől fogva létezett. A Fidesz 1998 után csak formát adott neki. A választások ezért mindig két középosztály ütközeteit jelentették, rendszerek és nem pártok között zajlott. Mindig az dőlt el, melyik középosztály uralkodjon. Az ún. „hideg-polgárháború” e középosztályok harca egymás ellen.

A Fidesz által kiválasztott középosztály rendszerét Szilágyi kemény demokráciának nevezi. Ez újraközpontosító, és szerinte szembe helyezkedik a hatalmi ágak szétválasztásával, a jogállamisággal. Olyan etatista rendszer, amely nem liberális, nem demokratikus, paternalista, tekintélyuralmi, és a hatalom pedig elvileg leválthatatlan. A létező középosztály rendszere ezzel szemben puha demokrácia. Ezt úgy érti Szilágyi, hogy a keménységről, erőről, megfélemlítésről való lemondás következményeként mondható liberálisnak és demokratikusnak. Ebben a rendszerben a hatalom elvileg leváltható, ez azonban nem jelenti azt, hogy azok, akiknek ez a rendszer nagyon is kielégíti az igényeit, nem tesznek meg mindent a puha demokrácia langyos rendszerének a fennmaradásáért. Az elvileg leválthatatlan, tehát tekintélyuralmi hatalommal szemben álló, elvileg leváltható hatalom is előbb-utóbb szükségszerűen leválthatatlanná válik. Ez a magyar demokrácia 22-es csapdája. Szilágyi szerint azért alakulhatott ki, mert Magyarországon a szabadságnak nem a társadalom, hanem a hatalom lett a letéteményese. A demokrácia döntő módon nem alulról, hanem felülről jött, és biztosítéka is fönt van. A magyarok többsége nem szeretne megint diktatúrában vagy valamilyen tekintélyuralmi rendszerben élni, saját erőből azonban ma sem képes megvédeni a parlamentáris demokrácia rendszerét, amelyben 1990 óta a magyar középosztályok hidegháborúja és ciklikus rendszerváltása folyik.

Ezért a parlamentáris demokrácia nem annyira a társadalom integrációjának, mint inkább a politikai közösség szétesésének és a gazdaság megrendülésének szervezeti kerete. Nem a demokráciáról kellene lemondani, hanem a középosztályok hidegháborúját, amelyet az állam ellenőrzéséért folytatnak, kellene abbahagyni. Ez a küzdelem tart. Vagy az egyik gyűri le a másikat, vagy valamilyen új kiegyezés keretében osztálybékét kötnek. Ebből következik, hogy Magyarországon nem kétpártrendszer, hanem parlamentáris egypártrendszer van, amelyben nem szűnnek meg a pártok, csak az uralmi rendszer változatlan. Egyfolytában ugyanaz a középosztályi-formáció van hatalmon.

A magyar társadalom középosztályok alatti tömbje tudatában van, hogy jól nem választhat. A biztos középosztályi szavazótáborok mögé e nagy létszámú rétegnek 5-10 %-a sorakoztatható fel. Szilágyi a létező középosztállyal kapcsolatosan kifejti, hogy a politikai tőkét birtokló és a közjavakat magántulajdonaként kezelő Kádár-kori középosztály az 1980-as évek végén nem volt teljesen azonos a pártállami nomenklatúrával. A nomenklatúra-középosztály új nemzedékekkel bővült, kiegészülve a korábban a társadalmi-politikai életből eltávolított vagy háttérbe szorított vezető osztályok újra felemelkedő gyermekeivel. Ez az a réteg, amelyet 1990 után „úri középosztálynak” neveznek. Az a politikai-kapcsolati tőke, amellyel ez az integrálódott Kádár-kori középosztály rendelkezett, gyors ütemben alakult át magántulajdonná és pénztőkévé. Az önjelöltek által elfoglalt kerekasztalnál az egymással versengő magyar középosztályok képviselői ültek. Nem kaptak viszont helyet a magyar társadalom politikai és kulturális tőkével nem rendelkező képviselői. Szilágyi szerint a Fideszesek a régi-új középosztállyal háromféleképpen is szembetalálták magukat. Egyrészt a politikai tőke legitimitásukat vesztett letéteményeseivel, másrészt a régi és az államszocialista vezető rétegbe többé-kevésbé integrálódott úri középosztállyal, s végül a kulturális tőke örökletes birtokosaival, azzal a középnemzedékkel, amely nem volt az államszocializmus politikai tőkéjének közvetlen birtokosa, de jelentős saját politikai tőkét is felhalmozott az ellenzéki tevékenységekben.

Amíg az államszocialista rendszer fennállt, a szocialista reformizmus tűnt elérhetőnek. A Fidesz magvát alkotó Bibó kollégiumos joghallgatók és későbbi politológusok, valamint a Rajk László Kollégium közgazdászhallgatói különböztek az örökletes kulturális tőke azon kis számú, de befolyásos csoportjától, amely a demokratikus ellenzéket alkotta. Szilágyi szerint a Fideszes első generációs tőketulajdonosok és az SZDSZ örökletes kulturális-tőke tulajdonosai között a konfrontáció elkerülhetetlen volt. Ezért tört felszínre a politikai konfrontációban az az ellenérdekűség, amely a kulturális tőkepozíciók egyenlőtlenségében már benne volt.

2006 tavaszán a két középosztály egymással ellentétes pályára tért. Szilágyi szerint a létező középosztály a demokratikus rendszer fenntartásában és megszilárdításában érdekelt, mert ez erősíti meg kialakult fölényét. A gyöngébb tőkepozíciójú kiválasztott középosztály, amit úgy jellemez, hogy a Fidesz-állam és árnyékállam hozzárendelt vagy kinevezett középosztálya, helyzeténél fogva – legalábbis Szilágyi szerint –a  demokrácia korlátozásában, gyöngítésében, részleges felgöngyölítésében érdekelt, mert csak így tudja riválisának a tőkepozícióját és uralmi dominanciáját megtörni.

A tanulmány „Fidesz által kinevezett középosztálynak” definiálja azt a csoportot, amelyet Szilágyi az állammal azonosít. Felteszi azt a kérdést, hogy ez a Fidesz-középosztály, azaz az állam, eszi-e meg a demokráciát vagy a demokrácia alakítja-e magához az államot, lefejtve róla a Fidesz körül tömörülő nem demokratikus jobboldalt, államostul, vezérestül, klientúrástul és új középosztályostul.

Mielőtt továbbmegyünk, Szilágyi több csúsztatására is fel kell hívnunk a figyelmet. Következetesen mellőzi, hogy Magyarországon van egy felsőosztály is, amely a történelmi magyar arisztokrácia és szervesen kialakult magyar nagypolgárság hiányában, illetve kis létszáma és gyenge pozíciója miatt ezt a társadalmi pozíciót átadta, vagy átengedte a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának, amely elsőszámú tulajdonosként berendezkedett Magyarországon. Ez a felső réteg a hatalom elsőszámú tulajdonosa, mert a magyar lakosság egészének munkája eredményeként létrejött közvagyont elsősorban pénzügyi technikákkal meg tudta szerezni és be tudta olvasztani a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába.

A középosztálynak az a része, amit ő elsősorban a Kádár-kori nomenklatúrából származtat és amelyet létező középosztálynak nevez, valójában a keleti irányú kiszolgálás helyett a nyugati irányú kiszolgálás magyarországi érdekcsoportja. Ez a privilegizált helyzetű réteg kozmopolita és kollaboráns magatartásáért, vagyis a közvagyonnak a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia számára „játékpénzért” történő átengedéséért (Gyurcsány Ferenc szavai), abban a kegyben részesült, hogy a nemzetközi pénzvilág kooptálta, s annak elsőszámú hazai érdekképviseletévé válhatott.

Szilágyi egy szót sem veszteget arra, hogy a szervezett közhatalom mellett kifejlődött a szervezett magánhatalom, amely a magántulajdonba került pénzrendszert a saját monopóliumaként működteti és monetáris túlhatalma segítségével a magyar nép kollektív munkája eredményeként létrejött közvagyon tulajdonosává lett az ellenőrzése alatt álló multinacionális cégek útján. A szervezett magánhatalomról az alkalmazkodni kénytelen főáramlatú társadalomtudósok és a megvásárolt korporációs tömegtájékoztatás működtetői nem szoktak említést tenni. A teljesség igénye nélkül azért megjelöljük a szervezett magánhatalomnak (amely globális impériumába Magyarországot is bevonta) a néhány szervezetét. A szervezett magánhatalom legfontosabb területe a globálissá növekedett nemzetközi magán-pénzmonopólium működtetése. Ide tartoznak elsősorban a központi bankok, amelyek kizárólag a nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt állnak.

E globális pénzrendszer szerves részét alkotják a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, de ide tartoznak a nagy kereskedelmi bankok, tőzsdék, befektetési alapok, minősítő intézetek és a háttérben meghúzódó informális, de nagy hatalmú zárt társaságok, mint például a European Roundtable of Industrialists (ERT), amely az Európai Unió informális irányítását végzi. Tagjai a nemzetközi pénzvilág és politikai élet, valamint az EU Bizottságának fontos pozíciókat betöltő tisztségviselői. Zárt tanácskozásaikon meghozott informális ajánlásaik formálisan is kötelező döntéssé alakulnak át az Európai Unió Bizottságában és Tanácsában. Itt csak megemlítjük még a Bilderberg-csoport, a Trilaterális Bizottság, a Tavistock Intézet, a Római Klub fontos irányító, koordináló tevékenységét. A szervezett magánhatalom már évszázadok óta hatékonyan tudja céljai érdekében felhasználni a különböző szabadkőműves irányzatokat, valamint az általa finanszírozott kutatóintézeteket, gondolati műhelyeket, ahol a működéséhez szükséges előkészítő munkákat végzik el.

A szervezett magánhatalom különleges fontosságú részét alkotják a teljesen magántulajdonban lévő tömegtájékoztatási intézmények, az immáron világszinten működő korporációs médiumok, tévék, rádiók és nagy példányszámú sajtótermékek. A szervezett magánhatalom azonban irányítja a formálisan köztulajdonban lévő és közszolgálati funkciót ellátó tömegtájékoztatást is a hálózatához tartozó egzisztenciálisan tőle függő személyek révén.

A szervezett magánhatalomhoz privát fegyveres testületek is tartoznak. A nemzetközi pénzvilág és a tulajdonában lévő multinacionális cégek hatalmas létszámú őrző-védő feladatokat ellátó biztonsági szolgálatokat tartanak el. Ezeknek a tagjait lényegében a szervezett magánhatalom szolgálatában álló rendfenntartó zsoldosoknak lehet tekinteni. Magyarországon például csaknem ugyanannyi fegyveres személy van, mint amikor még volt egy közel 100 000 fős magyar hadsereg. Ma a magyar hadsereg alig több mint 20 000 fő, feladata elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgáló globális érdekek fegyveres védelme, a nemzetközi zsoldos erő részeként. A magyarországi őrző-védő fegyveres vállalkozások a szervezett magánhatalom számára dolgoznak, és a közérdek helyett a magánérdeket védik.

A szervezett magánhatalom nemzetközi és országos szintű struktúrájának a bemutatása, szervezeti felépítésének és működésének a pontos leírása ma már csak tudósok együttes munkájával lehetséges. Itt csupán arra szorítkoztunk, hogy jelezzük, igenis létezik szervezett magánhatalom, és aki erről hallgat, az megengedhetetlen csúsztatást követ el és akadályozza a valódi helyzet megfelelő megértését.

A Szilágyi által létező középosztályként meghatározott komprádor-kollaboráns újvagyonos réteg valójában a kozmopolita, globalista – transznacionalista hálózatot működtető – nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia magyarországi politikai helytartó rétege. Ez a helytartó-kiszolgáló réteg szolgalelkűségben, „forradalmi szervilizmusban” , minden más közép-kelet-európai ország politikai vezető rétegén túltett. Ezt bizonyítja, hogy Magyarország a térség minden országát túlmenően került privatizálásra, méghozzá olyan mértékben külföldiek javára, amely az egész Európai Unióban példa nélkül áll. Ennek az eredménye az, hogy a lakosság túlnyomó többsége teljesen vagyontalan, tőkejövedelemmel nem rendelkezik és kizárólag a munkaerejét tudja áruba bocsátani, ha talál magának munkát. De ennek a létező középosztálynak a szervilizmusa következtében a munkabére is az EU-s átlag 1/3-a, ¼-e.

Ennek a létező középosztálynak tudható be, hogy a társadalom egészének a munkája eredményeként létrejött közvagyont az általuk irányított állam a valódi tulajdonosok, a magyar állampolgárok, megkérdezése nélkül, valamint utólagos elszámolás mellőzésével magánosíthattak. A túlnyomórészt külföldiek javára történő vagyonátadás következménye a tőkejövedelem példa nélkül álló arányban történő külföldre áramlása. A nemzetközi pénzügyi közösség tulajdonát képező multinacionális cégek a mai napig nem vesznek részt arányosan a közteherviselésben. A nemzetközi pénzoligarchia irányítása alatt álló Központi Bank nem hajlandó magyar pénzt kibocsátani, hanem csak külföldről érkező hitelpénzzel működteti az ország hitelrendszerét. Ez döntő módon hozzájárult ahhoz, hogy ma az ország eladósodása meghaladja a 19 520 milliárd forintot. Ennek az adósságszolgálati és kamatterhei elszívják a magyar társadalom erőforrásait.

Szilágyi Ákos előszeretettel csak a középosztály két részéről beszél, de a középosztály feletti és a középosztály alatti osztályokról alig tesz említést. Már utaltunk rá, hogy a felsőosztály ma az egykori történelmi arisztokrácia helyett a kozmopolita pénzarisztokráciából és az egykori magyar nagypolgárság helyett a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiából áll. A középosztály alatti rétegek pedig a lakosság mintegy 80 %-át alkotják. Legfőbb jellemzőjük, hogy ki lettek zárva abból a közvagyonból, amely az ő munkájuk eredményeként jött létre, és amelyet a pártállami diktatúra állami vagyonként kisajátított és működtetett. Ez a többségi lakosság elveszítette politikai önrendelkezésének a gazdasági alapját. Olyan személy, aki teljesen függő helyzetű, bérből és fizetésből vagy pedig segélyből él, az nem képes önálló politikai akarat érvényesítésére. Ebben egzisztenciális gyengesége megakadályozza.

Ezért lehetett a magyar társadalom mintegy 80 %-át politikai szempontból csaknem cselekvőképtelenné tenni. Ezt a helyzetet tovább rontotta az, hogy az előnyös helyzetét átmentő létező középosztály az 5 %-os parlamenti küszöb kikényszerítésével kizárta a magyar választópolgárok mintegy felét abból a lehetőségből, hogy az Országgyűlésben képviseltethesse magát. Az 5 %-os szabály ugyanis a népszuverenitást átalakította a pártgépezetek szuverenitásává, még pontosabban a pártokat irányító vezető csoportok szuverenitásává. Ezért a magyar politikai életet nem a részvétel megtagadása, hanem a politikai döntéshozatalban való akadályozása bénítja meg. Téved Szilágyi, amikor azt szuggerálja, hogy a Shakespeare-i kérdés ma így hangzik: „To take part, or not to take part?”, vagyis „Részt venni, vagy nem részt venni?” Az igazi kérdés az, hogy tűrhető-e továbbra is a részvétel antidemokratikus akadályozása, vagy sem? A döntéshozatalból kirekesztett társadalmi csoportok szívesen elküldenék képviselőiket a törvényhozásba, ha ezt az önzésből vagy félelemből cselekvő létező középosztály nem akadályozná meg.

Ha az arisztokrácia és nagypolgárság helyét elfoglaló nemzetközi pénzügyi közösség, valamint az őt kiszolgáló komprádor-kollaboráns réteg, az egykori kádárista uralkodócsoport nem zárta volna ki a közvagyonból a magyar társadalom 80 %-át, és nem rekesztette volna ki képviseletüket az 5 %-os küszöbbel a parlamentből, akkor egészen másképp alakult volna az ún. részvételi demokrácia sorsa. Nem az a baj, hogy a magyar választópolgárok kivonulnak valamiből. Az igazi baj az, hogy a társadalomnak legalább a fele ki van zárva a törvényhozásból, a politikai döntéshozatalban való részvételből. A választási rész-nem-vétel természetesen ennél többet is kifejez. Jelenthet tiltakozást, kivonulást a politikából, amelynek a szereplői nem hajlandók vagy nem tudják képviselni azoknak az érdekeit, akik kényszerűségből csak a nekik engedélyezett pártok közül választhatnak, és saját hiteles képviselőik megválasztása meg van tiltva nekik.

Ezért e sorok írója nem tudja eldönteni, hogy a rendkívül felkészült Szilágyi tájékozatlanságból vagy tudatos félrevezetésből teszi fel azt a hamis kérdést, hogy „Miért nem szavaznak hát a politikai részvényesek nagygyűlésén, ha azt nagyritkán összehívják, s ahol leginkább van alkalmuk és módjuk befolyásolni az államüzem irányítását, leváltani addigi vezetését, vagy megváltoztatni összetételét, módosítani stratégiáját? Hogyan lehetséges, hogy saját köztársaságuk – e különös „részvénytársaság” – sorsa hidegen hagyja a „részvényesek” – a választásra jogosult állampolgárok – többségét? Miért gondolják, remélik annyian, hogy személyes sorsuk, közösségi és egyéni boldogulásuk szempontjából közömbös, melyik politikai erő kerül hatalomra, kik képviselik őket, kik hozzák meg az élet legkülönfélébb területeit érintő – szabályozó, korlátozó vagy korlátokat lebontó – döntéseket a választott testületekben, önkormányzatokban és parlamentekben, és kik és hogyan szereznek érvényt e döntéseknek, miként hajtják végre az elfogadott törvényeket? Miért engedik át másoknak a választók politikailag és egzisztenciálisan legérdekeltebb és legaktívabb kisebbségének a rendelkezési joguk saját politikai tőkerészük fölött?”

Fontossága miatt megismételjük: a parlamenti demokrácia központi intézményéből, a parlamentből a magyar társadalom mintegy fele - egy rendkívül demokráciaellenes korláttal, az 5 %-os küszöbbel - teljesen önkényesen, azaz az érintettek hozzájárulása nélkül, ki van zárva. Emiatt a választók kényszerűségből vagy egy olyan pártra szavaznak, amely szükségleteiket és érdekeiket csak részben képviseli, vagy rész-nem-vétellel szavaznak. A magyar politikai valóság szomorú ténye, hogy nincs igazi választék. Még az élesen szembenálló ’létező középosztály’ (SZDSZ, MSZP), továbbá ’kinevezett középosztály’ (Fidesz, KDNP) pártjai is mellőzik a magyar társadalom válságát okozó legfontosabb problémákat: egyrészt a magán-pénzmonopólium bevezetését és a közpénzrendszer felszámolását, amely az ország eladósodásának a legfőbb oka, s amely eladósodás adósságszolgálati terhei folyamatosan elszívják a magyar társadalom erőforrásait; másrészt azt, hogy a közvagyont nem annak előállítói és működtetői kapták meg, hanem nagyrészt a nemzetközi nagytőke, és kisebb részben annak kollaboráns magyarországi tagjai.

Szilágyi szerint a rendszerváltás első éveiben a liberális segédcsapatként indult Fidesz előtt fokozatosan világossá vált, hogy tulajdon és tulajdonosi háttér nélkül nemigen lehet fennmaradni a politikában, még kevésbé megszerezni a hatalmat. Ezért a Fidesz, amikor végrehajtotta a nemzeti liberalizmus irányába a fordulatot 1992-ben, mindent elkövetett, hogy létrehozza saját vagyoni hátterét, tulajdont, pénzt, befolyást és kapcsolatokat szerezzen az őt támogatóknak. Tudatosan megkezdte kiépíteni a saját középosztályi hátterét annak pénzügyi, vagyoni és politikai bázisával együtt.

A Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségében a Fidesznek ez a fordulata vitát váltott ki. Ezért feletteseim engedélyével a nemzeti fordulatot követően Budapestre utaztam és egy hosszabb interjút készítettem Orbán Viktorral, amelyet SZER öt ízben is sugárzott. Az interjúkészítés alkalmat adott arra, hogy kiderítsem a Fidesz és annak vezetője nemzeti fordulatának az okait és őszinteségét. Itt és most csak annyit szeretnék rögzíteni, hogy az a hosszabb beszélgetés, amit sikerült ekkor folytatnom, meggyőzött arról, hogy a Fidesznek ez a fordulata hosszútávú politikai stratégia része és legfőbb oka az, hogy ez a magyar társadalmi viszonyokból szervesen kinőtt politikai szervezet úgy döntött: felvállalja azoknak az érdekképviseletét, akiket ma úgy szokás emlegetni, hogy a rendszerváltás vesztesei. Ezek pedig a magyar lakosság túlnyomó többségét képezik.

Nézzük meg, hogy mit ír erről dr. Szatmári Jenő István. Mielőtt azonban idézünk tőle mondjuk el, hogy az idézetben szereplő ezredes nem más, mint Pick Róbert (jelenleg nyugdíjas tábornok) a köztársasági elnök akkori főhadsegédje és katonai irodájának vezetője. Szatmári szerint ő volt Göncz Árpád köztársasági elnök mellett működő „politikai boszorkánykonyha” úgymond főszakácsa. A köztársasági elnök katonai irodája valójában információt gyűjtő szervezet és politikai tervező-szervező intézmény is. Nos, ez a Pick ezredes hívta találkozóra 1992-ben Szatmári Jenő Istvánt, aki találkozójukról ezt írja „Majdnem halott újságíró nem hazudik” című könyvének a 181. oldalán:

„Márciusban (1992) a hegyen sétálva az Ezredes szóba hozza: úgy tudja, hogy a Fidesz komoly összegű külföldi támogatást kapott, aminek az ára: le kell szakadnia az SZDSZ-ről, és a másik oldalon kell felsorakoznia. Bár hozzánk is (A hozzánk alatt az a kis munkaközösség értendő, amely ekkor az MSZP-ből távozott Pozsgay Imre tervezett új pártja számára dolgozott. – D. J.) jöttek már be a „Kapelle” révén hasonló hírek, de még nem tudom elhinni. Két hét múlva azonban bent az irodájában már célfeladattal akar megbízni: tudok-e segíteni abban a taktikai játékban, amelyet épp most dolgoztak ki, és amelynek lényege a következő:

A Fideszt ki kell szorítani a centrumból, annyira jobbra, amennyire csak lehet. És a helyére a Fidesz és az SZDSZ közé be kell „nyomni” a Köztársaság Pártot, mert ebben lenne fantázia és Palotásék a választások után a mérleg nyelvét is jelenthetik, nekik ott a helyük az új koalícióban, a Fidesz helyett.”

Szatmári ellenkezett, mert Palotásról a taxisblokád alatt szerzett rossz tapasztalatai után nem volt túl jó véleménye. Válaszát Pick ezredes tudomásul vette.

Ahogyan azt már kifejtettem én a Szabad Európa Rádió munkatársaként egész másképp értékeltem a Fidesz nemzeti liberalizmus felé tett fordulatát, illetve azt, ahogy ők az egyre erősödő globalista nyomással szemben fel akarták vállalni a nemzeti érdekek képviseletét mind bel-, mind külföldi vonatkozásban. A Fidesz már ekkor is tudta, hogy a szerveződő magánhatalommal szemben az egyetlen reális egyensúlyt a közhatalom képezheti. Ezért komoly lépéseket tettek a kormányzati pozíció megszerzése érdekében. Amikor 1998-ban ez sikerült, akkor a Fidesz felgyorsította annak a nemzeti érdekekhez kötődő új magyar középosztálynak a helyzetbe hozását, amely megszilárdíthatja a kormányzati hatalom megtartását és a Fidesz hosszútávú és a magyar nemzet egészét, de ezen belül is hangsúlyozottan a rendszerváltás vesztesei érdekképviseletét a hátrányos helyzetűek megsegítése érdekében.

1998 és 2002 között sikerült is egy olyan új politikai erőt összekovácsolnia, amelyek részben a rendszerváltás kisebb nyerteseiből, első generációs pénztőke- és termelőtőke-tulajdonosokból, ezek gyermekeiből és új első generációs értelmiségiekből álltak, de pozícióik további megtartását és erősítését a közhatalomtól, vagyis az államtól remélhették. Ezt az új nemzeti-konzervatív és keresztény középosztályt mozgósították a nemzetközi pénz és korporációs oligarchiával együttműködő neoliberális középosztállyal, amelynek a magvát az előző rendszerből magát átörökítő posztkommunista vezető réteg alkotta.

Ez a hatalmát átmentő régi-új középosztály igen erős pozícióval rendelkezett. Szerteágazó, több nemzedéken átívelő, örökletes tőketulajdonosokból új gazdasági tulajdonosokká és politikai tőketulajdonosokká váltak. Az egyébként is sok tapasztalattal rendelkező Kádár-kori középosztály nem szándékozott semmilyen pozícióját feladni. A Fidesz váratlan győzelme után már 1999-ben rendezte sorait és állóháborúra rendezkedett be. A Kádár-kori középosztály vagyonosodását az állampárti rendszer határok közé szorította. A rendszerváltással azonban ez a korlát megszűnt és a spontán privatizációval, valamint egyéb manipulációkkal megindult a posztkommunista vezető réteg átrendeződése és létrejött fokozatosan egy új felső középosztály is. Az, hogy kik lettek a pénz- és termelői vagyon új tulajdonosi nemcsak a rátermettség, a tehetség döntötte el, hanem elsősorban az ún. kapcsolati tőke, a privatizációs vagyonhoz való közelség és a jogellenességet, sőt a büntethetőséget súroló, erkölcsi gátlásokat nem ismerő gazdagodási vágy. Ezzel a folyamattal egyidejűleg megjelent a rendszerváltás veszteseinek, a lesüllyedőknek, a sikerteleneknek, a kiszorítottaknak a frusztrált és egyre növekvő rétege. Ezeknek a tagjai kezdték a társadalmi igazságosság iránti igényeiket megfogalmazni, újraelosztást és az állam által kezelt közjavak igazságos átcsoportosítását követelték. Az ő igényeik hozták létre egy olyan pártnak a megjelenését, amely ezeknek a veszteseknek felvállalja a politikai szférában a képviseletét, egyesíti a széttöredezett jobbközép csoportokat, és ily módon megszervezi a versengésben lemaradt középosztályi tömegeket.

Ténykérdés, hogy a jelenlegi újgazdag uralkodó rétegek nem teljesítményeik révén kerültek privilegizált helyzetbe. A vesztes és sikertelen középosztály egyrészt azzal érvelhetett, hogy a Kádár-kori nomenklatúra kedvező helyzete folytán egyszerűen lenyúlta a közvagyont és így a rendszerváltás nem demokratikus polgárosodást indított be. Ehelyett teljesítmény nélküli oligarchák jelentek meg, mégpedig úgy, hogy a pártállami uralkodó osztály nagytőkéssé és bankárrá vált - megtartva privilégiumait és az azzal járó befolyását. A vesztesek arra is hivatkozhattak, hogy azért maradtak le, mert ez a Kádár-kori nomenklatúra és holdudvara, amely korábban Moszkva kiszolgálója volt, most a nyugati pénzvilág kiszolgálójává lett. Érzelmi kötődése a magyarsághoz nincs, valójában a nemzetközi tőke cinkosai. Ez már arra utal, hogy megjelent a nacionalista-populista érvrendszer, amely már etnikai szempontokat is számításba vett helyzete elemzésénél.

A Szilágyi által hideg polgárháborúnak nevezett szembenállás azzal kezdődött, hogy a vesztesek nem tudtak megegyezésre jutni a nyertesekkel. A Fidesz, mint a feltörekvő első generációsok politikai képviselője, csak olyan áron egyezhetett volna meg a már pozícióban lévő létező középosztállyal, hogy feladja a választók többségét alkotó alulmaradtak, hátrányos helyzetűek, sikertelenek érdekképviseletét. Ezt nem tehette meg, mert akkor hitelét vesztette volna. A társadalom alapegységét alkotó családi közösségek és a nagyobb család - a nemzeti közösség egészének - az érdekképviseletét kívánta ellátni, ehhez azonban arra kellett törekednie, hogy ne lehessen az eddigi menetrendnek megfelelően leváltani a hatalomról.

A Fidesz meghatározó személyiségei a rendszerváltást valódi forradalomnak tekintették és látva a kialakult reál-demokrácia körülményeit a rendszerváltás korrekciójára, az igazi demokrácia, piacgazdaság és szabadság megteremtésével akarták befejezni a forradalmat. Vissza akarták szerezni a vesztesek számára az igazságos rendszerváltás nyomán nekik járó részt azoktól, akik ezt a maguk számára az megrendelésükre készített jogszabályok segítségével jogszerűen, de a közérdeket és a közerkölcsöt sértően elvették.

A Fidesz érvelésében a hangsúly a szabadságon és a demokrácián volt. A rendszerváltás ifjai kezdetben radikális demokraták, később polgári demokraták, mára pedig plebejus demokraták, akik segíteni akarnak a rendszerváltás vesztesein, az alulmaradt hátrányos helyzetű milliókon. Így ragadt rájuk a populista jelző. Szilágyi Ákos úgy fogalmaz, hogy immáron a szabadság-nélküliség rendjéről álmodoznak, „a populizmus lett mára a Fideszes élménypolitizálásnak az a puha és képlékeny eleme, amelyben mindenféle radikalizmus – nemzeti, szociális, vallási, etnikai – egyetlen masszává gyúrható: a radikálisan hangolt, lecsúszó vagy lecsúszástól rettegő (és mind türelmetlenebbül állami felhúzásukat sürgető) középrétegek mindegyik azt hallja ki belőle, amit akar…”

Úgy gondoljuk, hogy Szilágyi itt ismét megbocsáthatatlan csúsztatást követ el, mert a szabadságot összekeveri a szabadsággal való korlátlan visszaélés szabadságával. A szabadsággal történő visszaélés megszüntetése vagy korlátozása valójában a szabadság helyreállítását jelenti. Ha én korlátozom a felelősségre vonás minden lehetősége nélkül fosztogató-osztogató érdekcsoportokat és megkísérlem telhetetlen önzésük szolgálatába állított szervezett magánhatalmukat a közérdek érdekében korlátozni, akkor valójában a társadalom egészének a szabadságát állítom helyre. Fritz Tamás szerint Magyarország egy következmények nélküli ország. A Fidesz nem akart mást, minthogy a minden társadalmi felelősségre vonás nélküli országrablást végrehajtókat a közérdek szolgálatában megrendszabályozza.

Szilágyi egyrészt a létező (volt kádárista) privilegizált réteg szabadsággal való korlátlan visszaélését minősíti szabadságnak, és a lakosság többségét a politikai- és véleményhatalom gyakorlásából kiszorító reáldemokráciát – egy tartalmilag kiüresedett, formákban kimerülő, degenerált rendszert – demokráciának, azaz egy perverz szabadságot és egy alibi-demokráciát védelmez, másrészt rátámad arra a populizmusra, amely a visszaélés szabadságát tényleges szabadsággá, a formális demokráciát pedig tartalmi demokráciává próbálja változtatni.

Ezt a gyökeres változtatási igényt nevezi radikális populizmusnak. Szerinte ez a radikális irányzat csak arra jó, hogy a kifinomult semmitmondást szókimondásnak tüntesse fel, a politikai vállalkozót (megélhetési politikust) a rendteremtő akarat hőseként, és az állhatatlan politikus mintaalakját az elvhűség megtestesítőjeként. A radikális populizmus arra is jó, hogy mindazokat felsorakoztassa a jelenlegi privilegizált középosztály hatalmát megkérdőjelező új középosztály és pártja mögé, amelyeket az MSZP korábbam meggondolatlanul elidegenített önmagától.

Szilágyi azzal, hogy nem tesz különbséget az elfajzott reál-demokrácia és a normálisan működő tartalmi demokrácia között minden olyan törekvést, amely a degenerált demokrácia ellen irányul, demokráciaellenesnek minősít. A reál-demokrácia létező (volt kádárista) uralkodó rétege igenis szembe került a hátrányos helyzetűeket és alulmaradtakat is felölelő nemzet ügyével, az esélyegyenlőségben megnyilvánuló igazságos szabadsággal. Aki ehhez az elfajzott demokráciához és annak uralkodórétegéhez ragaszkodik, az valójában nem kívánja a jelenlegi beteg közállapotok korrekcióját. Amennyiben pedig a Fidesz és az általa megszervezett nemzeti középosztály kitart a magyar társadalom egészének a politikai képviselete mellett, akkor nem nehéz eldönteni, hogy melyik politikai erő kormányzati pozícióba segítése előnyös Magyarországnak.

Szilágyi nem ismeri el, hogy kibékíthetetlen ellentét van egyrészt egy olyan kollaboráns és túlvagyonosodott társadalmi réteg között, amely integrálódott a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiába és sorsát a transznacionalista nagypolgársághoz és pénzarisztokráciához kötötte és aközött a másik vezetésre igényt tartó társadalmi réteg között, amely csak csekély módon részesült a közvagyonból és elsősorban a teljesen vagyontalanok, a politikai- és véleményhatalom gyakorlásából kirekesztett többségi lakosság szükségleteit, érdekeit és értékeit kívánja képviselni. Ez az ellentét csak akkor lenne áthidalható, ha az ország új tulajdonosai – a nemzetközi nagypolgárság és pénzarisztokrácia, valamint az általa integrált hazai kollaboráns érdekcsoportok – hajlandók lennének új alkut kötni a magyar társadalom teljesen vagyontalanná tett millióival. Ennek az új alkunak meg lennének a mindkét fél érdekét szolgáló feltételei. Az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött nemzetközi nagypolgárságnak és pénzarisztokráciának sem érdeke, hogy a teljesen vagyontalanná tett többség, amely az értékelőállító munkát végzi, ne tudjon biológiailag és szakképzett munkaerőként reprodukálódni. Ha ez bekövetkezik, akkor ezek a milliók többé nem tudják az új tulajdonosok számára azt a hatalmas jövedelmet előállítani, amit eddig Magyarországtól megkaptak. Senkinek nem érdeke, hogy pusztulni hagyja azt a tyúkot, amely dollármilliárdos profitok és adósságtörlesztések formájában tojja számára az aranytojásokat.

El kellene ismerni, hogy a populizmus nem ördögtől való, hanem a degenerálódott reál-demokrácia egy lehetséges korrekciója. A létező középosztálynak, vagyis a kozmopolita- kollaboráns újvagyonosoknak engedményeket kellene tenniük. Egyelőre semmi jele annak, hogy erre hajlandóak lennének. Miért baj az, ha a közérdek valódi érvényesítése érdekében ennek az engedményekre nem hajlandó kollaboráns rétegnek korlátozzák privilegizált helyzetét, és lehetővé teszik, hogy a rendszerváltás veszteseinek az érdekképviseletét is felvállaló, de pénzügyileg és gazdaságilag gyenge új középosztály pozitív diszkriminációval megerősödhessék.

Szilágyi Ákos úgy véli, hogy a nemzetközi nagytőkéhez idomult kollaboráns létező középosztálynak a közhatalomból és hozzá kapcsolódó gazdasági és kulturális területekről történő mérsékelt kiszorítását, továbbá az általa új középosztálynak nevezett rétegnek a kedvezményekben részesítését, állami feltőkésítését, „felemelését” már a nemzeti Magyarország eszméje befolyásolta. Ez a politika Szilágyi szerint szükségképpen demokrácia-ellenes, mert a nemzetet, mint modern politikai közösséget egy másik, szerinte abszurd legitimációs elvvel helyettesíti. A nemzeti közösség érdekeit képviselő állam szerinte azért nem racionális, mert a nemzethez tartozás nem képezheti sem a politikai tagoltság alapját, sem a politikai mérlegelések és döntések tárgyát. Úgy gondolja, hogy a politikai nemzet, maga a demokrácia, amelyben minden egyes párt a nemzetet képviseli, annak racionális – a leadott szavazatokban kifejezett – felhatalmazása alapján. Egyetlen politikai formáció sem sajátíthatja ki magának a nemzetet élmény- és származásközösséget csinálva belőle. Ez csak úgy lehetséges, ha egyidejűleg a demokráciának is hadat üzen. A későbbiekben bizonyítjuk, hogy mennyire téved Szilágyi, amikor azt állítja, hogy a polgári demokrácia végét jelenti, ha a nemzethez tartozást történelmi-vallási hagyományból, Istenből, a nemzet misztikus fogalmához tartozásból vezetik le.

A nemzetközileg kifejlődött szervezett magánhatalom, amely Magyarországon is berendezkedett, sikeresen elválasztotta a magyar nemzettől a közhatalmat, s azt szolgáltató államként a saját intézményévé alakította át. A magyar társadalom vagyon nélküli többsége viszont csak a közhatalom, azaz az állam segítségével képes érdekeit érvényesíteni. A nemzethez tartozásnak megvannak a tudományosan igazolható ismérvei. A társadalom alapintézménye a család, mert enélkül nincs biológiai reprodukció. A biológiai családokat integrálja a nagyobb család, a nemzeti közösség, amely nélkül nincs közös történelmi tudat, nem lehet átörökíteni a kultúrát és a nyelvet. A nemzet tehát olyan természetes nagyobb család, amely nélkül nem létezhet az egyén optimális fejlődéséhez szükséges közösségi élet, azonos hagyományok, kultúra és nyelvi közeg keretében. Ennek a természetes nagyobb családnak nem része az a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, amely természeténél fogva nemzetek feletti, kozmopolita és semmilyen kötődése nincs az adott nemzeti közösség fennmaradásához. Számára az egyének elsősorban profittermelő gazdasági alanyok, és az a legelőnyösebb számára, ha ezek atomizálódnak és könnyen gyúrható masszaként irányítható tömeget alkotnak.

Objektív tény, hogy ez a nemzetközi nagypolgárság és pénzarisztokrácia saját önző érdekeit gátlástalanul érvényesíti - az adott népi-nemzeti közösség reprodukcióját is akadályozó módon. Ha lenne felelősséggel is párosuló érzelmi kötődése a két természetes közösséghez, a kisebb és a nagyobb családhoz, akkor korlátozná telhetetlen önzését és mértéktelen gazdagodási vágyát. E felelőtlen és önző, csak a profit érdekeit szem előtt tartó nagyhatalmú rétegnek a korlátozása valójában – amint már arra utaltunk – a szabadsággal való visszaélés szabadságának a korlátozása és nem demokrácia-ellenes, hanem valójában a degenerált, elfajzott demokráciának a korrekciója. Ehhez a korrekcióhoz azonban versenyképes nemzeti középosztályra van szükség, amely tehát nem demokrácia-ellenes, hanem az eszmei alapon működő, ideális demokrácia gyakorlatba való átültetésének az előfeltétele. A felelőtlen, komprádor középosztály megfékezése valójában a korrupt gazdasági-hatalmi összefonódások felszámolását szolgálja.

Az ideális demokrácia, amely eszméken és elveken alapul, és ezért teljesen soha meg nem valósítható utópiaként is felfogható, feloldhatatlan ellentétben áll a gyakorlatban érvényesülő demokráciával, amely a realizmusra hivatkozva állandóan megszegi az elveket és pragmatikus gyakorlatában rejtőzködő diktatúrává, tekintélyuralommá korcsosítja a reáldemokráciát. Ha sikerül megtalálni a kellő egyensúlyt az elvhű demokratikus törekvések és a demokratikus gyakorlat opportunista, elvtelen megalkuvásai között, akkor biztosítható a demokrácia folyamatos önkorrekciója. Itt is megjelenik az a kiküszöbölhetetlen tény, hogy minden olyan jelenség, amelyben benne van az ember és az emberi élet, az kiküszöbölhetetlenül szembenálló, egymást tagadó és kiegészítő oldalak együttese, és az így keletkező problémák is csak komplementer ellentétpárok segítségével oldhatók meg.

Egy kiegyensúlyozott demokráciában a szabadság, az egyenlőség és a testvériség csak együtt érvényesülhet. Az egyenlőség a gyengéket és a hátrányos helyzetűeket védi és az ő érdekükben korlátozza az erőseket. A testvériség pedig érvényesíti azt a kötelező szolidaritást, amely nélkül az emberi életet központi értékként kezelő humanizmus nem érvényesülhet. A profit hajszolása nincs tekintettel az emberi élet és a társadalom más fontos szükségleteire, amelyeket akkor is ki kell elégíteni, ha a tulajdonos réteg számára nem jár pénzben kifejezhető haszonnal. A közhatalom nem állhat a nyers profitérdeket hajszoló szervezett magánhatalom szolgálatában. Tudomásul kell venni, hogy a transznacionalista szupergazdag uralkodó osztály korlátlanná vált szabadsága demokrácia-ellenes. Míg a szabadság, mindenki szabadsága, jó dolog, a pénzarisztokrácia korlátozatlan és felelősség nélkül gyakorolható szabadsága már rossz dolog. Csak az eszmékhez kötődő ideális demokrácia adhat szervezeti kereteket a gyengéket védelmező egyenlőség számára. Csak egy ilyen demokrácia korlátozhatja az erősek szabadságát a társadalmi felelősséggel. Hogyan lehet rászorítani a telhetetlen gazdagodási igényeit könyörtelenül és cinikusan hajszoló nemzetközi pénzarisztokráciát, hogy a megnyomorított emberek millióit tekintse a legfőbb értéknek, ne pedig felső határt nem ismerő gazdagodási igényeit.

Amikor tehát Szilágyi Ákos az elfajzott reáldemokrácia védelmezését mindenek fölé helyezi, valójában tagadja e beteg demokrácia korrekciójának a szükségességét. A demokráciát nem kell kicsavarni a magyar lakosság túlnyomó többségét vagyontalanná tevő és felette uralkodó nemzetközi pénzarisztokráciától és hazai kiszolgálóitól, hanem ki kell javítani. Így kell biztosítani, hogy rendeltetésszerűen működő társadalmi rendszer legyen, amely nevéhez méltóan valóban biztosítja a nép uralmát, azaz a társadalom többsége akaratának az érvényesíthetőségét. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia Magyarországon létrehozott kulisszademokráciájában kemény és önző pénzdiktatúra működik. Ennek a pénzdiktatúrának a megfékezése a demokrácia rendeltetésszerű működésének az előfeltétele. Az ilyen törekvések nem anti-demokratikusak, hanem a valódi demokrácia helyreállítását jelentik.

Szilágyi Ákos hivatkozott írásának végén ezt írja:

„Azt a demokráciát persze, amelyben a politikai közösség egyik része teljesen vagy részlegesen, jogilag is vagy tényleges ki van rekesztve jogai gyakorlásából, nem egyenlő elbánásban, hátrányos megkülönböztetésben részesül, még nem találták föl. Avagy föltalálták, csak nem demokráciának, hanem tekintélyuralomnak, diktatúrának, miegyébnek nevezik. A „nemzetet” előnyben részesítő, az „ellenség”, az „idegenek” jogait „a nemzet érdekében” szűkítő-korlátozó politikai rendszer persze korántsem csak a létező középosztályt sújtja. A szabadságot korlátozó kezdeti lépések nyomán beindult, öngerjesztő mozgás következtében hamarosan – az egész országgal együtt – az új rendszer kedvezményezettjei is saját bőrükön tapasztalhatják meg az ilyen „demokrácia” – „népi”, „nemzeti”, „faji”, „etnikai” demokrácia – összes gyönyörét.”

Ha tehát a rendszerváltás vesztesei a köztulajdontól megfosztott, a politikai intézményekből kirekesztett, a véleményhatalomból kizárt magyar országlakók többsége meg akarja rendszabályozni a közvagyon kisajátítóit, a berendezkedett magánpénz-monopólium haszonélvezőit, akik egyben megszerezték a véleményhatalom feletti hegemóniát, akkor ők szélsőségesek. E hátrányos helyzetű, alul lévő, vesztes és sikertelen rétegek nem kirekeszteni akarják jogaik gyakorlásából a nyerteseket, a sikereseket, csupán korlátozni próbálják túlvagyonosodásukat és az azon alapuló közérdekkel való visszaélést. A pénzvilág túlhatalmát szeretnék legalább részben korlátozni, kiegyensúlyozva visszásságait a társadalmi igazságosság minimális szintjének az érvényesítésével és az önrendelkezéshez nélkülözhetetlen gazdasági bázis visszaszerzésével. A magyar demokráciát tehát nem a nemzetnek nevezett nagyobb család eszköztelen érdekérvényesítése fenyegeti, hanem annak a rétegnek a telhetetlen hatalomvágya és gazdagodási igénye, amely ennek a családi közösségnek a vagyonát elvette, részben a saját magántulajdonává tette, de nagyobb részt átengedte a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia tulajdonába, amely nem érez felelősséget e vagyon egykori tulajdonosai és jelenlegi működtetői iránt.

 

Mit kezdjünk a populista nacionalizmussal?

 

Az egyre többet használt populizmus kifejezés tartalmát nem határozzák meg annak használói.  Ha rendet akarunk tenni e fogalom használata körül, akkor nem kerülhetjük meg ezt a feladatot. A populizmus kutatói abban egyetértenek, hogy ez a politikai szóhasználatnak és gyakorlatnak azt a formáját jelöli, amely rendkívül leegyszerűsíti a problémákat és látszólg könnyű, fájdalommentes és látszólag konkrét, mégis kétértelmű, homályos és bizonytalan megoldásokat kínál. A populista politikusok úgy mutatják magukat, mint akik jól megértik az embereket szemben a korrupt elitekkel, akik képtelenek erre és ezért a kormányzásra sem alkalmasak. A populista politikus azt állítja, hogy ő képviseli hitelesen a privilégiumoktól megfosztott, a közéletben nem megfelelően képviselt, alulmaradt, hátrányos helyzetű csoportokat.

Mivel magát a populizmust rendkívül nehéz pontosan meghatározni, ezért nehézségekbe ütközik az is, hogy kit lehet joggal populistának minősíteni. A politikai gyakorlatban érvényesülnek azok az írott és íratlan szabályok, amelyek meghúzzák azokat a határokat, hogy egy felelős közéleti szereplő mit mondhat, és mit tehet. Különösen válságos helyzetekben a lakosság jelentős csoportjai érzékenyebbé válnak és fogékonyabbak a könnyű megoldások iránt. Az is tapasztalható, hogy éles különbség van aközött, amit egy populista politikus mond a nyilvánosság előtt, és amit valóságban cselekszik. A populizmus azonban világosan ketté osztja a társadalmat egyrészt azokra, akik követik a populista irányzatot megtestesítő karizmatikus vezetőt, és azokra, akik erre nem hajlandóak. Tény viszont, hogy a második világháború utáni korszakban eddig elutasította a populizmus az erőszakos rendszerátalakítást és forradalmat. Minél nagyobb részt igyekszik megszerezni magának a tömegtájékoztatásban. Ahol csak tudja, betartja a demokrácia játékszabályait, ezen belül elfogadja a piacgazdaságot és a pénzgazdasági rendszert is. A populizmus retorikájában elutasít minden létező ideológiai rendszert azon az alapon, hogy nem megfelelő az adott társadalom számára, és helyébe alkalmasabb, új utat ajánl. A gyakorlatban a populista politikus is igazodik a lehetőségekhez, és ha nem tudja elérni, amit szeretne, beéri azzal, amit elérhet. Ezért eklektikus és opportunista. Rendszerint azonban a tekintélyuralom stílusát alkalmazza. Szinte minden populista irányzat esetében előbb vagy utóbb megjelenik a nemzeti retorika, a közös kulturális és történelmi hagyomány hangoztatása, amely képes a lehető legnagyobb választói csoport létrehozására a közös nemzeti értékek alapján.

Vannak olyan politikai mozgalmak és pártok, amelyek politikai gyakorlatuk részeként a populizmust is felhasználják. Ilyen értelemben megjelent a populista liberalizmus, konzervativizmus is. Aki a populizmus meghatározására tesz kísérletet, annak különbséget kell tennie a populizmus és a populista között. A populista szó jelzőként arra utal, hogy a hangsúly a jelzett szón van, amihez képest a jelző csak annak egy tulajdonságát emeli ki. Ily módon különbözik a baloldali populizmus a populista baloldaltól, és a populista nacionalizmus a nacionalista populizmustól.

A populizmus és a nacionalizmus különösen a szovjet birodalom felbomlását követően került a figyelem központjába Kelet-Közép-Európában. Ezt egyes társadalomkutatók azzal magyarázzák, hogy a populista nacionalizmus a posztkommunista átalakulás természetes következményének tekinthető. A társadalom alapvető struktúráinak megváltozása a társadalom jelentős rétegeit tette a modernizáció veszteseivé, akik így fogékonnyá váltak a populista törekvések iránt. Ezek a tiltakozás radikális formáit jelentik az életminőség romlásával nagy létszámú társadalmi csoportok egzisztenciájának a megrendülésével és a széleskörű munkanélküliséggel szemben.

A populizmus egy másik magyarázata szerint a nemzet, mint közösség, előtérbe kerülése a globalizáció természetes következménye. A társadalom egésze annak közösségi szükségletei és érdekei elsőbbséget élveznek az atomizálódott egyénnel szemben. Ebben a vonatkozásban lényegbe vágó különbség van Európa nyugati és keleti része között. Azok, akik a különböző szintű modernizációból indulnak ki, és azok, akik a történelmi hagyományok általi meghatározottságot hangsúlyozzák, egyaránt úgy vélik, hogy az ún. törzsi nacionalizmus, vagyis az egyazon néptől való leszármazás túlzott hangsúlyt kap Kelet-Közép-Európában.

Ezért e társadalomkutatók úgy vélik, hogy ezt a fajta atavisztikus etnocentrizmus, azaz az adott nép etnikumának értékítéleteit abszolutizáló és más népeket, nemzeti közösségeket vérségi alapon megítélő felfogás csak úgy változtatható meg, ha Kelet-Közép-Európában is az alkotmányos intézményekhez kötődés, azaz az alkotmányos hazafiság lép egy konkrét néphez, nemzethez tartozás helyébe. Más szóval a nyugat-európai polgárias hazafiság korszerű változata, a konstitucionális modell, a nacionalizmus polgárias formája váltja fel a népi, nemzeti nacionalizmust.

 

Alkotmányos hazafiság

 

Azok, akik az etnocentrikus összetartozásban látják a kelet-közép-európai népek nacionalizmusának a lényegét, nem veszik figyelembe azt, hogy ez a fajta populista, nemzeti érdekérvényesítés a létező képviseleti demokrácia súlyos hiányosságainak a kritikája. Az is tény, hogy a populizmus nemcsak Európa keleti, hanem nyugati részén is előretört. Nem lehet tehát valamiféle kelet-európai jelenségnek tekinteni, amely csak azért létezik, mert a szovjet birodalomhoz tartozás miatt ez a térség lemaradt a modernizációban. Ezért az az érvelés sem állja meg a helyét, hogy a kelet-közép-európai országokban jelentkező populista nacionalizmus (vagy nacionalista populizmus) nem vezethető vissza a rendszerváltással járó visszásságokra, sem arra, hogy az adott népek egyszer csak elkezdenek a liberalizmus elveit megtagadva viselkedni, mihelyt helyzetük bizonytalanná válik és egzisztenciájuk, jólétük megrendül. A nyugaton kiépült modern demokratikus gazdasági, társadalmi és politikai struktúrák túlságosan gyors bevezetése is kiválthat ellenhatásokat. Ezért azok a populista mozgalmak és politikusok, akik felvállalják a hátrányos helyzetűek, a vesztesek és alulmaradtak érdekképviseletét, a társadalom, a nép és a nemzet közös alapvető érdekeire hivatkozással nyerhetik el a tömegtámogatást. Ha azonban az új viszonyok megszilárdulnak és az alkotmányos közösség és intézményei jól működnek, akkor a nemzeti összetartozásra való hivatkozás elveszíti alapját. A nyugati modell erőltetői úgy vélik, hogy e társadalmi modellel szembeni minden ellenállás beteges elhajlást jelent.

Ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor minden, ami nyugatról jön az eleve jó, mert a nacionalizmus nyugaton nyílt, toleráns és az adott ország alkotmányos közösségéhez kötődik. Ezzel szemben a kelet-európai nacionalizmus rosszindulatú, mert etnocentrikus, csak a többségi nemzet önzését testesíti meg, kizárja a kisebbségeket és a vérségi kötelékeket hangsúlyozza, azaz szélsőségesen populista.

Kelet-Európa népei hosszú évszázadokon át soknemzetiségű birodalmak keretei között éltek. Nemzeti önazonosságuknak az elnyerése volt az egyik legfontosabb legitimáló tényezője nemzetté válásuknak és nemzeti államuk létrehozásának. Ilyen értelemben a kelet-európai nacionalizmus a nemzeti önrendelkezésnek az elnyerését is jelenti. A nyugat polgári-politikai nacionalizmusa elsősorban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban szilárdult meg. A szovjet birodalom felbomlása szükségszerűen kiváltotta az etnokulturális közösségek újraszerveződését, önmeghatározását. A kommunista diktatúra nyomán hosszú ideig elfojtott etnikai feszültségek törhettek és törtek is a felszínre. Mindazonáltal túlzás azt állítani, hogy kibékíthetetlen ellentét áll fenn a nyugati alkotmányos nemzet és a kelet-európai etnocetnrikus nemzet között. Egyrészt nincs pontos földrajzi határvonal a nyugati és a kelet-európai nacionalizmus között, másrészt az állampolgársághoz kötődő hazafiság, a nacionalizmus polgári formája is érzelmi kötődést igényel. A nemzet olyan közösséget testesít meg, amely egyben kifejezi a népszuverenitást és a közösség cselekvőképességét. Az alkotmányos hazafiság is igényt tart a népszuverenitásra, amely ellen tud állni a társadalom feletti uralom megszerzésére igényt tartó külföldi, transznacionális, államok feletti erőknek, amelyeket azért tekintenek illegitimnek, mert alapvető érdekeiket illetően nem tartoznak az adott néphez és érzelmileg, kulturálisan sem kötődnek hozzá.

A politikai valóság nem támasztja alá, hogy a nyugati, állampolgári közösségen alapuló nacionalizmus homlokegyenest ellentétes a kelet-európai, etnokulturális azonosságon alapuló nacionalizmussal. A kollektív önazonosság tudata rendkívül fontos egy társadalom fennmaradása szempontjából. Az erősödő populista nacionalizmus Kelet-Európában nem valamiféle érzelmi kötődés ilyen vagy olyan társadalmi berendezkedéshez, hanem a kialakult gazdasági, társadalmi, politikai rendnek a kritikája. Nem lehet ezt a jelenséget átmenetinek tekinteni, de tévedés, ha a kommunista diktatúra által elfojtott törekvések megjelenésének tekintjük csupán. A jelenlegi pénzviszonyok tulajdoni rend és politikai berendezkedés a plurális képviseleti demokrácia neoliberális túlzásainak a bírálata.

Itt találjuk meg a kapcsolatot a kelet-európai nacionalista populizmus és a nyugat-európai országok rokon politikai mozgalmai között. Világossá válik, hogy a populizmus a modern társadalmak általános jelensége. Sok nacionalista mozgalom közéleti vita tárgyává teszi egy adott nemzeti közösség érdekvédelmét, amelyre elengedhetetlenül szükség van a globális érdekeket érvényesítő politikai elitekkel szemben. Abban egyetértés van a társadalomkutatók körében, hogy a populizmus Európa mindkét felében erősödő szellemi és politikai mozgalom. Több elemző is állítja, hogy ennek egyik oka az elégedetlenség a fennálló uralmi rendszerrel és ezért nem lehet csupán átmeneti jelenségnek tekinteni. A populizmus egyfajta válasz az Európára is rátelepedő globalizmusra, és ezért érthető, hogy a populizmus kritikájának legfőbb tárgya maga a modernizáció, azaz a reál-demokrácia. A globalizmus ugyanis a modernizációnak csak az egyik fajtáját, a technikai modernizációt szorgalmazza, a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét, azaz a társadalmi modernizációt pedig mellőzi. Az emberi viszonyok javítása, az igazi progresszió csak úgy képzelhető el, ha a technikai és a társadalmi modernizáció egymást kiegészítve megy végbe.

A populizmus alatt többen egyfajta politikai stílust értenek és sajátos érvek együttesét, azaz kevesebbet, mint egy részletesen kidolgozott ideológiai eszmerendszert. Ezek közül kiemelkedik a nép, az egyszerű polgárok sokaságának az előtérbe állítása. Ez megnyilvánul a közéleti részvétel követelésében, a népszuverenitásra való hivatkozásban, az elitellenes retorikában és a fennálló rend radikális bírálatában. A hangsúlyt azokra a szükségletekre és érdekekre helyezik, amelyek néppé egyesítik az atomizálódott polgárokat, olyan közösséggé, amely már igényelheti magának a politikai hatalmat. Ehhez társul a reál-demokrácia kiüresedett intézményeinek és formákban kimerülő rituáléinak a megvető bírálata és a képviseleti demokrácia tényleges pluralizmusának a helyreállítása a szerves egésszé integrálódott nép számára. A populizmus tehát egyrészt több, mint egy ideológia, és ezért hatékony mind a politikai baloldal, mind a politikai jobboldal számára. De kevesebb is, mint egy ideológiai rendszer, mert eszmei fragmentumokból áll, amelyek még sehol sem álltak össze koherens ideológiai rendszerré.

A populizmus hangsúlyozottan a nemzetté szerveződött népet tekinti a szuverenitás hordozójának. Azt azonban korántsem könnyű megmondani, hogy ki a nép, ki tekinthető olyan autonóm egyénnek, hogy a nép tagjaként a politikai, gazdasági és kulturális jogok öntudatos hordozója legyen. Az önálló akaratképzésre alkalmatlan csecsemők, kisgyermekek, vagy az analfabéták különböző változatai nem lehetnek fontos jogok öntudatos hordozói. De már említettük, hogy az önrendelkezésnek van egy minimális anyagi-jövedelmi feltétele is, ezért a nagyon szegények, a teljesen vagyontalanok, kiszolgáltatott, függő helyzetben élnek, képtelenek az önálló akaratérvényesítésre. Sokáig a nők is hátrányos elbírálásban részesültek és még ma is szinte általános jelenség, hogy még a fejlett nyugati országokban is ugyanazért a munkáért a nők nem ugyanabban a javadalmazásban részesülnek. Sokáig kellett harcolniuk a férfiakkal egyenlő választójogért is. Az önálló jogok öntudatos hordozói természetesen nem lehetnek a cselekvőképtelen ideg- és elmebetegek, a bűnözők és még sok olyan embertársunk, aki így vagy úgy, de valódi önrendelkezéssel nem bír. Ha a felsorolt csoportokat kivesszük a nép soraiból, akkor ki marad? Természetesen azért létezik olyan, hogy nép, de ez semmi esetre sem könnyen meghatározható emberi közösség, amelyre egyértelműen lehet hivatkozni, mint politikai törekvések hordozójára, mint homogén közösségi erőre.

Annak ellenére, hogy ilyen nehéz megmondani, hogy ki is az a nép, amelyre a populizmus képviselői állandóan hivatkoznak, mégsem lehet a demokratikus társadalom valamiféle betegségének tekinteni a populista mozgalmak megjelenését. Helyesebb, ha a populizmust a reálisan létező demokrácia egyfajta értelmezésének tekintjük, nem pedig a demokrácia teljes elutasításának. A populizmus sokkal inkább a reál-demokráciában kialakult hatalmi struktúrának a bírálata, nem pedig az ideálisan értelmezett és a valóságba még soha át nem ültetett demokráciának, mint utópikus és ideális eszmerendszernek az elutasítása. A populizmus erőfeszítés abban az irányban, hogy a reál-demokrácia eltorzulásait megszüntetve érvényesülhessenek az ideálisan felfogott demokrácia viszonyai. Az ideálisan felfogott demokrácia rendszerében minden polgár érdekei érvényesülhetnek, és együtt hordozzák a szuverenitást. Ezzel szemben az elfajult reáldemokráciában egy-egy túlhatalomhoz jutott gazdasági érdekcsoport részérdekei gátlástalanul érvényesülhetnek.

Másképpen ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a pénzvagyon és a termelői vagyon tulajdonosai által létrejött szervezett magánhatalom a reál-demokrácia viszonyait saját részérdekeinek az érvényesítésére használja fel, és ezeket a gyakran önző és telhetetlen részérdekeket tünteti fel társadalmi érdekként. A populizmus viszont a társadalom valamennyi rétegét és csoportját akarja képviselni, mégpedig úgy, hogy szembeszáll a túlvagyonosodott és így túlhatalomhoz jutott rétegek szervezett magánhatalmával. Szervezett hatalommal szemben csak egy másik szervezett hatalom képes hatékonyan fellépni. Ez a másik szervezett hatalom pedig a közhatalom, azaz az állam. Ezért a populisták kénytelenek az államhoz fordulni, hogy az vállalja fel a vagyonból, a közéletből és a véleményhatalom gyakorlásából kiszorult többség érdekeinek a védelmét a szervezett magánhatalommal szemben.

Alois Schumpeter osztrák származású amerikai közgazdász úgy határozta meg a demokráciát, hogy az olyan rendszer, amelyben választásokon szelektálják ki azokat az egyéneket, illetve érdekcsoportokat, akiket a polgárok kormányzati pozícióhoz juttatnak. Ez alapvetően különbözik a demokrácia lincoln-i meghatározásától, amely szerint az egy olyan rendszer, amelyben a nép kormányoz, a nép által, a népért. A lincoln-i formulat a nép közvetlen hatalmát helyezi előtérbe, míg a schumpeter-i pragmatikus megközelítés a nép hatalmát korlátozza és végső soron a négyévenkénti választásokra szűkíti az állampolgárok részvételét.

E sorok írója rákényszerült, hogy utánanézzen, kapható-e a világpiacon olyan szavazatszámláló komputer szoftver, amelynek az esetében 100%-an ki van zárva az illetéktelen beavatkozás lehetősége, azaz a választási eredmények manipulálása. Kiderült, hogy egyetlen olyan szavazatszámláló program sem kapható a világpiacon, ahol 100 %-osan kizárt az összesítések kívülről történő manipulálása. Ennek a technikája változatos és szinte kimeríthetetlen. Mindebből az is következik, hogy azok, akik a választásokat megrendezik, és gondoskodnak annak infrastruktúrájáról, mindig abban a helyzetben lesznek, hogy a számukra kedvező eredményt álcázott és leleplezhetetlen közbeavatkozással biztosíthassák. Úgy tűnik, hogy Sztálinnak igaza volt, amikor nyugati újságírók faggatására, hogy miért nincs nagyobb szerepe a Szovjetunióban a demokratikus választásoknak, a következőt válaszolta: Fontosak a választók, de még fontosabb, hogy kik számolják össze a szavazatokat. Mindezt azért jegyeztük meg, hogy a Schumpeter által a négyévenkénti választásokra redukált demokrácia valójában ezt az utolsó akaratnyilvánítási lehetőséget is átengedte a hatalomgyakorló érdekcsoportok számára.

Az amerikai demokrácia - az alapító atyák előrelátása nyomán - nem pártok demokráciája volt, hanem olyan önrendelkezéssel bíró szabad polgárok köztársasága, ahol az ország szerencsés körülményei lehetővé tették, hogy mindenki rendelkezzen a politikai akaratképzéshez szükséges tulajdonnal. A pártoknak a létrehozását elsősorban azok az erők szorgalmazták, amelyek évszázados küzdelmet folytattak az amerikai pénzrendszer irányításának a megszerzéséért. Ehhez volt szükségük politikai kliensekre és e célból hozták létre a társadalom megosztását szolgáló pártokat. A pártok gépezetei fokozatosan átvették a politikai rendszer, köztük a képviseleti intézmények, irányítását. Ezáltal a népszuverenitás átalakult pártszuverenitássá, pontosabban pártgépezetek szuverenitásává. A populizmust úgy is fel lehet fogni, mint olyan törekvést, amely kísérletet tesz arra, hogy a pénz- és korporációs hatalom által kisajátított pártgépezetek helyett ismét az önálló akaratképzéssel bíró polgárok közössége, azaz a nép legyen a szuverén.

Azok a kutatók, akik keményen bírálják a Kelet-Közép-Európában megjelent népi-nemzeti érdekérvényesítést felvállaló populizmust, úgy vélik, hogy ezt meg lehetne szelídíteni az ún. alkotmányos hazafiság előtérbe helyezésével. Az alkotmányos hazafiság a hangsúlyt a demokratikus intézményekre, a jog uralmára, a törvényes eljárásokra helyezi. Számukra a pluralizmus, a parlamenti alkudozások, az intézményesített és megszelídített konfliktusok, a kötelező kompromisszumokkal elégségesek a demokrácia működtetéséhez. A populisták ezzel szemben úgy vélik, hogy egy ilyen rendszer nem képes a társadalom egészének a hatékony és igazságos képviseletére, mert szétszakítja a természetes egészet képező, organikus társadalmi szerveződést és valójában mellőzi a lakosság túlnyomó részének a valódi szükségleteit és érdekeit. A legalizmusnak és a jogi formáknak az előtérbe helyezése akadályozza a tartalmi érdekérvényesítést.

Fentebb már utaltunk rá, hogy a szovjet birodalom felbomlása lehetővé tette a közép-kelet-európai népek számára, hogy ne csak új politikai, társadalmi és gazdasági rendszert választhassanak a liberális alkotmányos modellek szem előtt tartásával, de újra fogalmazzák nemzeti önazonosságukat és érvényesítsék sokáig elnyomott nemzeti kulturális egységüket. Ez a gyakorlatban nem bizonyult egyszerű feladatnak, minthogy Európa e térfelén az államhatárok jelentékenyen eltérnek egy-egy nemzet, illetve nemzetiség etnikai határaitól. Ez a helyzet kellő magyarázatot ad arra, hogy a nemzeti összetartozásnak, a nacionalizmusnak két típusa bontakozott ki. Az egyik a homogenizáló, amely egyben ki is zár, a másik pedig az önrendelkezés, a kollektív autonómia, amely közösségi integráló erőként jelent meg. Ezt Illyés Gyula úgy fogalmazta meg, hogy igen nagy a különbség a nacionalizmus (sovinizmus) között, amely jogot sért és a hazafiság (a patriotizmus), a közösséget védelmező nacionalizmus között, amely jogot véd.

Az 1989 után Kelet-Közép-Európában megjelent populista nacionalizmus tükrözte a kommunista diktatúra alóli nemzeti felszabadulást és társadalmilag integráló, közösségformáló erőként hatott. Ez kifejezi az ideális demokráciának azt a törekvését, hogy egy ilyen társadalompolitikai rendszerben élő nép minden polgárának visszaszerezze és biztosítsa az egyéni és a közösségi önrendelkezés lehetőségét. Ez az ideálisan felfogott demokrácia tényleg a népszuverenitáson alapul, amelyben valóban a nép kormányoz a nép által a népért. Ennek ellentéte az a reáldemokrácia, amelyben egy mesterségesen létrehozott alkotmányhoz való hűség jelenti az egyébként számos okból eltérő polgárok összetartozását. Amikor egy nemzet kommunista diktatúra alóli felszabadulása és kollektív önrendelkezése kerül előtérbe, fontossá válik, hogy a meglévő intézmények a diktatúra idején kialakult status quo-t védelmezik-e, vagy pedig valóban a lakosság - népnek nevezhető - többségét képviselik. A populisták természetesen arra hivatkoznak, hogy sokkal teljesebben fejezik ki a lakosság többségének az érdekeit és képviselik a nemzet közös törekvéseit, mint a szociálliberális és középjobboldali politikusok. Ennyiben a populisták magukat tekintik a nemzeti kultúra valódi letéteményeseinek, szemben a globális uralkodócsoportok szolgálatába szegődött politikai elitekkel, amelyek elsősorban e külföldi erőket szolgálják ki, és a saját partikuláris érdekeiket érvényesítik. Ily módon előáll a „tiszta és nemes nép”, valamint a „korrupt és kollaboráns elit” kettőssége. A populisták a nép közvetlen képviseletére alapozzák a lakosság túlnyomó többségének azt az igényét, hogy közvetlenül szólhasson bele a közügyek intézésébe, élhessen a népszuverenitásból eredő hatalomgyakorlással. Ezért a populisták szinte kivétel nélkül arra törekednek, hogy megszüntessék, vagy legalábbis csökkentsék a hatalmat gyakorló csoportok és a hatalomnak alávetett többségi lakosság közötti szakadékot.

Már szóltunk róla, hogy milyen nehéz megmondani, hogy ki is a nép és a nemzet. A populisták igyekeznek a lakosság azon rétegeire támaszkodni, akik mintegy az etnokulturális hagyomány átörökítői, a szerves történelmi folyamat folytatói. A populisták ezért hangsúlyozzák a történelmi és kulturális hagyomány védelmének fontosságát és arra is hivatkoznak, hogy a saját nép tiszteletén és szeretetén keresztül vezet az út más népek tiszteletéhez, végső soron az egész emberiséget felölelő humanizmushoz, azaz valamennyi embertársunk szeretetéig.

Ahogyan egy ember nem képes egy másikat szeretni, ha önmagát gyűlöli, ugyanígy egy nép, amelyik nem szereti és becsüli azt a családot, amit alkot, a nemzetet, akkor nem képes más nemzetek ezirányú érzéseit tisztelni és más népeket is kellően szeretni. Ha pedig önmagunk megbecsülése és a nagyobb család érdekeinek, vagyis a nemzetnek a védelme üldözendő, rossz dolog, akkor hogyan lehetséges az egész emberiség, valamennyi embertársunk szeretete az univerzális humanizmus keretében. Tudomásul kell venni, hogy a nacionalizmuson keresztül vezet az út az internacionalizmushoz. Saját nemzeti közösségünk szeretetén és megbecsülésén át vezet az út más népek megbecsüléséhez és szeretetéhez. Ezért nem a hazafiság értelmében felfogott nacionalizmus üldözésére, hanem ápolására van szükség, illetve arra, hogy ne alakuljon át mértéket nem ismerő sovinizmussá, más népek, nemzetek, nemzeti közösségek lebecsülésévé.

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a kelet-közép-európai térségben - és így Magyarországon is - az erősödő populizmust nem szabad valamiféle kártékony, reakciós mozgalomnak tekinteni, hanem a nagyon is elfajzott globalista-demokrácia egyfajta nélkülözhetetlen ellenhatásának, legitim bírálatának. Ehhez ebben a térségben még hozzáadódik a kommunista diktatúra elnyomó internacionalizmusa alóli népi, nemzeti, kulturális felszabadulás, amely ugyancsak érthető visszahatás. Legitim a populizmus számos törekvése, ezért nem lehet egyszerűen azzal félretolni, hogy szélsőséges demagógia, amelynek nincs létjogosultsága. Az azonos néphez és nemzethez való tartozás nem teljesen helyettesíthető az azonos jogrendszer keretében élő közösséghez tartozással, azaz a néphez, nemzethez tartozó hazafiság nem helyettesíthető alkotmányos hazafisággal. A néphez, nemzethez való tartozásnak erős érzelmi kötelékei is vannak, amelyek az azonos jogrendszerhez tartozás polgári kötelékeiből hiányoznak.

A fentiekből az is következik, hogy rendkívül nehéz a populizmust egyértelműen és világosan meghatározni, és az sem járható út, hogy a populizmust csak a politikai spektrum jobboldalához vagy baloldalához kapcsoljuk. Egyelőre az tűnik viszonylag kielégítő megközelítésnek, ha a populizmust egyfajta antielitista, a demokrácia beszűkülését, kiüresedését bíráló nézetrendszernek tekintjük, amely hangsúlyozza a közéletből, a véleményhatalom gyakorlásából és a vagyonból kiszorult polgárok, a lakosság többsége érdekeinek a képviseletét. A populizmus tehát a jelenkori modern társadalom hiányosságaira reagál. Bírálataival nyomás alá helyezi a fennálló alkotmányos rendet és a reál-demokrácián számon kéri az eszmei demokrácia ígéreteit és követelményeit.

Az állampolgársághoz, és a közös jogrendszerben éléshez kötődő polgári nacionalizmus vagy alkotmányos hazafiság kísérletet tesz arra, hogy meghaladja a vérségi köteléken (kognát kapcsolatokon) alapuló nemzeti összetartozást. Az alkotmányos hazafiság a liberális elvek szerint működő demokratikus államra fekteti a hangsúlyt, amelyet az „egy polgár egy szavazat” elvén alapuló többség kormányoz, és ahol a közjóban való igazságos részesedés, valamint a kultúrák sokszínűsége és egyenjogúsága, azaz egyfajta multikulturalizmus hozza létre a polgárosodás „olvasztótégelyét”. Ebben a polgári társadalomban az alkotmányos hazafiság pragmatikusan oldja meg a társadalmi konfliktusokat.

Kelet-Közép-Európában azonban ez a polgári nacionalizmus és alkotmányos hazafiság még nem gyökerezett meg, és a kozmopolita globalizmus fölénybe kerülésével az egyes etnikumok, nemzetek és nemzeti közösségek veszélyeztetve érzik nemzeti önrendelkezésüket, amelyet csak a nemzeti szuverenitás eszközeivel tudnak gyakorolni. E nemrég felszabadult és önrendelkezéshez jutott népek számára a liberális demokrácia, különösen annak elfajzott, neoliberális-globalista változata, külső kényszerként jelenik meg, amely veszélyezteti alig visszanyert szabadságukat. Ilyen értelemben a populista mozgalmak a nemzeti hagyományok védelmezői, a kozmopolita nemzetek feletti központosítással. A vérségi kötelékeket is számon tartó népi-nemzeti populizmus tehát annyiban ellenzi a túlzásba vitt nemzetek feletti integrációt, amennyiben az akadályozza a nemzetek emancipációját, bővülő autonómiáját és önrendelkezését.

A kelet-európai nemzetek még nem fejezték be nemzeti emancipációjukat, nemzetállami létük kiteljesítését, amikor rájuk telepedett az elnyomó kommunista internacionalizmus, majd pedig helyére az ugyancsak elnyomó pénzuralmi globalizmus. Ennek a rendszernek nemzetközi szinten a legfőbb ellensége az erős nemzetállam, amely képes a keretei között élő lakosságra támaszkodva ellenállni a globalizmusnak. Egy államon belül ennek a pénzuralmi hódításnak az a középosztály a legfőbb ellensége, amely rendelkezve a szükséges anyagi bázissal még képes önálló politikai akaratképzésre és a transznacionalista pénzügyi és gazdasági törekvések megfékezésére. Természetesnek lehet tekinteni, hogy 1989 után Kelet-Közép-Európában ismét a nemzetben keresték elveszített közösségi identitásukat azok a népek, amelyek a kommunizmus nemzetközi elnyomása helyett a transznacionalista pénz- és korporációs előnyomulás globális szorításába kerültek. Ez szükségszerűen adódott így, hiszen a szovjet birodalom felbomlása óta a nemzeti közösség és a nemzetállam megerősítése bizonyult az egyetlen lehetőségnek az ellenállásra és a nemzeti felemelkedés biztosítására.

 

                                          (Vége az első résznek)