Bogár László:

Mélyponton,

avagy a rendszerváltás „filozófiájának híg mosléka”

 

 

Talán soha nem volt még olyan fontos a kudarcaink mélyszerkezetének pontos megértése, mint éppen most, a választások után. Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy az ún. „jobb oldalnak” tisztelettel és illő szerénységgel ajánljon megértő kegyeibe egy olyan „narratívát”, amely talán hozzájárulhat ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat nemzetünk mély válságából. És ha már a „jobboldal” kifejezésnél tartunk… Ez az „oldal” a hétköznapi diskurzusban rutinszerűen használja önmaga megnevezésére a jobb, polgári, nemzeti, keresztény és konzervatív jelzőket, hogy nagy hirtelen csak ezt az ötöt emeljük ki. Teszi ezt azzal a fesztelen meggyőződéssel, hogy lévén e kifejezések egymás természetes szinonimái, egymással való korlátlan helyettesíthetőségük evidenciaként értelmezhető.

 

Bár ezen írás keretei nem adnak módot a részletes kifejtésre, fontosnak tartom rögzíteni, hogy ezek a fogalmak nemcsak, hogy nem szinonimái egymásnak, hanem egyes pontokon éles ellentétben állnak, sőt akár teljességgel „szembe mehetnek” egymással. Döntő fontosságú társadalmi gazdasági, politikai, kulturális kérdésekre adnak ugyanis gyökeresen eltérő választ. Ez önmagában még nem feltétlenül volna nagy baj, de az már igen, hogy mindez úgy áll fenn, hogy kísérlet sincs arra, hogy legalább tisztázó viták során kerüljünk kissé közelebb legfőbb belső törésvonalaink megértéséhez. Ha időnként lenne is vita, ez „a fő, hogy együtt megnyerjük a következő választásokat!” felkiáltással általában gyorsan elenyészik. és való igaz, a legfontosabb kérdés tényleg az, hogy megnyerjük a mindig soron következő választásokat. Ennél mindössze egy fontosabb kérdés van! Annak a tisztázása, hogy „ki az a mi?”, aki „személyünkben” megnyeri a következő választásokat.

 

Es ez az a pont, ahol magyarázattal tartozom a címben jelzett „a filozófia híg mosléka” kitétel miben létét illetően. A fogalom egyébként Pető Bertalan filozófustól való, aki ugyan kissé eltérő kontextusban, de hasonló feszültségek kissé nyers, ám láttató erejű jelzésére használta ezt egy esszéjében. Arra utal, hogy az a valami, amit a politológia magyar politikai életnek tekint, nem pártokból, hanem „politikai holdingokból” áll. Olyan nagy konglomerátumokból, amelyek „politikaipari” nagyvállalatokként foghatók fel. Elsődleges céljuk, hogy az uralmi javak elosztásának tartós ellenőrzésére épülő távlati profitlehetőségeket minél teljesebben kiaknázzák. Ehhez viszont olyan, az abszurditásig elmenő cinikus gátlástalanságra van szükség a társadalomfilozófiai talapzatok megfogalmazása, illetve ezek tömegfogyasztásra való alkalmassá tétele terén, aminek szemléltetésére joggal használhatjuk a filozófiai hígmoslékok nagy üstjeit kavargató partoligarchák kissé degusztáló hatású kepét. Kevés vigasz, hogy mindez a „fejlett Nyugaton” is így van, sőt.

 

Sietek hozzátenni, mindez nem egészen a véletlenek szerencsétlen összjátékaként alakult így a „demokrácia” fedőnéven üzemeltetett berendezkedésekben A politikai holdingok fő feladata ugyanis a mindenütt növekvő arányú vesztes többség féken tartásán kívül az, hogy a globális hatalomgazdasági aktorok (a többnyire transznacionális óriás vállalatok) erőforrás szivattyúi számára zavartalan működést biztosítsanak E globális aktorok ugyanis csak akkor képesek a „lokalitás” értékmezőinek” folyamatos „letermelésére”, ha a politikai elitek nagy es jól kezelhető holdingok moslékos dézsáivá teszik a politikai életet. Ebben az esetben ugyanis, amíg a „sehonnan sehova” tartó alkalmatlan és inkoherens fogalmakkal vívott „verbális polgárháborújuk” során az un „politikusok” nyomorult gladiátorokká silányodnak, az un. választópolgárok pedig az előbbiek véres küzdelmének primitív lejátszás technikai felszínétől megrészegedő, üvöltő csőcselékké, nos addig jótékony homály fogja körül a színjáték lényegét. Nevezetesen azt, hogy mindeközben sikeresen asszisztálunk  életterünk folyamatos kifosztásához. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez az un. „rendszerváltás” eredményének csak egy megengedhetetlenül udvarias értelmezése, mert a lényeg ennél is durvább, embertelenebb és silányabb.

 

A két nagy holdingként üzemelő „jobb” és „bal” oldal fő funkciója tehát az hogy hamis törésvonalaival, hamis értelmezési kereteivel. és hamis fogalmaival a hamis tematizáció ketrecébe zárva tárolják és védekezésképtelenné tegyék azt, amit valaha magyar nemzetként is szokás volt említeni.

 

Hogy mi volna akkor a valóságos törésvonal? Lassan ötszáz éve már, hogy nemzetünk mindig közvetlen birodalmi függésben élt, így elitjei között két nagy vonulat alakult ki. Az egyik, a kollaboráns komprádor struktúra, amely a neki lehulló „globalo-morzsákért” cinikusan és készségesen nyitja meg nemzetének értékmezőit a megszálló birodalom „ideiglenesen hazánk területén állomásozó” rezidensei előtt, míg a másik megpróbál legalább valamilyen rendezett, „visszapótlásra” is esélyt nyújtó lefosztást kialkudni. Ez utóbbit szokás „nép-nemzeti” alternatívaként megnevezni.

 

A „rendszerváltás” fedőnevű globális hatalomgazdasági diktatúra hazai berendezkedése során a „globálnyikok” első teendője az volt, hogy megakadályozzák a „nemzeti nagykoalíció” létrejöttét, vagyis, hogy a nemzetiszocialistáktól a népi szocialistákig terjedő széles körű összefogás alakuljon ki legalább az ellenőrzött lefosztás feltételeinek a kialkudására. Ezt a szerepet a „bal” oldali holdingban Horn Gyula, a „jobb” oldali holdingban Antall József vállalta. 1989 októberében néhány hét eltéréssel ugyanazt hajtották végre. Kiszorították, megfélemlítették, és/vagy korrumpálták holdingjaik akkor még többségben lévő, de instabil és felkészületlen nép-nemzeti többségét. Előzékenyen döntő pozícióba juttatták a globalo-komprádor kollaboránsokat, akik, amikor ennek eljött az ideje, mindkét holdingban a liberokrata világforgatókönyv szerint Végre is hajtották a magyar társadalom latin-amerikanizálásának letroncsoló feladatait (Kupa-csomag, Bokros-csomag stb.).

 

Az csupán optikai csalódás, hogy az un „jobb” oldal kétszer is kormányozhatott, mert mindkét alkalommal az volt a dolga, hogy a kormányaikban akkor is döntő pozícióban levő liberokratak segítségével lejárassa a nép-nemzeti alternatívát. 1998-ban pedig volt egy másik „feladata” is. Az, hogy megakadályozza Horn Gyula és rajta keresztül a kádári párttársadalom hosszú távú berendezkedését. Ez azonban csak azért zavarta volna a globalis „gazdit”, mert saját hatalomgazdaságának kiépítésével akaratlanul, de kissé akadályozta volna a globális-szivattyú rutinszerű működtetését. Az Orbán-kormány „megengedése” tehát mindössze egy szándékos „kényszerítő passz” volt a globális főhatalom helyi rezidentúrája részéről.

 

Valahogy így festenek tehát a valós törésvonalak, és addig esélyünk sincs a nemzet sorsának jobbra fordítására, amíg tétlen szemlélői vagyunk a hamis „bal-jobb” verbális polgárháborújának.

 

Mernünk kell kimondani, hogy a kudarcok sorozatának fő oka éppen az, hogy a jelenlegi két holdingban, az MSZP-ben és a Fideszben pontosan ugyanolyan arányban vannak jelen és meghatározó pozícióban a nemzetkifosztó globálokomprádorok, az alávetett döntő többséget képviselni törekvő nép-nemzetiek és az a gátlástalan-cinikus zsákmányoló horda (a parlamenti „nindzsáktól” a …-közeli vállalkozókon át a ravasz „megélhetési politikusokig”), amelynek elemi érdeke a hamis törésvonalak látszatának mindenáron való fenntartása.

 

Egyetlen létminőségbeli különbség adódik, legalábbis egyelőre, a két holding között, és ez Orbán Viktor személye. ennek az írásnak nem lehet célja Orbán Viktor létkarakterének részletes elemzése, van azonban egy fontos ok, ami miatt most mégis szólnunk kell erről. Ez az ok pedig az, hogy jövendő sorsából kirajzolódnak a magyar nemzet jövőjének kritikus elágazási pontjai. Orbán Viktort már egyetemista korában elkezdték igen tudatos műgonddal építeni a globalokrácia külső kiválasztó hatalmai és belső rezidensei. 1986 és 1993 között úgy látszott, hogy személyében a szélsőséges és gátlástalan-kíméletlen globalokrata forgatókönyv végrehajtásának „csúcsfegyverét” sikerült megkonstruálni. Máig sem pontosan beazonosítható fejlemények hatására azonban ettől az időponttól kezdve a „csúcsfegyver” karaktere egyre radikálisabban kezdett szembe fordulni konstruktőreivel, és elkezdődött annak a Bibó szavaival élve „lényeglátó realista” politikusi alkatnak a felépülése, amely a térségre vonatkozó globális forgatókönyvek számára messze a legnagyobb fenyegetést jelenti. Ettől kezdve Orbán Viktor teljesítménye mind tanulási kapacitásának mélységét, mind politikai, taktikai érzékét illetően megrendítő erejű. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy a globális főhatalom „tartó tisztjeinek” egész hada veszi körül a Fidesz legfelső vezetőinek, illetve „tanácsadóinak” álcázva.

 

A magyar társadalom, a Fidesz és Orbán Viktor sorsa azonban most válaszúthoz érkezett Végérvényesen kiderült, hogy a hamis „bal-jobb” törésvonalak hallgatólagos elfogadására, a globális főhatalom játékszabályainak betartására épülő stratégia követese végleg lezárja számára az esélyt ahhoz, hogy 1998 és 2002 között elkezdett kísérletet nemzeti alapú új alku létrehozására valaha is tovább folytathassa.

 

A jelenleg zajló folyamatok alapján nagyon leegyszerűsítve három történelmi választási lehetősége van. Az első, hogy bűnbánatot gyakorolva tesz egy utolsó kísérletet a globális rendbe való visszailleszkedésre. Ez azonban csak úgy képzelhető el, ha előtte valami fontos nemzetközi szerepben bizonyítja, hogy derék és engedelmes szolgája a „birodalomnak”, és ezt követően egyszer talán még „engedélyezhetik” számara e külső emigrációból való „visszatérést”. Karakterének szerkezeti módosulásai azonban nagy valószínűséggel kizárják már ennek lehetőségét, és az sem biztos, hogy az „impérium” még egyáltalán igényt tart szolgálataira.

 

A második lehetőség, hogy új radikális nemzeti pártot hoz létre, akár a Fideszen belül, akár azon kívül. E konstrukció fő értelme és funkciója az lehetne, hogy felhasítsa a rendszerváltás „globalitás konstruktőrei” által a 80-as évek végén felépített hamis politikai intézményrendszert, világossá téve annak hazug és pusztító szerkezetét. Az új párt új elbeszélésmódjával láthatóvá teheti a valós törésvonalakat, és ajánlatot tehet az MSZP-be zárt baloldali népnemzetnek a kiválásra és a csatlakozásra, megteremtve ezzel  a „nemzeti nagykoalíció” történelmi esélyét, amely nélkül kifosztásunk megállítására semmi esély. Ez a lehetőség ugyan ma még utópisztikus, de a jelenlegi hamis konstrukció fennmaradása, minden látszat ellenére, valójában még ennél is utópisztikusabb.

 

A harmadik lehetőség, hogy „belső emigrációba” vonul, és Nagy Imreként arra vár, hogy az elkerülhetetlen polgárháború felkelői vigyék vállukon vissza a nemzet élére („Az a szép fényes nap...”). Ez azonban meglehetősen bizonytalan, és, mint Nagy Imre sorsa mutatja, nem kockázat mentes mutatvány.

 

A választások második fordulója és a forradalom ötvenedik évfordulója között pontosan fél év a távolság. Hogy mekkora a távolsága mai magyar nemzet és az 1956-os között, az egyelőre a jövő gomolygó ködébe vész, de már nem sokáig... Rövidesen kiderül, hogy a pusztító robbanás és a lassú (még pusztítóbb!) elrohadás között maradt-e esély a konstruktív nemzetépítésre.