Dr. Ilkei Csaba:

                Hetvenöt évem néhány következtetése

   Öt évvel ezelőtt, 70. születésnapomon az egyik kiadó emléksorokat kért tőlem: milyen következtetésekre jutottam addigi életem hét évtizedéből. A "bölcsességeket" oly tömören kérték, ahogyan csak lehet. Megírtam. Megjelent a NAPÚT 2009-es évkönyvében "Nyolcvanegy jeles hetvenes" írása között "KÉSŐ" címmel. Kevesekhez jutott el. Nem tudom elkerülni, hogy itt és most meg ne ismételjem kiindulópontként. Aztán folytatom majd azzal, amit immár 75 évesen hozzá szeretnék tenni "A BÁNAT SZÉP" cím alatt. Kérem, nézzék el ebből az alkalomból  erősen szubjektív soraimat.

K É S Ő

                    Az életben a legfájdalmasabb szó az, hogy: késő. Valami visszahozhatatlanul elmúlt, többé már soha sem teheted meg azt, amit valaha megtehettél volna. A kékmadár nem felénk száll, a csodák nem ránk várnak. Mégsem akarunk beletörődni abba, hogy csak ennyi volt és kész a leltár. Még el kéne jutni valahova, még hinni kéne, hogy történik velünk valami, ami különb és felemelőbb, mint annyi más megelőző.

                Apám, a szegény néptanító  minden reggel újra tudta kezdeni életét. Nem húzta le a tegnap kudarca, nem merengett a múlton, abból csak a tanulság érdekelte. Gyakran idézte a nagy sakkjátékost, aki szerint minden a középjáték minőségétől függ. Mert a megnyitás elméleti jellegű, a végjáték pedig kiszámítható. De nem hitt a számtani középben. A harmóniateremtő képességhez több kell. Az átlagos beleszületik a szürke középszerbe és ott is marad. A tehetség megszüli  a harmóniát, ami nem állandó közép, hanem szélső értékekből, megélt élményekből  teremtett változó és szüntelenül mozgó  arány, meghatározva  a  tér-idő körülmények koordinátái által, akkor és ott. Igen, ehhez pokolra kell menni. A középszerűség, az átlag, a tömeg elnyeli a minőséget. Hatni csak a kivételes egyéniségek képesek, a példaértékkel megélt, hittel vállalt bátor életek. Eszközemberek, helyezkedők, szellemi uniformist viselők, érdeklesők - soha. Ma már a barátságok is az érdek és a haszon körül szerveződnek.

(Apám és példaképem: Ilkei Zoltán siófoki tanár (1900-1959))

                És tudni változni. Az ember egyik legnagyobb büntetése az, ha nem változhat, ha nem változtathatja meg a véleményét, ha köteles tegnapi meghaladott önmagához láncolva ragaszkodni hibáihoz, tévedéseihez. Így persze könnyebb   címkézni és skatulyázni, elhallgatni, kirekeszteni, a versenyképtelenek közé taszítva. Az életben nincsenek örök barátok és örök ellenségek,  minden változik és mozog csak a buta ember nem, ő "sziklaszilárdan"  ugyanazt mondja, mint ötven évvel ezelőtt. És ez nálunk erény az amúgy totális értékvesztésben.

             Az uniformizált álközösségekből életveszélyes volt kilógni a szovjet típusú kollektivizmus idején. Iszonyú veszteségek árán jöttünk rá, hogy a szabad szerveződésű igazi közösségekhez az egyéniségen keresztül vezet az út, hogy az igazi egyéniség önmagában is megáll, az álegyéniség soha, ő csak mások közé vegyülve látszik valakinek; a nyájerkölcs nem nemesíti az embert, - megalázza. A tömeg irracionális, kiszámíthatatlan, gyerekes, önző és kegyetlen. Hátha még manipulálják is.

(A gálosfai kúriában, 1987)

            A racionálisan gondolkodó egyén jól tudja eredendő bűnét: a civilizáció egyenlőtlenségen alapszik. Az emberi természet önző és megkülönböztető, mégis minden kollektivizmusra épülő társadalmi berendezkedés  természetellenesen meg akarja változtatni. Forradalmakat is kirobbantanak érte. Ám a különbözőségeket csak ideig-óráig lehet eltörölni. Mert mások vagyunk származásban, kultúrában, hagyományokban, hitben, ízlésben, stílusban, életfelfogásban. Egyesek már többször is úgy gondolták a történelemben, hogy ha felszámolják a különbözőségeket, akkor egység lesz, ez megteremti a békét és örökre kiküszöböli a háborút. Ám a különbözőségek bizonyos átmenet után mindig újjá születnek, s ezt nem lehet megakadályozni. Az eltérő nézetek  harca viszi előre az egyetemes emberiséget. Ha fájdalmas, akkor is. Nálunk Széchenyi likvidáltatni akarta Kossuthot, Petőfi az akasztófára küldte Batthyány Lajost, aztán megbukott saját szülőföldjén  képviselő jelöltként; Kossuth hazaárulónak tartotta Deák Ferencet, németbérencnek Jókait,  udvari kollaboránsnak báró Eötvös Józsefet.

(A HÉT főszerkesztő-helyetteseként , 1982)

             Egyetlen  kihasználatlan tartalékunk, menekülési útvonalunk  maradt: az agyunk. Akkor miért szűkítjük le gondolkodásunkat annak egyetlen szegmensére, a pártos  kényszergyülekezetek szimpla jelszavaira, attól a pillanattól kötelezően ismételve  a másik táborba tartozók utálatát, s törvényesítve azt, hogy a nemzet sorsáért sem kell közös felelősséget vállalni?  Születésünknél még együtt van bennünk minden szép eszme, ami gazdagítja a szellemet. Anyanyelvünkön tanuljuk nemzeti történelmünket, hagyományainkat: ha úgy tetszik, konzervatívok vagyunk. Aztán felébred bennünk a szabadságvágy, önállósulunk: ha úgy tetszik, liberálisak leszünk. S ha van bennünk szociális érzékenység, segíteni akarunk másokon, akkor megtesszük az első lépéseket a szocialisták felé. Csak később hagyjuk, hogy  elszegényítsék  és elsekélyesítsék gondolkodásunkat, felszámolva sokszínűségét, kirúgva álmaink alól az összekötő rendezőelveket.

(Afrikai forgatás, Kongó, Brazzaville, 1975)

         Ne legyenek illúzióink: a mai pártpolitikai  ellentétek klasszikus ellentmondásokra vezethetők vissza.  A "Szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszava csak  akkor vezethet célba, ha működik a bölcs harmóniateremtő képesség. Mert  a szabadság  az erőseknek kedvez: lehetővé teszi, hogy a tehetségesek megkülönböztessék magukat képességeik és teljesítményük szerint. Az egyenlőség a gyengék menedéke, azoké,  akik a versenyben alul maradnak; az egyenlőség ennyiben a szabadság korlátozása, de szabadság nélkül nincs társadalmi haladás, egyenlőség nélkül nincs társadalmi igazságosság. A testvériség képes megteremteni az előző kettő közötti helyes arányt, a harmóniát, amely garantálhatja a társadalmi békét. A nemzetközi magántőke és szabadpiac most  önző módon elvétette a mértéket és ezért van válság a világon.

(Portugáliában a forradalom napjaiban Polgár Dénessel, 1975)

         A mai hetvenesek átélték a második világháborút,  s miközben kétszer újjáépítették az országot  - negyvenötben és ötvenhatban -  előbb az ávo vitte el, aztán a III/III hallgatta ki őket; megéltük hatvannyolcat és hetvenkettőt, nagy csalódásunkat:  ezerkilencszázkilencvenet;  régi és új senkik, rossz prolik és alantas pártkatonák minősítgettek: "Rossz a viszonya a kollektívához!" Korosztályunk alapélménye:  értelmes és tartalmas évek helyett igazodás, sodródás, az önálló választás hiánya. Most itt vagyunk: pocakos, infarktusos, fekélyes, elfásult generáció. Körülöttünk: értékzavar, elbizonytalanodás, rossz közérzet. Semmi sem az, aminek látszik, becsapott, birka módon megvezetett emberek dühöngenek keserűen és megfáradtan. Már alig tűrnek, miközben körülöttük lelki és szellemi polgárháború dúl. Az idő végzetesen kizökkent medréből, dadognak életidegen elméletek, földhöz ragaszt, korlátoz az arasznyi lét.

      Már megint túl kell élni valamit, az igazság pedig - félő -  nem fog kiderülni a mi életünkben. Mert amint klasszikus tudós történelem tanárom Páti Ferenc mondta a kaposvári Táncsics Gimnáziumban: " Az igazságot nem lehet szótöbbséggel eldönteni, az eszközöket nem szentesítheti semmilyen elfogultság, semmiféle magasztos cél. Néha egy embernek van igaza százzal szemben. De ez csak később derül ki. Amikor azt az egyet már megkövezték."

(Párizsi tudósítóként, 1978)

     Mire az ember eljut a hetvenedikhez,  benő a feje lágya, kinövi politikai gyermekbetegségeit, pártos elfogultságait, kényszertársulásait, s egyre jobban visszatalál a természethez, a szabadság és függetlenség állapotához. A szabadságnak nincs pártállása, a természet maga a harmónia. És a függetlenség? Kitől, mitől?  Hát, a hatalomtól, a politikától, a pártoktól, a pénztől, a pozíciótól, az elvtelen érdekcsoportosulásoktól, a személyiséget megnyomorító klikkektől, a csordaszellemű alkalmi összeverődésektől. Visszatalálsz önmagadhoz.

       Mindig is magányos farkas voltam. De néha jó falkákat szerveztem és nemesítettem magam körül,  jó célokért. Rozsdabarna, holdfényes  őszi éjszakákon a tűz mellett ülve  néha még találkozom  az egykor hozzám igazodó,  felnőtt  szép példányokkal,  látom, amint  a  távolból felbukkannak, megközelítenek, megszagolnak, megnyalnak, aztán  üvöltve rohannak tovább a rideg és sötét erdő alján a hegyek felé,  új falkában, új vezérrel.

A  BÁNAT  SZÉP

 Öt év telt el előző írásom óta.

Körbenézek. Ment-e előbbre a világ? Milyen a sorsod szegény Magyarország?

Mindenütt káosz, rendetlenség, nélkülözés.  Bizalmatlanság,  megaláztatás. Adósság szolgálat, kamat rabszolgaság. Kivándorlás, betelepítés, felvásárlás.  Ránk kényszerített idegen érdekek, magyarok ellen fordított magyarok.  Kilátástalanság és megosztottság.

Megtévesztő kirakatok, plakátarcú pártkatonák, siker propaganda, nemzetre hivatkozó maffiavezérek. Mögöttük  lakájok, zsoldosok, hűbéresek, mai cselédek. Ez a hierarchia jelképezi a „rendszerváltás” eredményét. Üzlet a politika, hatalmat minden áron.

Semmi sem az, aminek látszik.

A politika egyre inkább a látszatok világa. Mind jobban  kettéválik a valóság és annak médiatükre. Fecseg a felszín és hallgat a mély. A láthatatlan háttérhatalom bábfigurákat mozgat: felemel és elsüllyeszt. Legnagyobb fegyverével: a pénzzel mindent és mindenkit meg tud venni.

(Az Új Reflektor Magazin műsorvezetője, 1993)

  A világot ma egészen mások irányítják, mint ahogy azt a színfalak mögé nem látók elképzelik. A megfélemlítés következtében még a józanok is elvesztik ítélőképességüket. Bármikor földönfutót, lábtörlőt és felmosórongyot csinálhatnak belőled. A korrupt újgazdagok és  lelkendező ostobák országa lettünk.

Költséges népámítás, zátonyra futott generációk, kétes  jövőkép.

Elmehetsz és felléphetsz a cirkuszban, ha elfogadod a pártkínálat szereplőit. De arra vigyáznak, nehogy saját kezedbe vedd sorsod irányítását. Gyanús, ha független vagy, s  ha több szabadságra vágysz.

A nép lepusztulásánál csak a politikai elit erkölcsi és szellemi állaga romlik gyorsabban.

És mégis, ebben az enyészetben szép a bánat.

Az értelem szenved, de csak hozzá menekülhetsz.

Egyre több a hitetlen tolongó, de csak önmagadhoz  térhetsz vissza, a Te hited megtartó erejéhez.

A belső tartás tesz emberré, a meggyőződéssel vállalt élet.

Hagyd a politika mesterségesen hangolt jókedvét, válaszd átmenetileg  a rózsa töviseit. "Virescet vulnere virtus!": Sebekből izmosodik az erény!

A gondolat csak a tied, megváltoztathatja utadat, rávezet arra, amelyen érdemes járni. Néha nem annyira a cél, inkább a hozzávezető út nemesít. Agyad kimeríthetetlen forrás, megelőzheted vele a világot. Ne add fel az esélyt senki kedvéért.

(USA, ABC NEWS, a New York-i hírstúdióban, 1983)

A bánat szép.

Magányodban egyedül vagy, mint minden döntésednél. Bevallod tévedéseidet önmagad előtt, megtisztulsz és erőt merítesz őssejtjeidből. Megtalálod a saját arcod. Ne figyelj a hatalom sötétségére, fordítsd arcod lassan a fény felé.

  "A fény nem azt jelzi, hogy nincs már többé éjszaka, de azt igen, hogy hajnalodik, és a sötétség legyőzhető." (H. Fries)

 Ha nem hiszed el magadnak, hogy különb vagy náluk, senki nem hiszi el rólad!  Az igazi tehetség jellemzője a tökéletességre törekvés bárhol, bármikor. Hányadszor ismétlem: az igazi egyéniség önmagában is megáll, az álegyéniség soha, ő csak mások közé vegyülve látszik valakinek, a nyájjal sodródik, a csürhénél végzi.

"Mindenki a maga szerencséjének kovácsa!" ( Caecus.)

Ha visszavetnek egy lépéssel, tégy helyette kettőt, menj tovább, és szorítsd ki a farizeusokat. Hagyd a világ hívságait, a kifelé élők magamutogatását, az utcai és kocsmapolitizálás zaját. Őseinket a természet csendje és nyugodt ereje nevelte. Ugyanazzal a gondolattal keltek fel minden reggel: haladni kell. Csak a munka, a tett visz előre, nem a vegetálás. De ma már beérjük kevesebbel is: némi megalkuvásért, igazodásért alamizsna jár, vállveregetés, osztalék, sőt devalvált kitüntetés  is, megtűrt szerep.

(USA, Hollywood, CBS/FOX stúdiók, 1983)

Felírtam szobám falára a bencés Regula tanítását: "Őrizd meg a rendet és a rend megtart, megőriz téged."

Az Idő megérintett, de "Még a borsón is szépet álmodom." Ezek nem fognak legyőzni. Az előzőeknek sem sikerült. Hogyan lennék én barátja annak, ki mindenkinek barátja. Nem kell, hogy szeressenek, a szabadság fontosabb, az önálló gondolkodónak nem vitapartnerei a szolgalelkűek.

Ameddig ellenállsz a Muszáj Herkuleseknek, addig vagy követhető mások számára. A tömeg irracionális, kiszámíthatatlan, követhetetlen. Tele vagyunk zászlólengető, középszerű tucatemberekkel. Érik az új kollektivizmus új Kedves Vezetővel.

Az Élet minőségi kérdéseit nem lehet mennyiségi alapon eldönteni.  Ha tudatlan és félrevezetett emberekkel mégis szüntelenül megszavaztatják, a magára ébredő nemzet nem fog megbocsátani. Kodálytól tudjuk: csak két fellebbezési fórum van: az Idő és a Nép. Ők tehetnek igazságot.

(USA, Cleveland, Magyar Rádió és Televízió, 1983)

Az egész több, mint a részek összessége.  Az ország több, mint a ciklusonként összeálló hatalmi részérdekek statisztikai ténye. A tehetségtelen politikus a tényeket fetisizálja. Tele vagyunk hamis, kétes, csinált, nagyüzemileg gyártott  tényekkel. A tények önmagukban nem jelentenek semmit. Csak összefüggéseikben, ellentmondásosságukban, történetiségükben, más tényekkel való egybevetésükkel, akkor és ott igazak. Inkább azt keresd mindig: mi van a tények mögött, milyen érdekek akarják eltakarni. Tárd fel a hátteret, mert az mindenkire tartozik. 

"Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek álmodni képes, jó Horatio!" (Shakespeare)

A bánat szép magányában csendben hullnak emlékeim rózsaszirmai.

Amikor a fiúk beszabadultak a parlamentbe  (1990) szakkollégiumi szobáikból, elmondták: nézték és erőt merítettek annak idején (1984-től) rendszerváltó, valóságfeltáró, kritikai televíziós műsoromból: az Új Reflektor Magazinból. Az egyik levelet írt, a másik bejött a szerkesztőségbe gratulálni, a harmadik a parlamenti ülések szünetében keresett meg. Aztán mikor hatalomra kerültek 1998-ban, egy év múlva megszüntették a műsort. Nem akartam elhinni, érdeklődtem egy bennfentesnél. „Legfelső szinten született a döntés!” –válaszolta írásban  Nem tűrték a kritikát. A mai napig bírálhatatlanok. Ha valaki mégis megpróbálja, számíthat a retorzióra. Ma már minden döntés egyszemélyi.

(Pozsgay Imre államminiszter és Ilkei Csaba, 1989)

Volt a műsoromnak egy mottója, amelyet az adás  végén 15 éven át  (1984-1999)  mindig hangsúlyosan elmondtam. Így szóltam nézőinkhez a Magyar Televízióban:

 „Állj a gyengék, az elesettek mellé, a győztesek, a hatalmasok oldalán sütkérezni nem erény!”

Nem változtattam rajta akkor sem, amikor egyes vezetők a hatalmasokat  az egyeduralkodó párttal azonosították és arra intettek, jobb lesz elhagyni ezt az „ellenzéki felhívást.” Nem hagytam el. De 1990 után sem!  Az okos politika megértette az üzenetet, tudta, hogy a feszültségeket ki kell engedni a palackból, mielőtt az felrobban. Hagyni kell beszélni az embereket, eltűrni a jogos kritikát. Nem a tükör felmutatója a hibás a valóságért, nem kell hát összetörni sem a tükröt, sem a felmutatóját. Ők összetörték. 1999-ben megszűntették a műsort, engem nyugdíjba küldtek. Mára nem maradt egyetlen hasonló érdekvédelmi műsor sem a közszolgálati televíziókban és rádiókban. De a lapok olvasóinak  panasz rovatai is megszűntek, a szerkesztőség ne akarjon  elintézni  ügyes-bajos dolgokat, bízza azt a hatalomra, az központilag úgyis jobban tud mindent.

A hatalom átörökli elődjei módszereit, a mai is azt szereti, ha az oldalán sütkérezők engedelmesek, lábhoz szoktak és  csak gazdájuk parancsa szerint cselekszenek. Fizetésemelés, kitüntetés, előléptetés jár érte.

(Antall József és Ilkei Csaba Kaposváron, 1990)

Alkatilag nem tudok a győztesek oldalára állni, mindig a veszteseknek  igyekszem segíteni. Még akkor is, ha néha  nincs igazuk. Veszélyes szolidaritás.

 [Okkal reménykedett a III/III-5-a  1984-ben rám állított ügynöke, hogy előbb-utóbb politikai hibát követek el és leváltható leszek az Új Reflektor Magazin éléről. Az MTV-ben dolgozó, rendezőnek tehetségtelen Varga Rudolf   (1950. június 28. Szikszó, Radóczi Mária) titkos megbízott erről több,  az  Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában  olvasható jelentésében is  ír. Vargát 1977-ben szervezte be a politikai rendőrség „Radóczi Bertalan” fedőnévvel , s a kiemelt tájékoztatási objektumok alosztálya foglalkoztatta, kapcsolattartó tisztje az MTV-ért felelős Anhalt Róbert r. őrnagy volt. A KISZ  támogatásával a Fiatal Művészek Stúdiójában, majd az Ifjúsági Osztályon, aztán  az elődöm szerkesztette Reflektor Magazinnál  dolgozott. A közismerten iszákos egykori besúgó a legutóbbi időkben kitüntetett költőként tűnt fel Miskolcon.

Három évet kellett várni ellenfeleimnek, amikor is Kádár megrögzött híve, az általam ismert egyik legnagyobb karrierista: Medveczky László belpolitikai főszerkesztő  a Magyar Televízióban,  1987 májusában politikai hibának minősítette azt, hogy műsoromban idézni mertem a dolgozók hangulatáról szóló bizalmas SZOT  tájékoztatót. Vitánkat azzal zárta le Bereczky Gyula, az MSZMP KB tagja, a Magyar Televízió  történetének legkisebb képességű elnöke 1987. június 22-én, hogy utasításában a legkategorikusabban megtiltotta a szakszervezeti belső tájékoztatókból való szó szerinti idézést. Tiltakozásul nem vettem fel sajtónapi jutalmamat. Elmérgesedett vitáink egészen 1989. márciusáig tartottak, amikor  már fújt a „rendszerváltás” előszele, ingott a vezető  káderek széke, a SZOT pedig közölte: nem kifogásolja hangulat  jelentéseinek nyilvánosságra hozatalát.]

(34 napi éhségsztrájk után megvizsgál az orvos, 1992)

 De ki gondolja úgy, hogy a győzteseknek mindig igazuk van, hivatalból tévedhetetlenek, jó erkölcsűek és nem élnek vissza hatalmukkal?  Gyenge érdekvédelem, szétesett és megvett szakszervezetek,  pártok  hátországába szervezett civilek, utcára nem merészkedő  polgárok, elbátortalanodó jogvédők. A mai magyar politikában szinte minden párt üzleti vállalkozás, a működés anyagi  alapjait  bármi áron garantáló állami monopóliumokkal  és rejtőzködő  piszkos csendestársakkal. Haszonelvű, korrupt és cinikus  érdekszövetségek.

A „zemberek” értékelését azonban átszabja a történelem. Az „eccerűekét” is.

 Forró nyári délelőtt  szemben ülök Márai Sándor szobrával Kassán.

Az író előtti üres szék eleve párbeszédre hív, töprengésre bíztat, kételyeink megosztására. Mélyen a szemébe nézek és beszélgetünk. Gondolatban. Kérdezem, s  válaszaként felidézem  magamban sorait.

A polgári mivoltára és függetlenségére oly büszke igényes gondolkodó a tőle megszokott eleganciával, szellemi emelkedettséggel, morális tartással és méltósággal tanárként szólhat a mához is. Nem volt híve a „munkás-paraszt” hatalomnak. Ravasz és sunyi parasztok, munkakerülő, rossz prolik csak sárga irigységükben  és bizalmatlanságukban voltak közösek nála, a gyűlöletig utálták a tanult  „nadrágos” embereket, akiktől el kell venni azt, amit az értelem gyümölcseként megszereztek. Ha az osztálytársadalom ideológiai mintaképei az alakuló  új „demokratikus” kollektivizmus keretei között is hatalmat kapnak majd, akkor  újra elszabadul a „néphatalom”, kiveszik a kenyeret az író szájából, lebontják a tetőt a szoptató anya feje fölül, s  mindenkit beterelnek pártjuk akoljaiba „közösségi életet” élni saját sablonjaik és közhelyeik szerint, ötszáz szavas szókinccsel.

(Szemben Márai Sándorral Kassán, 2013)

Márai, a nagy magányos, korán ráérzett a kivételes személyiségek  sajátos lelkiállapotára:

„Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös. […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.”

Ha a tömegkultúra  törvényszerűen összeomlik,  figurái akkor sem tűnnek el, csak átalakulnak. Követelik a jogaikat, jussukat, mert mindenki egyenlő, mindenkinek egyformán jár a javakból, függetlenül attól, hogy dolgozik-e, s miként. Bármilyen előnyért beállnak új pártokba, lázadnak és lázítanak, követelnek az ostobák együgyűségével, hangoskodnak, tiltakoznak, odamondogatnak („ami a szívemen, az a számon”), aztán ha nem jön be a lé, bosszút áll az ösztönlény , feljelent, elárul.

Az elkorcsosult genetika termékei nem a rég volt magyar erények megtestesítői, nem szorgalmas, becsületes szántóvetők és nem egykori öntudatos, művelt munkások. Ám a legkönnyebben butíthatók, felhasználhatók mint „harcos” mai „zemberek” a  párttöltelék szerepében. Aztán lehet rájuk hivatkozni, tovább harcolni értük, apró koncot vetni eléjük, miközben az új pártarisztokrácia arcátlanul gazdagodik a hűbéri lánc tetején.  A brancs nem bővíthető, újakat nem vesznek be, az elosztási viszonyok a maffia törvényei szerint alakulnak. A keresztapa dönt mindenről. A zsoldosok végrehajtanak.

(Az Új Reflektor Magazin műsorvezetője, 1996)

„A józan paraszti ész” végtelenül  leegyszerűsít mindent. A dolgok vagy csak fehérek, vagy csak feketék, vagy csak jók, vagy csak rosszak. Holott egy időben a teljes színskálán mozognak, gyorsan változnak, átalakulnak, összefonódnak, szétválnak, új és sosem látott formákat öltenek. Bonyolult képletük megfejtéséhez  összetett és kreatív gondolkodásra van szükség. A hagyományos sablonok, közhelyek nem segítenek, a régi jó tapasztalati tényeken alapuló házi megoldásokon túllépett az idő, a modern világ válságai az emberi elme megfeszített működését kívánják másodpercenkénti ütemezésben.

Ehhez  azonban hiányoznak a finom, egyéni, individuális megoldások hagyományai, a különös, sajátos egyed utánozhatatlan atmoszférája. Az uniformizált tömeggel felszámoltatták az egyén értékeit. Az értelmiség elárulta a népet, s a pártok fizetős  udvarában helyezkedett el. A valódi kritikai értelmiségi szerep  betöltéséhez  el kell szakadni  a hatalomtól. A szellemi korrumpálódás veszélye napról napra nő. A bedarálás, az alávetettség statiszta szerepei szánalmasak. Így válunk tartós elvek és értékek nélküli  aktuálpolitikai országgá.

Egy demokráciában - többpártrendszer és szabadságjogok közepette - épp úgy tönkre lehet tenni egy országot, mint az egy párti diktatúrában, a kollektivizmus szabványos keretei között. Csak meg kell fogadni a dinasztiaalapító Rothschild bankár fő tanítását:

"Adjátok kezembe egy ország pénzügyeit, s nem érdekel, kik hozzák a törvényeket a parlamentben!"

(Stúdió felvétel közben, 1996)

A tömegtársadalom felszámolta a nemzet hierarchikus tagoltságát, de egyúttal létrehozta  az arctalan középszerűséget is,  a tömegdemokráciát. A patrícius konzervativizmus vesztésre áll a népi konzervativizmussal szemben, ebben az értelemben közeledik az új kollektivizmus, amely az amúgy is értékvesztő társadalmat kiszolgáltatottá teszi a válságok elindítói számára. Az önsors rontó politikát a globális háttérhatalom mozgatja, pénzen tényleg  minden és mindenki megvehető. Pártok és kormányok épp úgy, mint a birkanyájhoz terelt választópolgár.

A világhódító hatalmak a „demokratikus” agymosás kellékeivel, igazgatási rendszereikkel, a több párt rendszer mételyével előbb-utóbb felőrlik a kis nemzetállamok egységét. Ha nehezen megy, jön Alinsky módszere, a Gladio néhány különítménye, Blackwater  jellegű zsoldos alvállalkozók, nemzetközi légionáriusok, hétpróbás veteránok és kész az   utcai zűrzavar, folyamatos tüntetések,  polgárháború szítása, megtévesztő provokációk sora.

 És  száz év múlva az egykori nagy magyar Alföldön idegen turistáknak fognak mutogatni egy etnikai rezervátumot: ezek voltak az őshonos, büszke, erényes magyarok, ennyi maradt belőlük.

 A rossz hír hozójának általában nem fehér lovat szoktak ajándékozni.  Mégis, a válságok, megingathatatlannak tűnt rendszerek összeomlása idején a kommunikációban ösztönösen csak arra figyelnek, aki bizalmat tud ébreszteni, hitelessége kipróbáltan mélyebb gyökerekhez nyúlik vissza, érvelése az értelmi szféra racionális, logikus összefüggéseinek tárházából táplálkozik. Földrengésszerű  megpróbáltatások idején használhatatlanok a pártprogramok közhely szótárának sablonjai, az érzelmek, az ösztönök és indulatok máskor és másutt bevált ismert fordulatai, akárcsak az ideológiák és a hit világába tartozó alaptalan várakozások, reménykedések szóvirágai. Ha a nemzet élni akar, valakinek jönnie kell, aki a leomló hídon is átvezet a túlsó partra.

* * *

Az értelem keresése kissé reménytelen. Ha mégis megpróbáljuk, legalább a bánat szép.

Voltak álmaink.

Tíz év múlva már nem leszünk tán, de a „Leleplező” bekötött kötetei megőrzik álmainkat.

Bánatunk szép. Bár a szavak nem fedik pontosan a gondolatot.

Harcainkat pedig, melyeket megvívtunk, majd békévé oldja az emlékezés.

Dr. Ilkei Csaba