Drábik János

Mire figyelmeztet a hitelpénz-rendszer világválsága?

 

A kamatmechanizmussal működtetett hitelpénz válsága megrázta az egész világgazdaságot. Az üzleti világ és a pénzügyi szakértők számítottak egy globális méretű hitelválság bekövetkezésével, de annak intenzitása és romboló ereje még a szakértőket is meglepte. A nemzetközi pénzvilág legfelső szintjén is arról beszélnek, hogy lezárult egy korszak. A Pénzimpérium és frontintézményei kénytelenek beismerni, hogy még az amerikai központi bankrendszer, a Federal Reserve System is példa nélküli módon csődöt mondott. A pénzvilág kormányban lévő kulcsemberei már arról beszélnek, hogy a hitelminősítők, a felelőtlen bankvezetők, az ingatlanpiaci spekulánsok önkontrollja elégtelen, és új, stabilabb rendszer létrehozására van szükség. A hitelpénz-rendszer megmentésére kidolgozott javaslatok valójában nem jelentenek megoldást.

Ha az állam az adófizetők terhére alacsony áron veszi meg a kétes követeléseket a nemzetközi pénzoligarchia tulajdonában lévő bankoktól, akkor további csődök várhatók. Ha viszont túl magas áron teszi ezt, akkor az amúgyis agyaglábakon álló, túladósodott amerikai költségvetés omlik össze. Már nem a gazdasági növekedés lelassulásáról van szó, hanem egyre nyilvánvalóbb, hogy a gazdasági visszaesés az 1929-es nagy világgazdasági összeomlás óta legnagyobb világgazdasági válságot idézheti elő, legalábbis az Egyesült Államokban. Korábban a gazdasági visszaesés, a recesszió volt a fenyegető veszély. Ilyenkor az amerikai központi bank szerepét betöltő, magántulajdonú bankrendszer, a Federal Reserve System a kamatlábak csökkentésével szokta ösztönözni a reálgazdaság növekedését. Amikor aztán felgyorsul a gazdaság növekedése, vagy ahogy mondják: „túlfűtötté válik”, akkor FED a kamatlábak emelésével „lehűti”.

A forgalomban lévő pénzmennyiség csökkenésével lefékeződik az árak emelkedése, és a nagyobb munkabérekért folytatott sztrájkok is megritkulnak. Ilyenkor nő az eladatlan áruk mennyisége, megtelnek a raktárak. Mindez elbocsátásokhoz vezet. Amikor aztán a gazdaság lehűlt, akkor ez a ciklus újra kezdődik.

Visszatekintve a XX. századra, azt láthatjuk, hogy amikor a FED csökkentette a kamatlábakat, akkor csökkent a munkanélküliség, és nőtt a kereslet. A XXI. században azonban azok a munkahelyek, amelyeket a nagyobb profit érdekében olcsóbb munkabérű, és kisebb adózású országokba telepítettek át, már nem térnek vissza. Ifj. George Bush elnöksége alatt az Egyesült Államok elveszített több mint 3 millió termelőipari munkahelyet. Ezek az elveszített munkahelyek többé nem növelik a vásárlóerőt, nem nyújtanak előmeneteli lehetőségeket az amerikaiaknak.

A jelenlegi évszázadban az amerikai gazdaság nem teremtett újabb munkaalkalmakat, csak az igen alacsony bérezésű szolgáltató szektorban. Azok a munkalehetőségek, amelyek korábban biztosították az alsóbb rétegek számára bekerülést a középosztályba, külföldre kerültek, illetve az Egyesült Államokban olyan külföldiek töltik be, akik munkavállalási engedéllyel érkeznek az országba. Még azok a termékek is, amelyek amerikai márkaneveket viselnek, már nem amerikai munkavállalót támogatnak, hanem Kínában, Indonéziában, Indiában segítik a gazdasági növekedést.

Az elmúlt évszázadban a modernizálódó technológiáknak, az új beruházásoknak, a munkatermelékenységének a növekedésének volt köszönhető a gazdasági növekedés, amely egyben növelte a lakosság vásárlóerejét is. A XXI. században a gazdasági növekedést a példa nélkül álló eladósodást eredményező hitelfelvételekkel érték el. Az átlag amerikai jövedelme a XXI. század 8 évében egyáltalán nem vagy csak igen kicsit növekedett. Az tartotta mozgásban a gazdaságot, hogy az amerikaiak maximálisan igénybe vették hitelfelvételi lehetőségeiket, például a hitelkártyák segítségével, másrészt újra finanszírozták a házaikra felvett jelzáloghitelt, és felélték az abban fekvő vagyonukat. Ebben a században a jövedelemnövekedés a multinacionális nagyvállalatok felső irányítóihoz az off-shore megoldásokat végrehajtó multik részvényeseihez és a nagy, nemzetközi pénzügyi cégekhez került.

Amikor a húszdolláros amerikai órabért egydolláros kínaival váltották fel, a termelő tevékenységet Kínába telepítő amerikai cégek profitja hatalmas mértékben megnövekedett. Mindez megnövelte a részvényárfolyamokat és a multinacionális korporációk felső vezetőinek a kiemelkedő teljesítményért járó fizetésen felüli juttatásait. A Bush-kormányzat nyíltan magára vállalta, hogy a szuper gazdagokat részesítse előnyben a középosztállyal és a szegényebb rétegekkel szemben. A pénzügyi vállalatok rendkívül nagy jövedelemhez jutottak abból, hogy ismeretlen kockázatú jövedelmeket értékpapírosítottak, és áruba bocsátották őket, mint vagyonnal fedezett szolid értékpapírokat a nyugdíjalapoknak valamint a bel- és külföldön befektető beruházóknak.

Egyelőre csak gazdasági visszaesés fenyeget. Az a hiedelem, hogy a piac szabályozza a leghatékonyabban a kockázatokat, mindez párosulva a csaknem teljes pénzügyi liberalizációval, valamint a Federal Reserve-nek az a stratégiája, hogy hosszú éveken át alacsonyan tartotta kamatlábakat, elvezetett egy olyan adósságból felépült piramis létrejöttéhez, amelyben már nem volt elegendő mennyiségű likvid tőke, illetve olyan fedezet, amely elegendő volt a kockázat kivédéséhez. Mindennek az eredményeként a legváltozatosabb méretű pénzügyi intézmény, köztük a legtekintélyesebbek egy része is, részben vagy teljesen fizetésképtelenné vált. Ez pedig a bank- és pénzrendszer egészének a megingásához vezetett. A pénzügyi intézetek helyzetét megnehezíti az a szabály, amit „mark-to-market rule”-nak neveznek. Ez előírja, hogy a nyilvántartott vagyon értékét a jelenlegi piaci érték szerint kell nyilvántartani. Több csőd azért került sor, mert a pénzügyi főkönyvekben szereplő követeléseket számviteli csalással túl magas értéken tartották nyilván.

Ez a szabály hozzájárult a jelenlegi pénzügyi csődhelyzet kialakulásához. A vagyontárgyakkal fedezett értékpapíroknak, így az ingatlanfedezettel biztosított jelzálogkölcsönöknek egy olyan időpontban kellett meghatároznia piaci forgalmi értékét, amikor kedvezőtlenek voltak a körülmények. Egy olyan kötvénynek a tulajdonosa, amely kötvényt ezer jelzálog-igény fedez, nem tudhatja, hogy ebből az ezerből mennyi a jó és mennyi a rossz. Vagyis, hogy a jelzáloghitel igénybevevőik melyiket törlesztik, és melyiket nem. Ha pedig egy értékpapír fedezete ilyen bizonytalan, akkor annak az értékét jelentősen csökkenti.

Ha valamelyik pénzintézetnél a pénzügyi egyenlegben túlságosan sok az ilyen bizonytalan értékpapír, akkor az előidézheti a fizetésképtelenséget. Ezeket a bizonytalan értékű kötvényeket megpróbálják értékesíteni azért, hogy felbecsüljék annak tényleges piaci értékét. A befektető pénzintézet óriás, Merrill Lynch, amely beolvadt a Bank of America-ba, 2008 szeptemberében 1 dollár értékű értékpapírját 20 centért adta el, noha egyáltalán nem biztos az, hogy ezen értékpapírok 80%-ban elértéktelenedtek.

A kamatokkal és hozamokkal üzletelő hitelintézetek a piaci érték szerinti árazással és a vagyonnal fedezett értékpapírok felbecsült értékével, valamint a fedezetül szolgáló követelésekkel és swap műveletek segítségével óriási nyereségre tettek szert úgy, hogy lenyomták a beruházó bankok részvényeinek az árait. Ez tovább mélyítette a kialakult válságot. Tőkéjük zsugorodásával a beruházó bankok már nem tudtak nagyobb összegű kölcsönökhöz jutni. A pénzügyi hatóságok meglehetősen későn intézkedtek az ún. „shortolás” leállítására, amely lehetővé tette, hogy a részvény árak zuhanására spekulálók óriási nyereséghez jussanak. Ha felfüggesztették volna a forgalmi érték szerinti nyilvántartást, és megtiltották volna a rövid határidőre való kereskedést, akkor az enyhítette volna a pénzügyi válságot.

Ehelyett hagyták ennek a válságnak az erősödését, amely végül arra kényszerítette a washingtoni pénzügyminisztériumot, hogy kezdeményezze a bajba jutott pénzügyi intézmények 700 milliárd dollárral történő kisegítését a Fannie Mae, a Freddie Mac és az AIG biztosító pénzügyi szanálásán túlmenően. A pénzügyminisztérium garanciáit úgy látszik, hogy a pénzpiaci alapokra is kiterjesztik. Szakértők szerint mindezek az intézkedések ésszerűnek látszanak. Kérdés azonban az, hogy mi történik akkor, ha ez a 700 milliárd dollár sem képes megállítani a csődhullámot, és további hasonló méretű állami kisegítésre lesz szükség az adófizető polgárok terhére. Azzal is számolni kell, hogy a pénzügyminisztériumnak ez az adósságátvállalása olyan méreteket ölthet, hogy az elvezethet a saját hitelképességének a meggyengüléséhez, előrevetítve egy esetleges államcsőd lehetőségét.

Az Egyesült Államok fölöslegesen nagy anyagi terheket vállalt magára a Pénzimpérium által rákényszerített háborúk megindításával. A Pénzimpérium érdekeit szolgáló háború, amely látszatra az amerikai hegemónia érvényesítését szolgálja, rendkívül mértékben növelte a szövetségi állami költségvetés deficitjét. Ez pedig tovább növeli a gazdasági visszaesés káros hatásait. Ehhez mg hozzá járul a példa nélküli magas külkereskedelmi hiány, mert a termelő iparágak és szolgáltatások külföldre telepítése miatt csökkent az amerikai exportképesség.

Ezt az óriásira növekedett külkereskedelmi deficitet külföldiek finanszírozzák. Ezt nem teszik szívesen a dollár értékének a rohamos csökkenése miatt. A dollár lényegesen nagyobb értékvesztést szenvedett el, mint más devizák, és ugyanez érvényes a kőolajra valamint a nemesfémekre. Az amerikai államkincstár, amely átvállalta a felelőtlen pénzügyi spekulációból származó károkat, nem rendelkezik 700 milliárd dollárral, amellyel ki akarja vásárolni azokat az elértéktelenedett értékpapírokat, amelyek miatt még az óriás pénzintézetek is a csőd szélére jutottak. Az amerikai államkincstárnak ezt a 700 milliárd dollárt is külföldről kell kölcsönvennie. Az a tény, hogy a Paulson pénzügyminiszter által kidolgozott szanálási terv megvalósításához az Egyesült Államoknak külföldi hitelezőkhöz kell fordulnia, jól mutatja, hogy Amerika immáron pénzügyi függésbe került, amely nem összeegyeztethető azzal a világméretű katonai elkötelezettséggel, amit szuperhatalmi státusza biztosítására felvállalt. Nagyon is kétséges, hogy lehet-e szuperhatalom az az Egyesült Államok, amely pénzügyileg ennyire függőhelyzetbe került.

Azzal is számolni kell, hogy a világ nem fogja magára vállalni a felelőtlen pénzügyi óriások spekulációiból előállt károknak a viselését. Az amerikai törvényhozás, a Képviselőház és a Szenátus vonakodott támogatni az elnököt és a pénzügyminisztert. A demokrata congressman-ek (demokratapárti szenátorok és képviselők) első sorban attól tartanak, hogy a pénzügyi szanálás előnyeit csak a szuper gazdagok élvezhetik, míg a demokrata párt szegényebb választói nem részesülhetnek annak az előnyeiből. A republikánus párt és a nagyrészt őket kiszolgáló tömegtájékoztatás mindent megtesz azért, hogy az amerikai állampolgárok millióit kizárják ebből a pénzügyi szanálási tervből. A pénzhatalom felső döntéshozóinak a kívánságára Paulson pénzügyminiszter, aki korábban a Goldman Sach globális bankholdingnak volt a vezetője, ragaszkodik ahhoz, hogy a csőd közelébe jutott pénzintézeteket mentesítsék az elszámolási kötelezettség alól, vagyis ilyen hiteles elszámolás nélkül juthassanak az állami támogatásnak minősülő pénzügyi segélyhez.

A washingtoni törvényhozás egy része visszariadt Paulsonn-ak attól a követelésétől, hogy a kormány, vagyis az államhatalmi ágazatok közül a végrehajtó hatalommal rendelkező ágazat úgy hajtsa végre a csődbe jutott óriás pénzintézetek szanálását, hogy azokat a törvényhozás (Kongresszus) nem ellenőrizheti, és azokat a bíróságoknál sem lehet megtámadni. Ez azt jelenti, hogy a Goldman Sachs egykori elnöke Henry Paulson, a jelenlegi pénzügyminiszter úgy osztogathatja szét személyes ajándékként az amerikai adófizetők pénzét, hogy a legszigorúbban köteles betartani a megajándékozott óriásbank és pénzintézet üzleti titkait.

A Kongresszus annyit intézkedett, hogy saját felügyeleti jogkörét átruházta egy olyan testületre, amely feltehetően a szanálásban részesülő nagybankok és pénzintézetek képviselőiből áll, valamint a republikánus és demokrata pártgépezet bizalmi embereiből. A pénzrendszernek ilyen típusú szanálása olyan hatalomhoz juttatja a kormányzatot, amely ténylegesen államkapitalizmust jelent, vagy más kifejezéssel fasizmust. A jelenlegi Bush-kormányzatnak sikerült érvénytelenítenie az amerikai alkotmány legfontosabb alapelveit, és aláásnia a Kongresszus törvényhozó és ellensúlyozó hatalmát. Mindez az államkapitalizmus uralomra kerülésével végzetes csapást mért a választópolgárok által ellenőrzött és számon kérhető kormányzattal rendelkező alkotmányos köztársaságra.

Az Egyesült Államok, amely még mindig igényt tart, hogy világhegemóniát gyakorló egyetlen szuperhatalom legyen, valójában már külföldi hitelezők döntéseitől függ. Az Egyesült Államok azért képes háborút viselni Afganisztánban és Irakban, és készülni Irán megtámadására, nyomást gyakorolva Pakisztánra és Oroszországra is, mert a kínaiak és a japánok, valamint az olaj-gazdag nyugat barát arab országok finanszírozzák az Egyesült Államok katonai költségvetését.

Az Egyesült Államoknak csak példa nélkül állóan nagy nukleáris fegyverzete az, ami még a rendelkezésére áll világhegemóniája érvényesítéséhez. Amerika azonban ezt a képességét elveszíti, ha a felsorolt külföldi források nem finanszírozzák. Ha az amerikai államkincstár átvállalja a felelőtlen spekulációs pénzpolitikájuk miatt csődbe jutott óriásbankokat, ez akkora tehervállalást jelent a dollár számára, amely nagymértékben tovább csökkenti azoknak a dollártartalékoknak az értékét, amellyel azok az országok rendelkeznek, amelyek még mindig a dollárt tekintik az elsőszámú tartalékvalutának. Számítani kell, hogy az Egyesült Államok költségvetési és külkereskedelmi deficitjét ezek az országok többé nem fogják finanszírozni. Így fenyeget az a veszély, hogy Amerikai is a weimari Németország sorsára jut, és a dollár feltartóztathatatlanul tovább elértéktelenedik.

Paulson pénzügyi szanálási terve, amelyet végül is sikerült lenyomni a Kongresszus torkán, nem foglalkozik a jelenlegi pénzügyi válságot okozó alapvető kérdésekkel, megkerüli a probléma gyökerét. Az Egyesült Államok három különböző szinten van eladósodva. Az egyik az állampolgárok és háztartásaik eladósodása. A másik szint a pénzügyi szektor és a gazdaság egészének az eladósodása. A harmadik szint pedig az állam eladósodása. Az első szint elárasztva a másodikat, ingovánnyá változtatta azt. Most a második szint zúdul rá a harmadikra, és teszi feneketlen mocsárrá. A Paulson szanálási terv csak azokkal a kiemelt pénzintézetekkel foglalkozik, amelyek óriás mennyiségű fedezet nélküli, eladhatatlan pénzügyi termékekkel rendelkeznek. A szanálási tervnek megfelelően ezek az értéküket vesztett értékpapírok a bankok és pénzintézetek számviteli főkönyveiből átkerülnek az államkincstár főkönyveibe.

A pénzügyi válságot okozó alapvető probléma – a jelzálog törlesztések elmaradása és az ingatlan árak nagymértékű csökkenése – nem kerül orvoslásra, sőt a helyzet még rosszabbodhat is. A lakóingatlanok tulajdonosainak egy jelentős része azért nem tudja fizetni a jelzáloghitel részleteit, mert az amerikai gazdaság stagnálásával, sőt visszaesésével a munkahelyeket jelentő termelőszektorok külföldre vitelével amerikaiak millió veszítették el az állásukat, és ezért fizetésképtelenné váltak. A Paulson-féle szanálás az ő helyzetükön semmit se változtat, pedig elsősorban a fizetésképtelenné vált lakóingatlan-tulajdonosakat kellene megsegíteni. A bankoknál lévő pénzügyi eszközök a jelzálog törlesztések elmaradása miatt értéktelenedtek el.

Ha az elértéktelenedés okát meg lehetne szüntetni, akkor a jelzálogalapú pénzügyi eszközök értéke helyreállna, és ez véget vetne a válságnak. Ennek a megoldásnak további előnye lenne, hogy leállítaná a lakóingatlanok árainak a zuhanását, és ez véget vetne a helyi adók bázisául szolgáló ingatlanvagyon fokozatos csökkenésének. Az ingatlanok elárverezésének és áron aluli tömeges eladásának, tehát számos rendkívül számos hátrányos következménye van, amit meg lehetne akadályozni.

Fel szokták vetni, hogy mi legyen azzal az erkölcsi kockázatvállalással, ami azoknak az ingatlan tulajdonosoknak a pénzügyi megsegítésével jár, akik ún. „over-leveraged” technikával vásároltak számos ingatlant, és váltak fokozatosan fizetésképtelenné. (A leverage szó itt magyarul tőkeáttételt, tőkeszerkezetet jelent. Leverage-ről van szó, ha a kölcsön tőke hatását vizsgáljuk a befektetés hozamára. Jól működik a leverage, ha kis összegű befektetés jó megtérülést eredményez a kölcsönvett források igénybevételével. Az idegen tőke aránya akkor magas, ha a befektető nagyon alacsony összegű előleget fizet. A magas tőkeáttétel (high leverage) akkor fordul elő, amikor a beruházó nagyon alacsony előleget fizetett. Fordított tőkeáttételről van szó akkor, amikor a beruházó a felvett hitelek után magasabb kamatot fizet, mint az ingatlanból származó nettó jövedelme.)

Természetesen van erkölcsi megítélés alá eső, kapzsiságot és felelőtlenséget is tartalmazó magatartás abban, ha valaki túlzottan kockázatos tőkeáttételekkel ér el olyan multiplikátor hatást, amely a telek- és ingatlan vásárlásoknál is, vagyis az ingatlanspekuláció egészében egyre jobban elterjedt. Valóban erkölcsi kérdés, mennyiben helyes az ilyen felelőtlenül hazardírozó ingatlan-spekulánsokat megmenteni a csődtől. Van azonban egy másik kérdés is: Miben különbözik ezeknek az ingatlan-spekulánsoknak a közpénzből történő szanálása attól, hogy a pénzügyi óriásnak számító hitelintézeteket, befektető bankokat segítjük ki? Ezek a pénzintézetek értékpapírokká alakítottak át nagyon is kérdéses követeléseket, ezeket a banki eszközöket biztosították, és eladták olyan elsőosztályú értékpapírokként, amelyek biztonságos befektetésnek számítottak. A közpénzekből célszerűbb lenne újrafinanszírozni a fizetésképtelenné vált jelzálogadósokat, ahogyan azt az 1930-as években tették. Ez azt jelenti, hogy nem azokat a pénzintézeteket szanálják, amelyek ezeket a kétes értékű jelzálog követeléseket, mint banki eszközöket birtokolják.

Közelebbről szemügyre véve a Paulson tervet, azonnal szembe ötlik, hogy az mennyire nyíltan részrehajló. Először is nem vettek figyelembe semmilyen más alternatívát. Másodszor, nem korlátozzák Henry Paulson hatáskörét, aki így egymagában saját felelőségére járhat el. Nincs biztosíték arra, hogy ezt a példa nélkül álló nagy összeget a hitelpiac mozgásba hozására fogják használni, vagy pedig az értéktermelő reálgazdaság pénzügyi eszközökkel történő ellátására. Azt láthatjuk, hogy a washingtoni törvényhozás olyan ajándékot nyújt át a Goldman Sachs-nek, a Morgan Stanley-nek, a City Bank-nak, és a JPMorgan Chase-nek, amilyen ajándékot kapott az amerikai kormányzattól a Halliburton és a Balckwater nevű cég az iraki és az afganisztáni háború révén.

A washingtoni államkincstár hivatalosan is megerősítette, hogy elsősorban az egészséges bankokat segítik, hogy azok még egészségesebbek legyenek. Vagyis a bajba került és fizetésképtelenné vált bankok nem kapnak ebből a közadományból.

Mindez azt jelzi, hogy az Egyesült Államok ma már központi tervgazdasággal rendelkező ország, ahol az államkincstár dönti el, hogy mely vállalatok maradhatnak fenn, s melyek nem. Ezt az alultőkésített pénzügyi szektornak nyújtott szűkösen rendelkezésre álló közpénz segítségével érik el. Lényegében arról van szó, hogy néhány kiválasztott bank és pénzügyi vállalat élősködhet kevésbé szerencsés és hasonlóan jó kapcsolatokkal nem rendelkező társának a tetemén. A jóváhagyott törvény szövegéből kiderül, hogy a Bush-kormányzat kiszolgálói és barátai aránytalanul nagy hasznot húznak a pénzpiac összeomlásából, felhasználva azt a körülményt, hogy a saját emberüknek számító pénzügyminiszter ellenőrizetlen és feltétel nélküli hatalomhoz jut az adófizetők pénzének a szétosztásában.

Az alapelgondolás nem más, mint beindítani egy nagyszabású állami pénzmosási műveletet. Ebbe a szövetségi pénzmosó-rendszerbe belépnek a rossz banki eszközök és értékpapírok, majd kellő államkincstári tisztítással kilépnek belőle az új, AAA minősítésű csomagolással ellátott 100%-osan forgalomképes, és az államkincstár garanciájával ellátott értékpapírok és banki eszközök. Ahhoz, hogy ez az állami pénzmosó szervezet sikeresen működjön, nem feltétlenül van szükség a szanálási törvénnyel jóváhagyott 700 millió dollárra. Csupán az szükséges, hogy a pénzmosási művelet során legyen annyi pénz, amely a bóvli kötvényeket, ezeket a nagy hozammal kecsegtető, de kockázatos értékpapírokat biztonságos banki eszközökké alakítja át. A Securities and Exchange Commision, a SEC (Amerikai Tőzsde és Értékpapír Felügyelet) támogatja ezt a tervet azzal, hogy enyhítette FASB 157-et (Financial Accounting Standards Board, Fair Value Measurements – Pénzügyi Számviteli Sztandardok Testülete, Piaci Értékbecslési Mértékek), amely szerint meg kell jelölni az adott banki eszköz és értékpapír piaci forgalmi értékét. Ha tehát nincs megegyezés arról, hogy az adott banki eszköznek mi a forgalmi értéke, akkor az valójában annyit ér, amennyit állít az a pénzintézet, amelynek éppen a tulajdonában van, illetve amennyit pénzügyminiszter hajlandó elfogadni, és amely összeget ellenértékként hajlandó kifizetni.

A Federal Reserve Rendszer azzal támogatja ezt a tervet, hogy fellazítja „ellenőrző részvény plakett” meghatározását az Egyesült Államok bankjaiban, és a bankholding vállalatokban. Ezzel lehetővé teszi a titkos pénzügyi összefonódásoknak, hogy magánvagyonukat és off-shore fedezeti alapjaikat megtarthassák, hogy azok átvészelhessék ezeket a válságos időket. Senki sem ismeri, hogy ezeknek az átláthatatlan magántulajdoni összefonódásoknak kik a haszonélvezői. Éppen ezért ez egy ideális módja annak, hogy megjutalmazzák a lojális és segítőkész bennfenteseket, köztük törvényhozókat és kormányzati tisztségviselőket, és átengedjék az amerikai vagyontárgyak tulajdonát olyan külföldi tulajdonosoknak, akik politikailag nem lennének elfogadhatók. Ezért el kell kerülni, hogy nevük a közvélemény előtt ismertté váljon.

Sok külföldi hitelező jogosan haragszik amiatt, hogy az általuk finanszírozott befektetési alapok, bankok és nyugdíjalapok elveszítették az Egyesült Államokban eszközölt befektetéseiket. A Paulson-terv kisegíti és továbbra is felszínen tartja őket, miközben a saját gazdaságuk egyre jobban szenved a kibontakozó deflációtól. (A defláció a közgazdaságtanban többek között a pénzmennyiség szűkítését jelenti, a pénz vásárlóerejének a csökkentése céljából. A pénzhígulással szemben – az infláció ellentéteként - a pénz értékének az emelkedését jelenti. Ugyancsak a közgazdaságban defláció kifejezéssel jelölik az általános árszínvonal tartós csökkenését, és az árszínvonal időegységre vetített csökkenési arányát.)

A pénzügyi rendszer szereplőinek a kiválogatása már hosszabb ideje tartott. A Federal Reserve változatos hitelezési innovációkkal és átgondolt megmentési intézkedésekkel, illetve kikényszerített fúziókkal, életben tartotta, akiket a Pénzimpérium legfelső döntéshozói kiszemeltek a túlélésre, és hagyták csődbe menni azokat, akikről vagy amelyekről a legfelsőbb döntéshozók lemondtak. 2008. szeptember végére és október elejére azonban a FED-nek ez a beavatkozási lehetősége kimerült. Magának az Amerikai Központi Banknak sincsenek már olyan jónak minősíthető banki eszközei, amelyeket fel tudna ajánlani kereskedelmi bankóriások rossz eszközeiért. Az idő múlásával pedig egyre több kereskedelmi bankról és pénzintézetről derült ki, hogy gyakorlatilag fizetésképtelen, mert a fedezetül használt értékpapírok és banki eszközök eladhatatlanok, elsősorban a jelzáloggal fedezett toxikus hatású értékpapírok miatt.

A likviditási válság olyan mértéket ért el, hogy komolyan fenyegette és fenyegeti a Federal Reserve és az államkincstár is elveszíti kontrolt pénzrendszer egésze felett, és már nem tud befolyást gyakorolni a deflációs folyamatokra. A Paulson terv részben azért volt vonzó a pénzuralmi struktúrák legfőbb irányítóinak, mert feltőkésíti a Federal Reserve-t azáltal, hogy felszámolja az ún. „repo”-kat, valamint azokat a hitelezési eljárásokat, amelyek eredményeként a FED maga is ilyen mérgező pénzügyi eszközöket volt kénytelen felhalmozni. (A repo esetében olyan hitelekről van szó, amelyeket értékpapírokkal fedeztek. A repo-val folytatott tranzakciókat elsősorban az Egyesült Államokban és Franciaországban használták, de fokozatosan az Európai Unió többi országában is elterjedt.)

A repo-k és a hitelezési technikák fokozatos kikapcsolásával ezek a mérgező pénzügyi eszközök (elértéktelenedett, eladhatatlan értékpapírok) átvehetők a kereskedelmi bankoktól kemény készpénzért. Ezáltal a FED képessége megújul, és újból hatékonyan tud közbeavatkozni a befektető és kereskedelmi bankok működtetésébe. A belső információkkal rendelkező beavatottaknak az a lehetősége, hogy melyik túlélésre kiválasztott pénzintézetbe érdemes pénzüket befektetni azért, hogy abban tulajdon részt szerezzenek, már most tetten érhető. Warren Buffet nem véletlenül a Goldman Sachs-be fektetett be 5 milliárd dollárt, hiszen nyilvánvaló, hogy Paulson, aki majd a szanálási milliárdokat szétosztja, bőségesen juttat egykori cégének, hiszen mielőtt pénzügyminiszter lett, a Goldman Sachs élén állt.

Kevés figyelmet kapott, de fontos szempont az is, hogy a jelenlegi Bush-kormányzatnak számos vezető beosztású tisztségviselőjének 2009. január végétől újabb állást kell majd keresnie. Közéjük tartozik mind a Képviselő Ház, mind a Szenátus több republikánus párti tagja is. Mi mással lehetne vonzóbbá tenni önéletrajzukat, mint azzal, hogy hivatali idejüknek az utolsó hónapjaiban megfelelő mértékben és a legkívánatosabb munkáltatóknak nyújtottak nagy összegű ajándékot közpénzekből. Az adófizetők terhére osztogathatnak szét a legelőnyösebb jövőbeni munkáltatóknak 700 milliárd dollár karácsonyi ajándékot. Ez a legkifizetődőbb és legjobban megtérülő adakozás, ráadásul az állam és az adófizetők terhére.

Politikai szempontból is előnyös, mert ezzel hozzásegíthetik a republikánus pártot ahhoz, hogy a következő elnökválasztáson, 2012-ben, ismét visszaszerezhesse a többséget a Kongresszusban és az elnöki pozíciót a Fehér Házban. A hatalmas összeg szétosztása olyan üzleti és döntőbíráskodási lehetőségeket is nyújt, amelyek révén nagy jövedelemhez lehet jutni több éven át. Az ún. „mérgező” banki eszközöket és értékpapírokat újracsomagolják, és AAA elsőrendű minősítéssel becsomagolva piacra dobják. Valószínűleg jóval alacsonyabban kapják meg a túlélésre kiszemelt pénzintézetek az államkincstártól, mint amennyiért az átvette tőlük. Ez is hatalmas profithoz juttatja ezeket a pénzintézeteket, és amikor majd ezek a pénzügyi eszközök beváltás ideje elérkezik, akkor a befektetők ismét busás jövedelemhez jutnak.

A FED közpénzhez, a bankok hatalmas profithoz jutnak, a külföldi és offshore tulajdonosok pedig jól álcázott tulajdont szereznek minimális adózás mellett az amerikai pénzügyi rendszerben. Csak az adófizető lesz kifosztva. Miért ne lenne ez egy kiváló megoldás a pénzügy oligarchia számára? Már az 1929-es gazdasági világválság óta ismert, hogy a deflációs folyamat előrehaladásával a dollár értéke növekszik, mivel minden egyes dollárért több vagyont lehet vásárolni azáltal, hogy a vagyontárgyaknak az értéke csökken. Ez egyben azt is jelenti, hogy miután a pénzarisztokráciának ezek a frontemberei csődbe viszik a piacokat az a 700 milliárd dollár készpénz, amelyhez a barátaikon és az államkincstár eme nagyszabású pénzmosodáján keresztül jutnak, lehetővé teszi számukra, hogy mélyen értéken alul vásárolhassák fel a termelővagyon megmaradt részét. Ezt a globális szerencsejátékot azok nyerik meg, akik a válságot okozták.

A defláció máris globális méreteket öltött. Ha a világ aktív és politikai akaratérvényesítésre képes része ki tudná kihasználni ezt a deflációs folyamatot arra, hogy átalakítsa a világgazdaságot, hogy abban újból érvényesüljön az értékteremtő termelőgazdaság, a valódi ökonómia elsőbbsége, akkor a jelenlegi válság még hasznos következményekkel is járhatna. Ha viszont a világnak ez az akaratérvényesítésre még alkalmas lakossága megengedi, hogy a válság tovább gazdagítsa azokat, akik felelőtlen magatartásukkal azt az emberiségre zúdították, akkor a pénzuralmi rendszer még meg is erősödhet, és tovább élősködhet az emberiségen.

Ron Paul, republikánus képviselő az amerikai Kongresszus torkán lenyomott szanálási csomagot gazdasági ésszerűtlenségén túlmenően politikailag is baljóslatúnak nevezte, mert gúnyt űz az amerikai alkotmányból, amelyről azt a hamis látszatot keltik, hogy még mindig érvényben van. A Paulson-féle szanálási csomag véglegessé teszi az egyre növekvő adósságteher viselését. A Fannie Mae és a Freddie Mac, valamint az AIG (American International Group) államosítása egyesek szerint kommunistábbá teszi az Egyesült Államokat, mint amennyire kommunista a Kínai Népköztársaság. Csakhogy ez a szuper gazdagok jóléti állama, a gazdagok szocializmusa. A Federal Reserve System, a FED (Szövetségi Tartalék Rendszer) elnevezésű magántulajdonban lévő bankkonzorcium, amely ellátja az Egyesült Államok Központi Bankjának a szerepét, noha döntő szerepe volt a válság előidézésében, most a megmentő szerepébe került.

 

Miért „meztelen a király”.

 

Először is: a pénzügyminiszter, mint az államkincstár irányítója fel lett hatalmazva, hogy 700 milliárd dollár értékben megvásároljon jelzálog alapú banki eszközöket bármely időben. Ezt azt jelenti, hogy a 700 milliárd dollár csak az egész folyamat kezdete. Másodszor: a pénzügyi intézmények megbízást kaptak arra, hogy a kormányzat pénzügyi képviselőiként járjanak el. Ezt Ron Paul olyan „New Deal”-nek (Új megállapodásnak) nevezi, amely véget vet minden új megállapodásnak. Harmadszor: a pénzügyminiszter által hozott döntések az elfogadott törvény értelmében nem ellenőrizhetők, és alá vannak rendelve a hivatal megítélésének. Nem lehet semmilyen bíróság előtt vagy közigazgatási hivatalnál felülvizsgáltatni. Másképp fogalmazva arról van szó, hogy a pénzügyminiszter tetszés szerint felvásárolhat bármely behajthatatlan adósságot, azt ráterhelheti az amerikai adófizetőkre, és ezt a tevékenységét semmilyen eljárással senki nem ellenőrizheti.

Mindez valóban egy pártok felett álló, egypárti rendszerre utal, amely az amerikai nép érdekei ellen cselekszik. Minthogy mindkét párt elnökjelöltje támogatta, ezért az amerikai választópolgárok ezúttal is csak – legalábbis ebben a vonatkozásban – az ’igen’ és egy másik ’igen’ között választhattak. Ezért arra a kérdésre szűkíthető ez a közérdek-ellenes pénzügyi tranzakció: érvényes-e még az Egyesült Államokban a közéleti felelősség és számon kérhetőség?

 

Miért bontakozhatott ki ez a globális pénzügyi válság?

 

A pénzuralom jelenlegi hatalmi gazdasága az Új Világrendet szorgalmazó nemzetközi pénzügyi közösség legfelső döntéshozói irányításával jött létre. A 2008 szeptemberében és októberében bekövetkezett pénzügyi válság bebizonyította, hogy a nemzetközi pénzkartell által létrehozott rendszer alapvetően elhibázott, hosszú távon elkerülhetetlenül csődbe vezeti az emberiséget. Az erkölcsi értékrend eltávolításával egy viszonylag kis létszámú, de szorosan együttműködő érdekcsoport a saját ellenőrzése alá vonta törvénytelen módon az emberiség pénzügyi és termelői vagyonának túlnyomó részét. Ő nemcsak rendelkezik a piacokkal, de saját magát tekinti „Piacnak”.

Ez a nemzetközi pénzkartell a multinacionális világcégek tulajdonosa rendelkezik a földrajzi térben még létező államoknak az iparával, övé a globális tömegtájékoztatási rendszer, a NATO fegyveres erői, egyszóval övé a virtuális térben leírható, de nagyon is létező Pénzimpérium, amit mi Orwelliának neveztünk el.

Az Orwelliát kormányzó nemzetközi pénzkartell ezt az üzleti etikát és a társadalmi igazságosságot egyaránt tagadó globális hatalomgazdaságot az elmúlt hét évtized során hozta létre. A legkiválóbb szakembereket fogadta fel, hogy magán kutató intézetek, gondolati műhelyek jól megfizetett alkalmazottjaiként kiépítse Orwellia arctalan pénzviszonyokba elrejtett kormányzati rendszerét. Ezekhez a magánszervezetekhez tartozik a New Yorkban 1919 óta működő Council on Foreign Relations (CFR), a Külkapcsolatok Tanácsa, amely már az egész Egyesült Államokat, annak valamennyi tagállamát behálózza. A fennállása óta minden elnök és csaknem valamennyi fontos kormányzati tisztségviselő a CFR-ből került ki.

Ennek, az Orwellia diszpécser szolgálatának is nevezhető, amerikai magánszervezetnek brit testvérintézménye a Royal Institute of International Affairs (RIIA), amely hasonló szerepet játszik Nagy-Britannia irányításában. Kiemelendő még a Rockefeller-ház égisze alatt 1973-ban létrehozott Trilateral Commisson, Háromoldalú Bizottság, valamint a Bilderberg Csoport, amely a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfelső irányítóinak a kezdeményezésére 1954-ben, Hollandiában alakult meg a Baalbek nevű helység Bilderberg nevű szállodájában.

Ide sorolhatjuk még az 1977-ben létrehozott Cato Intézetet, egy libertariánizmus gondolati műhelyt (Think Tank-et), amelynek a központja a szövetségi fővárosban, Washingtonban van. Hirdetett célja a korlátozott állam és kormányzat, az egyéni szabadság, a korlátozástól mentes piacgazdaság és a béke szolgálata a hagyományos amerikai alapelvekre támaszkodva. Ennek az intézménynek a kutatói jelentős mértékben közvetítik az őket finanszírozó pénzkartellnek a kívánságait a mindenkori kormányzati pozícióban lévő politikai párt irányában.

(A libertarian szó angolul a gondolat- és cselekvésszabadság hívét jelöli. A libertariánizmus pedig a szabadelvűség értelmében felfogott liberalizmus keretein túlfeszített kiegyensúlyozatlan, szélsőséges változata, amely a minden korlátozástól mentes egyéni szabadságot hirdeti. A libertarianizmus a politikai filozófiák és ideológiák számos változatát jelöli, amelyekben az a közös, hogy minimálisra akarják csökkenteni a közérdeket és közakaratot képviselő állam szerepét, sőt ezt az államot meg is akarják szüntetni. Az egyéni önzéssé degenerálódott egyéni szabadosságot helyezik mindenek fölé. A libertariánusok valójában egyetlen alapelvben sem képviselnek általánosan elfogadott, közös álláspontot. Változatosan képzelik el a megfelelő kormányzatot, mind ismeret-elméleti, mind morális szempontból. Csak annyi biztos, hogy a libertariánus ellenzi az autoritarianizmust, azaz a tekintélyuralmi rendszert és államot. A liberalizmus elfajulásának tekinthető libertarianizmus  az erősek korlátlan szabadságát részesíti előnyben, amely a pénzvagyonnal rendelkező csoportok számára lehetővé teszi a függőhelyzetű és vagyontalan embertársaik szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságát. Ilyen értelemben a libertarianizmus már tagadja a minden egyes embert egyformán megillető szabadságjogokat.)

Szólhatunk még ebben a vonatkozásban az American Enterprise Institute for Public Policy Research-ről, az AEI-ről (Amerikai Vállalkozási Intézet a Közpolitikai Kutatására). Ez a konzervatív gondolati műhely 1943-ban jött létre, és küldetésének az amerikai szabadság és a demokratikus kapitalizmus intézményeinek a védelme és fejlesztése. Ide is a korlátozott állami beavatkozás, a korlátlan szabadvállalkozás, egyéni szabadság és felelősség, valamint a politikai számon kérhetőség és a nyílt közéleti vita védelmezése tartozik. Az AEI-nek is a finanszírozói a nemzetek feletti pénzkartellt irányító szuper bankárok, valamint az ő tulajdonukban lévő alapítványok és multinacionális korporációk.

Végül, még érdemes kiemelni azt a neo-konzervatív szervezetet, amely magát Project for a New American Century, PNAC-nek (Új Amerikai Évszázad Tervezetének) nevezi. Ez a neo-konzervatív gondolati műhely 1997-ben jött létre Washingtonban, mint egy non-profit továbbképző és kutatóintézet William Kristol és Robert Kagan közreműködésével. Ennek a gondolati műhelynek a meghirdetett célja Amerika globális vezető szerepének az elősegítése. Abból indulnak ki, hogy Amerikának ez a globális vezető szerepe jó mind az Egyesült Államok, mind az egész világ számára. Ezért a Reagan elnök által meghirdetett katonai erőt és erkölcsi tisztaságot szorgalmazzák. Döntő szerepük volt abban, hogy a republikánus kormányzat és Bush elnök külpolitikájában felvállalta az Afganisztán és az Irak elleni háborút, belpolitikájában pedig egy olyan nemzetbiztonsági szervezet kiépítését, amely már veszélyezteti az amerikai állampolgárok hagyományos és alkotmányban rögzített szabadságjogait.

A globálissá növekedett amerikai pénzpiaci válság még folyamatban van. Noha zúdul ránk az információ, egyelőre nehéz eligazodni bennük, és választ adni arra, hogy mi lesz ennek a világszintű pénzügyi összeomlásnak a végső kimenetele. Azt azonban már most állíthatjuk, hogy ennek a válságnak az előzményeihez tartozik a Wall Street-i tőzsde 1988-as hatalmas zuhanása, a Savings and Loans, takarékbank óriás összeomlása 1988-89-ben, a kelet-ázsiai pénzügyi válság 1997-ben, az oroszországi államcsőd 1998-ban.

Összefüggésben áll az Egyesült Államok gazdasági hanyatlása és a szovjet birodalom felbomlása is. 1988-89-ben az Egyesült Államokban komoly válságot okozott a Savings and Loans Banking, azaz a Lakóingatlanok Finanszírozását Végző Takarékpénztárak összeomlása. Ezt részben az okozta, hogy a demokratapárti törvényhozók véget vetettek azoknak az adókedvezményeknek, amelyek a lakóházakba való beruházás után jártak. Ez a gazdasági hanyatlás folytatódott id. George Bush elnöksége alatt, és hozzájárult ahhoz, hogy lehetséges második elnöki hivatali idejét már át kellett engednie Bill Clintonnak.

A Szovjetunió felbomlásához az is hozzájárult, hogy az Egyesütl Államok és a Nyugat egésze már nem volt képes a működéséhez szükséges, korábbi támogatást megadni. Az Új Világrend, amely szélsőségesen kiegyensúlyozatlan rendszer, mert szinte korlátlan mozgáslehetőséget biztosított a terjeszkedő Pénzimpérium számra, elvezetett az orosz gazdasági és pénzügyi összeomláshoz, amely a kelet-ázsiai pénzügyi válság kiteljesedésének is tekinthető.

Eddig nem volt szó arról, hogy a Pénzimpérium sorozatosan idézett elő válságokat Mexikóban, Brazíliában és Argentínában is. Ezek az országok, különösen Mexikó és Argentína, ma már jól ismeri azokat a jelenségeket, amelyekkel az Egyesült Államok lakói most ismerkednek. Ezek az infláció, a hiperinfláció, a rendszeresen bekövetkező bankcsődök, valuta válságok, adósságcsere kötvényekért, bankbezárások, számla befagyasztások, és ehhez hasonlók. Ehhez tartozik még a csődbe jutott bankok kisegítése, szanálása, az ultra liberális elvek megtagadásával. A lebecsült és becsmérelt államnak kell segítenie, amely ezeket a hatalmas összegű segélyeket átterheli az adófizetőkre, akiket a pénzügyi válság jelenségek amúgyis a legjobban sújtanak. Nyugdíjalapok eltűnnek, munkahelyek tömegesen szűnnek meg, és az eladósodott lakosság jövőbeni nemzedékeire újabb kifizethetetlen adósságtömegek zúdulnak.

Mindennek ellent mond az, hogy az Egyesült Államok reálgazdasága, amely a valódi értéket előállítja, a pénzügyi összeomlás ellenére életképes maradt. A pénzügyi intézmények mondták fel a szolgálatot, mert a magántulajdonban lévő pénzkartell, a Federal Reserve Rendszer alacsony kamatozású, levegőből előállított pénzzel pumpálta azt a pénzügyi buborékot, amely lehetővé tette, hogy mindenki, még a fizetésképtelen szereplők is, szinte korlátlan mennyiségben jussanak pénzhez. Mindez eredményezte azt a hatalmas méretű pénzügyi leolvadást, amelynek ma tanúja lehet az egész világ.

 

Miért került válságba a Pénzimpérium hatalmi gazdasága?

 

Először is azért, mert ebben a hibásnak bizonyult gazdasági modellben a krematisztika került fölénybe az ökonómiával szemben. A krematisztika lényege az, hogy a pénzből még több pénzt állítsanak elő. Ezzel szemben az ökonómia ismeri a természetes határokat és az emberi szükségletek kielégítésére törekszik. A pénzügyi rendszer, ez a központi bankok által előállított levegőpénzzel és a befektetők által tőkeáttételes spekulációkkal működtetett parazita konstrukció, a szükségletek kielégítését célzó közgazdaság törvényszerűségeit megszegve működik. A valódi gazdaságtermelő-, alkotó tevékenység, amelyben az emberi teljesítmény – egyéni és kollektív – hasznos termékeket és szolgáltatásokat állít elő. A pénzuralmi, hatalmi gazdaságban a pénzgazdaság szétvált a termelőgazdaságtól, és egy kiegyensúlyozatlan rendszer jött létre. A valamennyi ember szükségleteinek a kielégítését szolgáló közjó alárendelődött a pénzvagyonos érdekcsoportok egydimenziós profitérdekeinek.

A reálgazdasági folyamatok közvetítését ellátó jelnek - a pénznek - a szerepét a pénzuralmi hatalmi gazdaságban az adósság vette át. Az adósság lett a pénz. Az adósságpénz pedig attól különbözik a normális pénztől, hogy eleve kamattal megterhelve jön létre. Ez szükségszerűen a gazdasági szereplők eladósodásához és függő helyzetbe kerüléséhez vezet. A pénzhatalmi gazdaság jelenlegi rendszerében az értékelőállító termelőgazdaság teljesen alárendelődik az adósságot közvetítőközegként használó pénzgazdaságnak, amelyet az eladósítás rendszerét működtető pénzuralmi struktúrák uralnak.

Másodszor, tehát a már említett eladósítást ennek a pénzhatalmi gazdaságnak a legfőbb hibája. A korlátokat nem ismerő, szélsőséges pénzuralomnak az adósság és az eladósítás a meghatározó dogmája. Kamatmechanizmussal működteti a gazdasági élet közvetítő közegét, a pénzt, és ily módon mozgatja a gazdaságot. Ez a pénzhatalmi gazdaság, amikor már világszintűvé növekszik, nem engedi meg az egyes országok, nemzetek helyi pénzeinek a használatát. Megtiltja az egyes nemzetállamoknak, hogy saját maguk bocsássanak ki pénzt, hogy ők határozzák meg hitelrendszerüket, mégpedig úgy, hogy valódi pénzt bocsátanak ki, azaz nem kamattal megterhelt adósságot pénz gyanánt. Az egyes országok, népek és nemzetek pénzügyi szuverenitásához tartozott korábban a pénzkibocsátás, az árfolyam- és kamatszabályozás, és ez hatékonyan szolgálta a közjót, és az adott ország nemzeti érdekeit.

A Pénzimpériumot létrehozó és irányító nemzetközi pénzkartell világstratégiája az volt, hogy az általa feltalált és elterjesztett központi bankok segítségével vegye saját ellenőrzése alá az egyes országok pénzrendszerét. A központi bankok tekintet nélkül arra, hogy jogilag állami tulajdonban vannak vagy magántulajdonban, kizárólag a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt állnak. Ezek a Pénzimpériumnak a helyi kormányai, amelyek alárendelik maguknak a helyi pénzrendszerek irányítását, és a közjó helyett a nemzetközi pénzkartell tulajdonosainak, a szuper gazdag beruházó bankár kasztnak az érdekeit érvényesítik.

Itt érdemes utalni Carroll Quigley amerikai egyetemi tanárnak, Bill Clinton elnök mentorának a „Tragédia és Remény” című könyve 324. oldalán található megállapítására, amely szerint a pénzvagyon tulajdonosok nemzetközi hálózatának a célja nem kevesebb, „mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét, és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak”.

Az Egyesült Államok központi bankja 1913 után létesült, és magán bankok tulajdonában lévő 100%-osan privát pénzintézet. Mivel azonban a világpénzrendszerét irányító Pénzimpérium legfontosabb uralmi területéről van szó, a FED működése a világ egészére kihat. Magában az Egyesült Államokban is úgy működik, hogy maga alá rendelte az ország egész bankrendszerét. Amikor a pénzügyi hatalomátvétel az Egyesült Államokban befejeződött, akkor a FED már abban a helyzetben volt, hogy el tudta érni, hogy a gazdaság ne álljon rendelkezésére kellő mennyiségű közvetítő közeg.

Ezt azt jelenti, hogy soha nincs elegendő pénz a termelő reálgazdaság valódi szükségleteinek a kielégítésére. Ekkor aztán a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő magánbankok felajánlják, hogy kisegítik a reálgazdaság szereplőit, és megfelelő kamat ellenében pótolják a hiányzó pénzmennyiséget. A központi bankok így válnak a termelőgazdaság eladósítóivá. A forgalomban lévő pénzmennyiség mesterséges szűkítésével rákényszerítik a gazdasági szereplőket, hogy az általuk meghatározott magas kamat ellenében vegyenek fel tőlük, illetve az általuk finanszírozott kereskedelmi bankoktól olyan pénzhiteleket, amely pénzeket ők a levegőből állítanak elő. Az az érdekük, hogy mind az egyes állampolgárok, mind a vállalatok, mind pedig a társadalom egészét, a közhatalmat képező állam is eladósodjon.

A pénzuralmi rendszer mindennapjainak szerves részét képező inflációt a közpinti bankok monetáris politikája gerjeszti. Azt állítják, hogy az állami pénzkibocsátás az infláció okozója. Ezt a társadalom megtévesztését szolgáló téveszmét dogmává tették. Az infláció igazi okozója, hogy ebben a rendszerben a közgazdaság csak a kamatmechanizmussal terhelt kölcsönpénzzel működtethető.

A pénzhatalmi rendszerben szükségszerűen eladósodnak az egyes államok is. Valóságos iparággá vált a világ egyes országainak, különösen a harmadik világhoz tartozó államoknak az eladósítása, ahogyan azt John Perkins, a „Confessions of an Economic Hitman” (Egy Gazdasági Bérgyilkos Vallomásai) című munkájában leírta. Az államok, kormányok eladósítása az őket képviselő személyek behálózásával és korrumpálásával történik. Az állami és kormányzati döntéshozók világszerte még ma sincsenek teljesen tisztában azzal, hogy hogyan kell a pénzügyi szuverenitással élni, és miként kell azt a hatalmat gyakorolni, amely a gazdasági élet közvetítő közegének, a pénznek a megfelelő felhasználásból áll.

A pénzkibocsátással hatékonyan lehet elősegíteni a kiegyensúlyozott gazdasági növekedést. Ehelyett az államok feletti pénzkartellnek olyan frontintézményei, mint a Nemzetközi Valutaalap, (amely 1944-ben azért jött létre, hogy felügyelje a globális pénzügy rendszert, figyelemmel kísérve a szervezetébe tartozó államok makrogazdasági politikáját), arra kényszerítették az egyes országok központi bankjait, hogy az általuk előírt monetáris és fiskális politikát folytassák, részt vettek az eladósításukban, és szabályozta az adósságszolgálati kötelezettségeiket, meghatározva a kamatlábakat és az árfolyamokat, valamint a bankok szervezeti szabályzatait.

Mindennek az eredményeként a központi bankok és az alájuk rendelt kereskedelmi bankok többé nem az adott ország nemzeti érdekeit szolgálták, hanem a nemzetköz pénzimpérium, és az azt irányító államok feletti pénzkartellnek az érdekeit. Itt érdemes egyetlen utalást tenni a magyar helyzetre. A Pénzimpérium magyarországi rezidens intézménye, az MNB, amely ugyan jogilag a magyar állam 100%-os tulajdonában van, de kizárólag a nemzetközi pénzvilág olyan irányító struktúráitól fogad el utasításokat, mint, pl. a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Unió Központi Bankja, a Bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja és a City of Londonban működő Pénzügyi Minősítő és Felügyelő Intézmények.

Ez az idegen érdekek szolgálatában álló, és kívülről irányított Központi Bank a magyar gazdaság működtetéséhez szükséges monetáris bázist, vagyis elérhető pénzmennyiséget 10 000 milliárd forint körüli mértékre csökkentette, amely a magyar nemzeti össztermék, a GDP mintegy 40%-ának felel meg. A helyi pénzből álló monetáris bázis a környező országokban, valamint az Európai Unió többi tagállamában kivétel nélkül eléri a 200%-ot vagy afelett van. A nemzetközi pénzügyi közösség így kényszeríti ki, hogy a magyar állam maximális mértékben eladósodjon, s hogy a magyar gazdaság szereplőinek – elsősorban a kis- és közepes vállalkozóknak – ne álljon a rendelkezésére a normális működéshez kellő mennyiségű közvetítő közeg, azaz pénz. Így tudja kikényszeríteni a nemzetközi pénzkartell, hogy Magyarország neki teljesen ki legyen szolgáltatva, a maradék közvagyont pedig értékén alul kényszerből kiárusítsa. Így olcsón ráteheti a kezét a magyar termőföldre, valamint lakóingatlanokra, beleértve az egyre értékesebbé váló nemzeti víz kincset is.

A válságba került pénzuralmi rendnek a harmadik szerkezeti hibája az, hogy bankrendszere a részleges tartalék elve szerint működik. Ez, a ma már világszerte érvényesített szabály lehetővé teszi, hogy a magánbankok rendszere virtuális pénzt állíthasson elő szó szerint a semmiből. Ezek a pénzként használt banki eszközök, az elektronikusan létrehozott hitel és kölcsön konstrukciók, ma már 30-szor, 40-szer, egyes esetekben 50-szer több pénzt állítanak elő, mint az a munkával, áruval és szolgáltatással fedezett pénz, amely ellátja a közvetítő közeg szerepét, az értéktermelő reálgazdaságban. Ez utóbbi pénz valóságos értékhordozóként szintén a bankoknál van, de ezt rendszeresen összekeverik az általuk előállított virtuális pénzzel. A bankrendszer által kibocsátott, lényegében fedezetlen pénzt aztán magas kamattal bocsátják a kölcsönigénylők rendelkezésére, miközben valóságos értékhordozókat, ingatlanokat, termelőüzemeket, járműveket kívánnak fedezetül.

A betétesektől összegyűjtött pénzek és a bankok által előállított virtuális pénz közti arányt az egyes országok központi bankjai határozzák meg. A pénz kibocsátáshoz szükséges minimális összeg mértéke – ezt nevezik banki tartalék rátának – attól függ, hogy a napi pénzforgalomban lebonyolításához az adott banknak mennyi pénzre van szüksége válságmentes időszakban. Olyan esetben, mint amilyen a jelenlegi hitelválság, a bankok likviditásuk megőrzése érdekében, és a betétesek pánikszerű pénzkivételének a megelőzése végett nagyobb pénzmennyiséget kénytelenek maguknál tartani. A „run against the bank”, vagyis a bankok megrohanása a betétesek által rendszerint azzal a következménnyel jár, hogy nincs kellő mennyiségű készpénz a széfjeikben.

Az 1929-es pénzügyi összeomlás és gazdasági világválság nyomán ezért hozták létre Amerikában a Federal Deposit Insurance Corporation-t, az FDIC-t (Szövetségi Betét Biztosító Társaság) 1933-ban az ún. „Glass-Steagall Act” nevű törvény elfogadásával. Kezdetben tízezer dollárig vállalt az FDIC garanciát. Amikor e sorok írója az Egyesült Államokban élt, százezer dollár összegig volt a betétesek pénze biztosítva. Jelenleg minden egyes bank, minden egyes betétesének 250 ezer dollár összegig szavatolja folyó-és takarékbetét számláikra elhelyezett pénzeiket. Ez természetesen csak az FDIC-rendszerben tagként résztvevő bankokra érvényes. Az amerikai kormányt az késztette ennek a biztosítási intézménynek a létrehozására, hogy a gazdasági világválság idején számos esetben rohamozták meg a betétesek a bankokat, amelyek ily módon csődbe jutottak. A pénzügyi pánik idején több mint 4000 bank zárt be, átlagosan 900 ezer dollár betéttel.

Az FDIC minden egyes bankkal külön köt biztosítási szerződést. Ezért lehetséges az, hogy két, egymástól különböző banknál is ugyanaz a személy elhelyezhet kétszer 250 ezer dollárt, és az arra teljes összegben kiterjed az állami garancia. 2006 februárjában Bush elnök aláírta azt a törvényt, amely megreformálta a szövetségi betéti biztosítást. Létrejött egy új pénzalap, a Deposit Insurance Fund, DIF, vagyis a Betéti Biztosítási Alap. 2008 szeptemberében a DIF mérlegszámláján 45 milliárd dollár volt. Amikor egy rendszerhez tartozó bank csődbe jut, az költséget jelent a DIF számára, mert az FDIC-nek olyan banki eszközöket kell likvidálnia, amelyeknek az értéke jelentősen csökkent, ugyanakkor helyt kell állnia a betétesek követeléseiért.

A jelenlegi pénzuralmi világrend negyedik szervi hibája az, hogy a kereskedelmi bankok számára is lehetővé van téve, hogy nagymértékben bocsássanak ki virtuális pénzt, Amerika esetében dollárt. Az Egyesült Államok olyan kereskedelmi bankjai, mint a Bank of America, a JPMorganChase vagy a CityGroup minden egyes valódi dollárra még levegőből előállított számlapénzként még hozzátehet 8-10 virtuális dollárt, egyfajta legalizált „hamispénzt”. A kereskedelmi bankoknak ezt a pénzkibocsátását a Federal Reserve System, valamint a Office of the Comptroller of the Currency, OCC (Állami Pénzügyi Felügyelő Hivatala) ellenőrzi. Ezt a hatóságot 1863-ban azért hozták létre, hogy szabályozza, és ellenőrizze valamennyi bank, beleérte a külföldi bankok kirendeltségeinek a működését is az Egyesült Államokban.

A washingtoni székhelyű pénzügyi felügyeletnek négy helyi központja is működik: New Yorkban, Chicagoban, Dallasban és Denverben. Ezek látják el a további 48 kirendeltség irányítását az Egyesült Államokban, és van egy kirendeltség Londonban is az amerikai bankok külföldi tevékenységének az ellenőrzésére. Az OCC az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának a részlege, amelyet a szövetségi számviteli vezető, a comptroller irányít.

Az ellenőrzés azonban nem akadályozza ezeket a beruházó vagy befektető bankokat abban, hogy Amerikában és külföldön ne a saját érdekeiknek megfelelően járjanak el. Ők azok, akik hatalmas összegű hiteleket nyújtanak a nagyvállalatoknak, korporációknak, az amerikai és a külföldi kormányzatoknak. Tényleges mozgásterük igen nagy. Ez teszi lehetővé, hogy például a Goldman Sachs minden egyes saját dollárját még 26 virtuális dollárral egészítse ki. A Morgan Stanley pénzügyi óriás már 30 dollár levegőből előállított pénzt tesz a hiteleihez, míg a Merrill Lynch, amely a 2008 szeptemberében beolvadt a Bank of America-ba, 60 virtuális dollárt tett hozzá valamennyi saját dollárjához. A rekordot azonban két olyan befektető óriás vitte, mint a Bear Stearns és a Lehman Brothers. E két pénzügyi óriás valamennyi dollárját további 100 virtuális dollárral egészítette ki. Ez tette lehetővé a tőkeáttételes expanzió valóságos orgiáját a globális kaszinóvá fajult nemzetközi pénzrendszerben. Így jött létre az derivátumokból felépült kártyavár, amelyet jól megfontolt stratégiai okokból – számos jel erre utal - a pénzvilág döntéshozói tudatosan összeomlasztottak. 

A Bear Stearns Comapnies nevű cég, amelynek New Yorkban volt a központja, a világ legnagyobb befektető és értékpapírokkal kereskedő, valamint bróker tevékenységet folytató cége volt egészen addig, amíg 2008 márciusában a FED New Yorki regionális bankjának kellett közbe lépni, hogy a cég fizetésképtelenség miatt csődbe menjen. 2008. március 30-án a Bear Stearns megállapodott egy merger agreement (egyesülési megállapodás) keretében a JPMorganCahse-zel, hogy részvényeit a korábbi piaci értékének egy tizedét kitevő 2 dollárért átadja. A FED hozzájárult ahhoz, hogy visszkereseti joggal nem érvényesíthető kölcsönt nyújtja a JPMorganChase-nek 29 milliárd dollár nagyságrendben, ily módon a FED magára vállalta azt a kockázatot, ami abból fakad, hogy a Bear Starn által fedezetként használt jelzáloghitelek nem érvényesíthetőek. A visszkereseti jog nélküli hitelnyújtás azt jelenti, hogy ha ezek a jelzáloghitelekkel fedezett kölcsönök bedőlnek, akkor nem érvényesítheti fedezetlenül maradt követeléseit a GPMorganChase bankeszközeivel, vagyonával szemben. A FED elnöke, Ben Bernanke azzal indokolta a Bearn Stearns ilyen méretű támogatását, hogy annak összeomlása rendkívül hátrányosan érintette volna a reálgazdaságot, és kaotikus láncreakciót váltott volna ki az Egyesült Államok befektetési piacain.

A Lehman Brothers Holdings nevű New Yorki pénzügyi óriás 1850-ben alakult, és a pénzvilág globális pénzügyi szolgáltató hatalmassága volt egészen 2008 szeptemberében bekövetkezett csődbe jutásáig és megszűnéséig. A Lehman Brothers 2008. szeptember 15-én folyamodott csődeljárási védelemért. Ez az Egyesült Államok egész történelmének a legnagyobb csődje. Másnap a Barclay nevű részvénytársaság bejelentette, hogy megvásárolja a Lehman észak-amerikai bank és kereskedelmi részlegeit a New Yorki központjával együtt. Az pénzügyi befektetés zászlós hajójának számító Lehman Brothers 2008-ban példa nélkül álló veszteségeket szenvedett a másodlagos jelzáloghitel-válság következtében.

A cég igen nagy arányban vásárolt piaci értékét elvesztő jelzáloghitel csomagokat fedezetként. 2008 nyarán a cég már 2,8 milliárd dollár veszteségről adott jelentést, és vagyonából 6 milliárd dollárt el kellett adnia. Részvényeinek az értéke 2008 első félévében elveszítette 73%-át. A Barclay magára vállalta a felelősséget a Lehman Brothers korábbi 9 000 alkalmazottjáért is. Szakértők szerint hiba volt hagyni, hogy a Lehman Brothers-et elsodorják a világméretű hitelválság örvényei. Több szakértő is úgy véli, hogy ha a Lehman Brothers nem jut erre a sorsra, akkor a pénzügyi válság kisebb méretű lehetett volna.

A jelenlegi globális pénzuralmi rendszer ötödik konstrukciós hibája az a mód, ahogyan a nyereség és a veszteség mozgását a rendszerben szétosztja. A nagyarányú gazdasági növekedés és a bőségesen áramló profitok idején ez egy viszonylag stabil rendszer, és lehetővé teszi a nagyarányú pénzteremtést. A profit a kikényszerített privatizálás következtében a részvénytulajdonosok, a spekulánsok, a vállalatokat irányító csúcstestületek tagjai zsebébe vándorol. Amikor azonban a rendszer valamilyen oknál fogva összehúzódik, és a zuhanó repülés következében ellenőrizhetetlenné válik, akkor viszonylag könnyen megoldható, hogy a rendszer fő haszonélvezői által okozott veszteségeket az állam közpénzekből pótolja, és különböző támogatások formájában szanálja az egyébként csődbe menő bankokat és pénzintézeteket.

A jelenlegi globális méretű pénzügyi válság számláit is az amerikai polgárok és a külföldi országok adófizető polgárai állják. A számlát a felpörgetett inflációval, bankcsődökkel, adóemelésekkel, fizetésképtelenné válással, és a nemzeti vagyon olcsó kiárusításával fizetik meg. Hosszútávon tehát az egész rendszer javíthatatlan konstrukciós hibában szenved. Egyre gyakrabban kerül sor az időről időre felfújt tőkeáttételes buborékok kipukkanására 100, sőt 1000 milliárdok elolvadására, mégis a pénzvagyon tulajdonos világ-elit tulajdonában lévő tömegtájékoztatás ezt mindig így vagy úgy kimagyarázza.

Összefoglalva, a rendszeresen ismétlődő pénzügyi válságok főbb ismérveit az alábbi néhány pontban összegezhetjük:

Egy „független” Nemzeti Bank, amelyet a helyi és a globális magántulajdonban lévő pénzügyi struktúrák ellenőriznek, mesterségesen létrehoz egy programozott monetáris működési zavart. Másodikként ki kell emelni, hogy ebben a pénzrendszerben részleges tartalékkal rendelkező magánbankok működnek. A bankrendszer egészének lehetősége van arra, hogy a semmiből virtuális pénzt állítson elő, és ezt kamatra kikölcsönözhesse, és ezáltal mind a beruházók, mind a hitelezők számára hatalmas profitot termeljen. Harmadik megkülönböztető jegy az, hogy az adósságot használják mind a magángazdasági ágazat, mind pedig a köztulajdonban lévő ágazatok működtetésére. Az adósság helyett a gazdasági szereplők az általuk elért értéktöbbletet és profitot is beruházhatnák, és eladósodás nélkül is működhetnének.

Azok, akik a hitelpénz-rendszer monopóliumával rendelkeznek abban érdekeltek, hogy mindenütt elterjesszék és uralkodó szerephez juttassák az adósság-pénzzel való működést, a hitelek mértéktelen felvételét és az eladósítást. Ennek érdekében szorgalmazzák a mértéktelen fogyasztást, költekezést és szerzésvágyat, amely felszámolja a takarékoskodást és a jövedelemhez igazodó fogyasztást. A rendszer negyedik tartóoszlopaként azt a gyakorlatot jelölhetjük meg, amely így szól: „Privatizáld a profitot, és hárítsd át a társadalomra a veszteséget!”. A jelen pénzügyi válság nyomon követése szemléletesen bizonyítja, hogy amikor már elkerülhetetlen az összeomlás, mindig feltűnik valamilyen technikai megoldás arra, hogy az állam az adófizetők pénzéből lássa el a „lender of the last resort”, vagyis az utolsó menedék szerepét a bajba jutott pénzintézetek, bankok számára.

Ha a Központi Bank (az Egyesült Államokban a FED) siet a fizetésképtelenné vált kereskedelmi bankok megsegítésére, akkor a levegőből előállított milliárdokkal hígítja a forgalomban lévő pénzt, és az infláció útján hárítja át a válság terheit a lakosságra. Ha az állam, a kormány vállalja át közpénzekből a szanálást, akkor pedig az államadósság növelésével a jelenlegi és a jövőbeni nemzedékek adóiból szanálja a csődbejutott pénzintézeteket. Mindkét esetben a vétlen lakosság és az adófizető polgár fizeti a számlát.

 

Hogyan érinti a pénzválság a reálgazdaságot?

 

A jelek arra utalnak, hogy az amerikai pénzügyminisztérium és a FED által kidolgozott pénzügyi megmentési terv nem lesz képes beindítani a termelőgazdaságot még akkor sem, ha folytatódik az alap kamatláb csökkentése. A jelenlegi bankrendszer lényegében egy olyan piramishoz hasonlít, amelyben fentről lefelé halad a gazdasági élet közvetítő közege. A piramis csúcsán a bankok egymásnak történő kölcsönzése és a pénz adósság formájában történő előállítása foglal helyet. Az amerikai államkincstár és a FED által a rendszerbe pumpált pénz lényegében újabb adósságra cseréli fel a régebbi adósságot.

A hitelhiány és az eladósodottság következtében a termelőgazdaság és a fogyasztói szektor kimerült, és nem képes viselni a meglévő hitelek adósságszolgálati terheit, és nincs abban a helyzetben, hogy újabb nagyobb arányú kölcsönöket vegyen fel. Mivel a vásárlóerő csaknem összeomlott az Egyesült Államokban, ezért rendkívül fontos iparágak, így például az autóipar termékei egyre kevésbé találnak vevőre. A vásárlóerő nemcsak azért rokkant meg, mert az amerikai termelőágazatok egy jelentős részét külföldre telepítették az olcsó munkaerő és a környezetpusztulás terheinek áthárítása céljából, hanem olyan okokból is, amelyekre már a XX. század első felében felhívta a figyelmet Clifford Hugh Douglas a „Social Credit” (Társadalmi Hitel) című munkájában, valamint John Maynard Keynes a ”Treatise on Money” (Tanulmányok a Pénzről), és főként a „General Theory of Employment, Interest and Money” (A Foglalkoztatás, a Kamat és a Pénz Általános Elmélete) című munkájában.

Az említett szerzők feltárják, hogy az árak és a vásárlóerő közti szakadék az ipari társadalom egyik konstrukciós hibája. Az 1929-es válság idején nem az volt a fő probléma, hogy összeomlott a tőzsde, hiszen ez csak az olcsó pénzből felnövekedett buborék kipukkanásának volt a következménye. Az igazi probléma az ezután következő gazdasági visszaesés elhúzódó depresszió, amelyet a vásárlóerő megbénulása idéz elő, amely nélkül a termelőgazdaság nem tud működni.

Keynes javaslata az volt, hogy a kormány magas költségvetési hiányt is vállalva finanszírozza a gazdaságot, hogy leküzdhető legyen a munkanélküliség. Az elhúzódó és növekvő állami túlköltekezés azonban szükségszerűen inflációhoz vezet. Az állam így próbál megszabadulni adósságától. Azért, hogy a jelenlegi pénzügyi válság ne bénítsa meg a reálgazdaság működését, Richard C. Cook, aki számos magas hivatali tisztséget töltött be a különböző amerikai kormányzatokban, így a Fehér Házban, a NASA-nál és a pénzügyminisztériumban is, a következőket javasolta:

1.     Az állam bocsásson ki adómentes utalványokat személyenként és havonta 1000 dollár értékben, a gyerekre pedig 500 dollár értékben, amit aztán élelem vásárlására, a lakás költségeire, a közüzemi számlák fizetésére, valamint egészségügyi és iskoláztatási kiadásokra lehetne fordítani. A szövetségi kormány ezeknek az utalványoknak a kibocsátását leadhatja a tagállami kormányzatok és helyi közigazgatás részére.

2.     Az utalványokat letétbe lehet helyezni a külön erre a célra létrehozott, és helyileg engedélyezett takarékpénztáraknál, amelyekből egy működne az Egyesült Államok megyéiben. Az utalványokat annak megyének a takarékpénztárjában kellene elhelyezni, ahol a vásárlás történt…

3.     A bankok a betétként náluk elhelyezett utalványok után kamatmentes kölcsönt nyújtanának vállalkozási célra. A bankok tartalékot képezhetnének 1:10 arányban a kölcsönfelvevők részére, akik csak ügyintézési díjat fizetnének. A hiteligénylőknek le kell tenni fedezetként 20%-ot, vagy 2% díjért biztosítani kellene kölcsönüket fizetésképtelenség esetére.

4.     Kölcsönt csak vállalkozók vehetnek igénybe, beleértve a családi, mezőgazdasági és kereskedelmi vállalkozásokat, amelyek az adott megye egy meghatározott területén működnek.

Ez a rendszer a http://www.informationclearinghouse.info/ internetes címen olvasható tanulmány szerint létrehozna egy alulról felfelé működő gazdasági infrastruktúrát, amely egyidejűleg működne a fentről lefelé működő Federal Reserve System-mel. A helyi takarékpénztárak, valamint a Federal Reserve System-hez tartozó banki átutalásokat olyan dollárban bonyolítanák, amelyek a beváltott utalványokért kapnak tulajdonosaik. Richard C. Cook szerint ezt a rendszert heteken belül be lehetne vezetni a szövetségi kormányzat által nyújtott indítótőkével. Ezt az amerikai megoldást aztán más országok is átvehetnék.

 

A pénzügyi válság és Amerika államadóssága

 

Több washingtoni képviselő és szenátor is aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Wall Streeti óriás befektető pénzintézetek és bankok állami szanálása tovább növeli az Egyesült Államok eladósodottságát. A washingtoni kormányzat szinte már folyamatosan emeli az eladósodás felső szintjét, és nem gyakorol fiskális önkorlátozást. A rekord szintet elért államadósság párosul azzal, hogy az amerikaiak többsége nem tud megtakarítani. Úgy tűnik, hogy az általános eladósodottságot és a nyomában járó inflációt a fizetésképtelenné vált nagybankok szanálása nem csökkenti. A múltban a bevetett különböző monetáris eszközök még átmenetileg megoldást jelentettek. Ma viszont a pénzügyi szektor egésze, valamint a magán szektor és a lakosság is a fizetésképtelenség széléhez érkezett.

Egyre több amerikai vállalat azért kér gyors hiteleket, hogy fizetni tudja alkalmazottjait. Ez előrevetíti a várható, még szorongatóbb következményeket. Ha az üzleti világ, a termelő gazdaság szereplői azért kérnek hiteleket, hogy a munkabéreket kifizethessék, az annak a bizonyítéka, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer, amelyet tőkés gazdaságnak, kapitalizmusnak neveznek, nem rendelkezik tőkével. Ez a tőkehiány megjelenik abban is, hogy gomba módra elterjedtek a napi béreket – nem is kis ellenszolgáltatás ellenében – nyújtó szolgáltató vállalkozások.

Ezek a vállalkozások készpénz-hiteleket nyújtanak a kis jövedelmű, szegényebb rétegeknek. Általában az alacsony jövedelmű környékeken működnek. Az igénybe vevők többsége így jut naponta élelemhez, így tudja kifizetni lakbérét, és sokan ebből fizetik napi kábítószer adagjukat is. Ez a szolgáltatás még szegényebbé teszi őket, mert csak akkor kifizetődő ez az üzletág, ha megfelelő kamat jövedelmet biztosít. Nyilvánvaló, hogy ez a szegényeket még szegényebbé teszi.

A fedezetlen pénzzel működtetett rendszer létrehozott egy kölcsönből és költekezésből élő gazdaságot. A kialakult szükséghelyzetben a kormány egyre több pénzügyi és gazdasági funkciót vállal magára. Ezért sok amerikai a tőke nélküli kapitalizmus alternatívájának a szocializmust tekinti. Az amerikai gazdaság egyre inkább adósságból él, és adósság-pénzzel működik. Az adósság azonban nem tőke. Az adósság soha nem lesz képes arra, hogy valódi tőkeként funkcionáljon. A pénzuralmi hatalmi gazdaság tehát valójában a kapitalizmust is felszámolta.

 

Erőfeszítések a hiányzó tőke pótlására

 

Úgy tűnik, hogy a helyes döntést először az Európai Unió pénzügyminiszterei hozták meg, amikor bejelentették, hogy feltőkésítik a bankrendszert nagyarányú pénzügyi támogatást, valamint a betétesek számára állami garanciát nyújtva. Ezzel újraélesztették a bankközi hitelezést. A bankközi hitelezés teljesen elállt, és emiatt már a nagyvállalatok is fizetésképtelenné váltak. A teherszállító hajók a kikötőkben rostokoltak, mert a szállítmányok eladói nem kapták meg az ún. „letters of credit”-et, azaz hitelleveleket, akkreditíveket. A nemzetközi kereskedelem ilyen hitellevelek nélkül működésképtelen. Ha valaki egy terméket állít elő, és külföldre kívánja eladni, rendszerint ilyen hitellevelet kell beszereznie a vásárlótól mielőtt átadja áruját egy szállítmányozó cégnek. A bank által kiállított hitellevél bizonyítja, hogy a vevő fizetőképes. Ez a rendszer, ha rendelkezésre áll kellő mennyiségű hitel, simán működik. Amikor azonban nincs hitel, akkor a nemzetközi kereskedelem szinte megbénul.

Az Európai Unió pénzügyminisztereinek határozott fellépése arra késztette Henry Paulson amerikai pénzügyminisztert, hogy bizonyos fokig változtassa meg eredeti elképzelését. Paulson eredetileg azt akarta, hogy 700 milliárd dollár közpénzből felvásárolja azokat az eladhatatlan jelzálog követelésekkel alátámasztott értékpapírokat, amelyek miatt a Wall Street több patinás pénzintézete is fizetésképtelenné vált, illetve a csőd szélére jutott.

Több mint 200 neves közgazdász ellenezte Paulson tervét, de ő ragaszkodott hozzá, és ennek következtében a tőzsde index további 15%-ot zuhant. Amikor az európai vezetők bejelentették saját elképzeléseiket, Paulson összehívta a legnagyobb amerikai bankok vezetőit, s közölte velük: adóval fedezett 125 milliárd dollár közpénz-segélyben részesíti őket, hogy számviteli könyveikben foglalt mérlegüket egyensúlyba hozzák. A City Group 25, a JPMorganChase, a Bank of America, a Goldman Sachs, és a Morgan Stanly egyenként 10-10 milliárd dollár állami segélyt kapott.

Ezek közül egyiknek sem kellett alávetnie magát ellenőrzésnek, hogy bizonyítsa: betartotta a pénzügyi előírásokat. Azt sem kellett igazolniuk, hogy banki eszközeik közül mennyi van eladhatatlan jelzálog-papírokkal fedezve. Paulson arra se volt kíváncsi, hogy ezek a bankok fizetőképesek-e vagy sem. A közpénz-ajándékot fizető polgárok nem jutnak szavazati joghoz, sem igazgatósági helyekhez, és nem korlátozzák ezután sem a felső pénzügyi vezetők javadalmazását. Paulson arra törekedett, hogy gyorsan szétossza ezt közpénz-ajándékot, mielőtt rájön a közvélemény, hogy mi is történik valójában. Nincs semmilyen biztosíték arra, hogy ezek az újonnan feltőkésített bankok arra fogják felhasználni az ölükbe hullott ajándékot, hogy növeljék vele a fogyasztóknak és a termelőgazdaság szereplőinek nyújtott hiteleket.

A bankok tisztába vannak vele, hogy a közeljövőben, amikor a reálgazdaság összehúzódik, és az expanzív tőkeáttételes tranzakciók által okozott pénzügyi buborékok egymás után kipukkannak, nagyon komoly ellenszéllel kell majd megküzdeniük. Ez azt jelenti, hogy a hitelek tovább apadnak, és a reálgazdaság még jobban lelassul és összehúzódik. A deflációs folyamatok már beindultak. Nemcsak a kőolaj és az arany ára zuhant, de más árucikkek is lényegesen olcsóbbak lettek. A „hedge fund”-ok, vagyis a fedezeti ügyletekkel foglalkozó alapok rendkívül gyors ütemben tűnnek el, és ez folyamatosan csökkenti az árakat, miközben a dollár erősödik. Az óriásira növekedett intézményi „margin call” az, ami a pénzpiacok és tőzsdék jelenlegi vad örvénylésének a mélyén vannak. A margin call felszólítást jelent fedezet befizetésére főleg értékpapír ügyleteknél. (A margin kifejezés általában pénzletéttel való fedezet nyújtására utal.)

A befektetők visszavonják pénzeiket, amely viszont arra kényszeríti a fedezetei alapokat, hogy eladják piacképes aktíváikat, és így mérlegeiket egyensúlyban tartsák. Röviden úgy is mondhatjuk, hogy a követelések felszámolásáról van szó. Fokozza a káoszt, hogy a fedezetei alapok irányítói a fizetésképtelenség elkerülése érdekében a készpénztartást részesítik előnyben. A Wall Street „Smart Money”-nak nevezett csoportja máris mintegy 400 milliárd dollár készpénzt vagy azzal egyenrangú fizetőeszközt tart kéznél. Arra várnak, hogy a fizetésképtelenség közelébe került vagy csődbe jutott vállalatokat mélyen értékükön alul felvásárolhassák. Henry Paulson, aki mint már utaltunk rá, a Goldman Sachs elnöki székéből került a pénzügyminiszteri pozícióba, egykori kollégáitól és munkatársaitól nem követelte meg, hogy az ún. „könyvelésen kívüli” tranzakcióikat tartsák újból nyilván számviteli könyveikben, vagy pedig korlátozzák a származékos ügyleteknek való kitettségüket, továbbá tőkeáttételes tranzakcióikat lényegesen mérsékeljék.

A Wall Street tulajdonában vagy befolyása alatt álló tömegtájékoztatási intézmények nem világosítják fel az amerikai közvéleményt arról, hogy az államkincstár és a pénzügyminisztérium milyen szoros és bensőséges kapcsolatban áll azzal a viszonylag kis létszámú pénzügyi oligarcha csoporttal, amely Amerika és a világ pénzrendszerét játékkaszinóvá alakítva hazárdjátékot űzött az egyre nagyobb buborékká felfúvódott tőkeáttételes derivativákkal.

 

A Pénzimpérium világstratégiája és a pénzügyi válság

 

Annak lehetünk tanúi, hogy a globálissá szélesedett amerikai pénzügyi válságot a Pénzimpérium befolyásos hálózata hatékonyan kihasználta a globális bankrendszer saját hosszútávi világstratégiája szerinti átalakítására. Az Európai Unió vezető országai ellenezték, hogy Washingtont utánozva óriás nagyságrendű közpénz-támogatással szanálják a fizetési nehézségekkel küszködő bankrendszert. Paulson, amerikai pénzügyminiszter viszont tovább erőlteti az országra hátrányos, a nemzetközi pénzkartell tulajdonosai számára pedig előnyös szanálási programját. Megalapozottan feltételezhetjük, hogy a Goldman Sachs korábbi elnöke nagyon is tudja, hogy mit csinál.

Valójában egy jól átgondolt, hosszú távú stratégia érdekében teszi meg intézkedéseit. Az Európai Unió pénzügyi vezetőinek egy része tisztában van azzal, hogy az Egyesült Államok vagy pedig az Európai Unói határozza-e meg a jövőben Európa pénzügyi rendszerét. Ezek a pénzügyi vezetők úgy vélik, hogy Berlusconi, olasz kormányfő és Sarkozy, francia államelnök javaslata egy 300 milliárd dollár nagyságrendű Európai Uniós közös pénzalap felállítására valójában a Pénzimpérium Amerika által képviselt világstratégiáját segíti.

Egy ilyen EU közös alap gyengíti a bankoknak a helyzetét, és ugyanakkor lehetővé teszi az Amerikából eredő vagyonnal fedezett értékpapíroknak a visszafizetését, és így az amerikai bankok megerősítését az európai bankok pénzével. Ha áttekintjük a hasonló pénzügyi pánikhelyzeteket, így azt, ami 1835-ben és ami 1929-ben történt, akkor láthatjuk, hogy az óriásbankok szándékosan idézték elő a pénzügyi válságokat, hogy tovább erősítsék ellenőrzésüket az Egyesült Államok bankrendszere, és ezen keresztül a termelőgazdaság és a politikai szféra egésze felett. Úgy tűnik, hogy most valami hasonló akciót hajtanak végre immáron globális méretekben azért, hogy az a XIX. században, amelyet Amerika (értsd: a Pénzimpérium hegemóniája alá került Amerika) évszázadának tekintenek, ők dominálják világszinten a pénzrendszert.

A stratégia és taktika jól nyomon követhető az alkalmazott módszerekben. A pénzügyi válságok és pánikok kiválóan alkalmasak a magánhatalom központosítására, és a pénzügyi és gazdasági hatalom koncentrálására néhány szuper gazdag bankárdinasztia ellenőrzése alatt. Franklin Delano Roosevelt, aki a nagy világválságból való kilábalás idején, 1933-tól 1945-ig volt az Egyesült Államok elnöke meg volt arról győződve „a politikában semmi nem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, biztosak lehetünk abban, hogy az így lett eltervezve.”

A Pénzimpérium hozta létre az Egyesült Államokban a rendkívül befolyásossá vált Council on Foreign Relations, CFR, vagyis a Külkapcsolatok Tanácsa nevű magánszervezetet, amelynek a soraiból kerülnek ki az amerikai államokat kormányzó politikai vezetőréteg tagjai, beleértve az elnököket, alelnököket, szenátorokat, képviselőket és kormánytagokon át egészen a nagyobb városok polgármestereiig. (Ennek a gondolati műhelynek, kutató intézetnek álcázott nagyhatalmú szervezetnek az ikertestvére a Londonban működő Royal Institute of International Affairs, RIIA, vagyis a Királyi Külügyi Intézet.)

Henry Paulson, aki a vagyonnal fedezett értékpapír-biznisz egyik kezdeményezője és alkalmazója volt a Wall Streeten mielőtt pénzügyminiszter lett, minden valószínűség szerint nem saját belátásából teszi azt, amit tesz. Paulson és barátai a City Group-nál és a JPMorganChase-nél nemcsak agresszívan szorgalmazták a vagyonnal fedezett értékpapírokkal való üzletelést, és e cél érdekében a banki tevékenység szabályozásának a szélsőséges fellazítását, de azzal is tisztában voltak kezdettől fogva, hogy a kétséges jelzáloghitel-fedezetekre épülő több trillió dollár nagyságrendű piramis egy bizonyos időpontban össze fog omlani. Ők akarták ezt a helyzetet, és ezért minden rendelkezésükre álló eszközzel terjesztették a ma már mérgező hatásúnak nevezett vagyon-fedezetű értékpapírok terjesztését világszerte.

A cél az volt, hogy a globálisan működ bankóriások, különösen az Európai Unió szolidabb elvek szerint működő bankjai belemenjenek ebbe a csapdába. Az Egyesült Államokban a pénzügyi rendszer felügyeletét a Securities and Exchange Commission, SEC (Értékpapír és Tőzsde Bizottság) látja el. Ennek a bizottságnak volt egy kockázat felügyeleti részlege, amely nyomon követte az ún. „Credit Default Swap” piacot, azaz a késedelmesen törlesztett vagy bedőlt hitelek cseréjével folytatott üzletelést. Ezen a különleges pénzügyi tranzakcióktól hemzsegő piacon névlegesen 62 trillió dollár nagyságrendű pénzügyi eszközök mozogtak. A felügyeletet 146 szakértő látta el, akiknek a számát azonban takarékosságra hivatkozva egy főre csökkentették, vagyis a felügyeletet lényegében megszűntették.

Mi abból indulunk ki, hogy ez a lépés szándékos volt, és ezt is egy korábban a Goldman Sachs-nél dolgozó vezető Joshua Bolten hajtotta végre. Bolten korábban az Office of Management and Budget, OMB, vagyis az Egyesült Államok Költségvetési Hivatalának az igazgatója volt, jelenleg pedig ő Bush elnöki hivatalának a vezetője. Bolten volt az is, aki korábban a Goldman Sachs-nél vele együtt dolgozó kollégáját, Paulsont pénzügyminiszternek ajánlotta.

Ez talán arra is magyarázatot ad, hogy Paulson miért hagyta a Lehman Brothers nevű céget alámerülni, amely a Goldman Sachs-nek az egyik legfőbb versenytársa volt akkor, amikor ő ált az élén. A Lehman Brothers rendelkezett a legtöbb eladhatatlan „fedezett értékpapírra”, és ezért ennek a csődje okozta világszerte a fedezeti alapok és bankok pánikszerű eladásait. F. William Engdahl írja a Behind the Panic: Financial Warfare and the Future of Global Bank Power című írásában (http://www.globalresearch.ca), hogy Paulson stratégiája az volt, hogy ezt az előre programozott válságot, amely már 2003-ban megjósolható volt, amikor Joshua Bolten ált az OMB élén, arra használják, hogy pánikot idézzenek elő a lényegesebb, óvatosabb politikát folytató Európai Uniós országokban, és ily módon elérjék, hogy ezek kormányai megmentsék az amerikai mérgező hatású elértéktelenedett banki eszközöket.

Engdahl ezután szó szerint így folytatja:

„Ha ez következne be, az a folyamat során elpusztítaná mindazt, ami Európa szilárd bank- és pénzügyi rendszeréből megmaradt, tovább víve a világot egy globális pénzpiachoz, amelyet Paulson haverjai az amerikai-típusú Haver-Kapitalizmus ellenőriz. A Haver-Kapitalizmus megfelelő kifejezés itt. Paulson elődje mind a Goldman Sachsnél, mind a pénzügyminisztériumnál, Robert Rubin, előszeretettel vádolta 1997-ben Thaiföldet, Indonéziát és az Egyesült Államok által finanszírozott fedezeti alapok spekulációs támadásainak kitett országokat a ’haver-kaptializmussal’, azt a benyomást keltve, hogy az ázsiai válság helyi eredetű volt, és nem az amerikaiak által finanszírozott pénzintézetek szándékos támadásának az eredménye, azért, hogy felszámolják az Ázsiai Tigris modellt, és Ázsia erőforrásait átirányítsák az amerikai eladósodás finanszírozására.

Érdemes megjegyezni, hogy Rubin most a City Group egyik igazgatója nyilvánvalóan Paulson haver-bank ’túlélőinek’ az egyike, és az a bank, amelyiknek eddig a legnagyobb összegű mérgező selejt fedezettel ellátott banki eszközt (követelést) kellett leírnia. Ha pontos az a feltételezés, hogy az 1907-es bankpánikhoz hasonló, előre kitervelt pánikról van szó, akkor a terv egy bizonyos pontig működött. Ez az időpont 2008. október 3-án következett be, ami véletlenül egybeesett a német egység létrejöttének ünnepnapjával.”

Ekkor az történt, hogy a Bundes Bank, valamint a BaFin (Bundesanstalt für Finanzdienstleistungsaufsicht, vagyis a Pénzügyi Szolgáltatások Állami Felügyelete) elnöke tárgyaltak Merkel kancellárral, és úgy döntöttek, hogy Hypo Real Estate bankot 50 milliárd euróval kisegítik. Ennek a 60%-át a magánbankok, az állam pedig a 40%-át biztosította. Ez a pénz nem biankó csekk, mint az amit az amerikai törvényhozás – kényszer hatására – adott 700 milliárd dollárról Paulsonnak. A német pénzügyminiszter, Steinbrück leváltotta a Hypo Real Estate elnökét. Ez is lényegesen eltér az amerikai megoldástól, ahol is a Wall Street fehér galléros pénzügyi bűnözői továbbra is a helyükön maradtak, és busás pénzügyi javadalmazásaikat is tovább élvezhetik.

Fordulat történt a brit magatartásban is. Gordon Brown miniszterelnök eltérően a Northern Rock nevű tekintélyes bank hibás szanálásától 2007 decemberében, most 50 milliárd font kormánytámogatást nyújtott a brit bankoknak a Központi Bank, a Bank of England rendkívüli kölcsönei mellett. A kormány megvásárolja 8 nagyobb bank részvényeinek egy részét, és 250 milliárd hitelgaranciát nyújt az adósságok átütemezésére. A Bank of England 200 milliárd fontot szánt erre a célra. Ez azt jelenti, hogy a brit kormány legalábbis részben, államosítja legfontosabb nemzetközi bankajit ahelyett, hogy átvállalná rossz hiteleiket, ahogyan azt Paulson eltervezte Amerikában.

A brit megoldás lehetővé teszi, hogy a pénzügyi egyensúly helyreállása után a kormányzat el tudja adni résztulajdonát, és ezzel bevételhez juttatja az Államkincstárt. Gordon Brown, aki mielőtt miniszterelnök lett, a pénzügyminisztérium élén állt, felismerte, hogy a Northern Rocknak adott feltétel nélküli állami garancia úgy növelte meg az állam pénzügyi kötelezettségvállalásait, hogy nem oldotta meg a problémát. A brit államosítási politika szöges ellentétben áll Paulson „szabadpiac” megközelítésével, amelynek az a lényege, hogy felvásárolná az értéktelen banki eszközöket néhány megmentésre kiválasztott banktól ahelyett, hogy működésük érdekében újra feltőkésítené őket. Paulson elképzelése szerint három globális méretű pénzügyi óriás – a Citygroup, a JPMorganChase és a Goldman Sachs – jönne létre.

Elgondolkodtató az a mód, ahogyan e terv megvalósításához a törvényhozástól kikényszerítették a maguk számára a 700 milliárd dollárnyi segélyt, amelyet az adófizetőket terheli. Mielőtt azonban ezt a nagyon is figyelemre méltó eseményt elemezzük, még rá kell mutatnunk, hogy a felsorolt 3 óriás most már példa nélkül álló pénzügyi erővel láthat hozzá, hogy kifossza az elkövetkező években az európai bankokat. Az újjá szerveződött amerikai pénzügyi hatalom most már teljes erővel nekiláthat globális stratégiája végrehajtásához.

Az Európai Unió pénzügyminiszterei úgy vélik, hogy az Unió nagy bankjai stratégiailag életképesek, ugyanakkor pedig garanciát vállalnak a bankbetétesek pénzéért. Németország és Nagy-Britannia olyan intézkedéseket fogadott el, amelyek lehetővé teszik a legnagyobb európai bankok számára, hogy sikeresen ellenálljanak olyan amerikai bankok várható pénzügyi támadásainak, mint a Goldman Sachs és a Citygroup. Az európai és az ázsiai tőzsdéken megtapasztalt nagyarányú árfolyamzuhanások ténylegesen kevésbé kritikus problémát jelentenek.

A nagyarányú részvényeladásokat a nagy amerikai fedezeti alapok váltották ki, akik minden eszközt kihasználtak, hogy növeljék készpénzállományukat, miután reális veszéllyé vált a termelőgazdaság visszaesése. A legfontosabb, ismét működőképessé tenni a bankközi hitelezés rendszerét. A másodlagos jelzáloghitelekkel fedezett banki követelések miatti válság megfékezhető. A valódi problémát az olyan offshore műveletek jelentik, amelyeket a Hedge Foundok, (Fedezeti alapok) a szabályozatlan banki tevékenység, az ugyancsak szabályozatlan biztosítási tevékenység okozott. Az ő tevékenységük eredményeként jött létre egy 80 trillió dollár nagyságú áttételes expanzióból származó buborék, amely aztán világméretű pénzügyi válságba torkollott.

Az EU központi bankja, az ECB, valamint a többi központi bank együttműködve csökkentette a kamatlábakat. Ez azonban alig érinti a valódi problémát, azt, hogy a bankok nem kölcsönöznek egymásnak, mert nem bíznak egymás fizetőképességében. Az a részleges köztulajdonban vétel, amely kezd kibontakozni, és amelynek az élén Németország áll, a válság jobb megoldásának tűnik, mint az az elképzelés, amit Sarkozy, francia elnök és Berlusconi, olasz miniszterelnök szanálási javaslatai ajánlottak.

 

Megzsarolták-e az amerikai törvényhozás tagjait?

 

2008. október 18-19. hétvégéjén Joseph Biden szenátor a demokrata párt alelnökjelöltje (ma már a megválasztott alelnök) zárt ajtók mögött tájékoztatót tartott a demokrata párt bennfenteseinek és legjelentősebb pénzügyi támogatóinak. Biden egy nagyobb nemzetközi válságról beszélt, amelyre Obama elnöksége első hat hónapjában kerül sor. Obamát John F. Kennedyhez hasonlította, aki ugyancsak demokrata párti szenátor volt mielőtt a Fehér Házba került. „Még hat hónap se telik el, amikor a világ ugyanúgy teszteli Barack Obamát, ahogyan tette John Kennedyvel. A világ figyel. Megválasztunk az Egyesült Államok elnökének egy briliáns 47 éves szenátort, szembesülünk egy nemzetközi válsággal, egy mesterségesen előállított krízissel, hogy felmérjék a jellemszilárdságát.”

Biden alelnökjelölt említést tett a Közel-Keletről, Afganisztánról, Pakisztánról, Észak-Koreáról és Oroszországról, mint lehetséges konfliktusforrásokról, de nem mondta meg pontosan, hogy milyen fajta válságra gondol. „Meg tudok jelölni legalább négy vagy öt forgatókönyvet, amiből előállhat. Próbára akarják tenni őt. Meg fogják tudni, hogy ennek a férfinak acélból van-e a gerince.”

Biden ezután arról szólt, hogy az Obama kormányzat döntései nagyon népszerűtlenek lesznek, és arra kérte a demokrata párti vezetőket, hogy akkor is tartsanak ki Obama mellett, amikor már a közvélemény ellene fordult. „Szüksége lesz a segítségre. Szüksége lesz önökre, nem pénzügyileg, hanem arra, hogy használják fel befolyásukat a lakosság körében, hogy tartson ki mellette. Kezdetben nem lesz nyilvánvaló, hogy igazunk van.” – Mondta Biden hozzátéve – „Sokan lesznek önök közül, akik távozni akarnak, mondván, ’nem tudtunk erről a döntésről’. Ha önök úgy gondolják, hogy egy döntés helyes, amikor meghozták, amelyről én meg leszek győződve, hogy helyes volt meghozni, ezek valószínűleg nem lesznek olyan népszerűek, mint amennyire helyesek. Ha viszont népszerűek, akkor valószínűleg nem helyesek.”

Biden tehát figyelmeztette befolyásos és gazdag hallgatóságát, hogy az új kormány szembe fog szállni a közvéleménnyel politikája érvényesítése során. Biden abból indult ki, hogy az új politikának a vadsága és kegyetlensége annyira sokkolja majd a lakosságot, hogy még a demokrata párt támogatói is el fogják utasítani. Biden közvetve célzott arra, hogy a nukleáris fegyverek is szerepet játszhatnak majd a bekövetkező egy vagy több válságban. Egy nukleárisan felfegyverkezett koreai félsziget kiválthatja azt, hogy Japán is atomfegyverkezésbe kezdjen. Ez viszont Kínát kényszerítheti nukleáris fegyverkezése kiterjesztésére és felgyorsítására.

„A pakisztáni-afganisztáni határnál nyüzsögnek az Al-Kaida emberei, és Pakisztán is hemzseg a nukleáris fegyverektől, és valamennyi csapást tud mérni Izraelre.” – Mondta Biden, megjegyezve, hogy Irán is ki akarja fejleszteni saját nukleáris fegyvereit. A demokrata párthoz közel álló külpolitikai publikációkban számos „világvége forgatókönyv” olvasható, és Biden közléseiből arra lehet következtetni, hogy egyes szakértők mérlegelik az amerikai nukleáris fegyverek felhasználását is az Obama-Biden kormányzat kül- és katonapolitikájában. A demokrata előválasztási kampány során Biden volt az, aki a leghangosabban elítélte a háború-ellenes csoportokat, akik követelték az iraki háború finanszírozásának a leállítását.

Biden azonban utalt arra is, hogy az Obama kormányzatnak nemcsak a kül- és katonai politikája, de a belpolitikája is ellenkezést, sőt ellenállást válthat ki. Úgy fogalmazott, hogy hihetetlenül kemény döntéseket hoznak majd az első két évben. Azt nem mondta meg, hogy mik lesznek ezek a hihetetlenül kemény döntések, csupán a pénzügyi és gazdasági válságra utalt, és arra, hogy ez a kormány két háborút is örököl a jelenlegi Bush kormányzattól. Egyes jobboldali kommentátorok szerint Biden valójában azt jósolja, hogy Obama nem fogja meghozni a megfelelő döntéseket abban az esetben, ha egy diktátor próbára teszi.

Más megfigyelők viszont arra mutatnak rá, hogy az amerikai imperializmus folyamatos politikát folytat elnökről elnökre, kormányzatról kormányzatra, mindegy, hogy demokrata párti vagy republikánus. Obama valóban a világ legnagyobb katonai gépezetének az élére kerül, ha elnök lesz, amely katonai gépezet már számos országban jelen van, ahol számítani lehet váratlan konfliktus helyzetekre.

Amikor 2008. október 22-én megkérdezték Obamát Biden kijelentéséről, a demokrata párti elnökjelölt azt válaszolta, hogy Biden szónoki fogásokat használt, a lényeg azonban az, hogy az új elnöknek kihívásokkal kell szembenéznie. Figyelemre méltó, hogy Colin Powell, aki 2001-től 2005-ig a Bush kormányzat külügyminisztere volt, korábban pedig a vezérkari főnökök egyesített tanácsának az élén állt, ugyancsak az alelnökjelölthöz hasonló, egyelőre ismeretlen, de súlyos válságra utalt, amelyre az elnöki hivatalba történő beiktatást követő napokban sor kerülhet. Colin Powell ezeket mondta:

„Párbeszédet kezdenék az amerikai néppel és a világgal. Egy új amerikai vezető szerep imázsát vázolnám fel, egy új amerikai szerepet a világban. Mindig lesznek problémák, és lesz egy válság, amely január 21 vagy 22 körül várható, amelyet egyelőre még most nem is ismerünk. Úgy gondolom, hogy az elnöknek azzal kell kezdenie, hogy igénybe veszi az Ovális Hivatal (az Elnök hivatali szobája a Fehér Házban – D. J.) hatalmát és személyiségnek a befolyását, hogy meggyőzze az amerikai népet, és a világot: Amerika szilárd, Amerika előrehalad, rendbe tesszük gazdasági ügyeinket, és eleget teszünk tengeren túli kötelezettségeinknek.” (msnbc.com, October 19, 2008)

Madeleine Albright, aki a Clinton kormányzatban külügyminiszter volt, Biden közléseit ténymegállapításoknak minősítette. McCain republikánus elnökjelölt, pedig a nukleáris háború rémképét emlegette, hangsúlyozva, hogy a tapasztalatlan Obamának elnökként nem lesz ideje, hogy beletanuljon elnöki hivatalába.

Olyan elemzők, akik a főáramlatú tömegtájékoztatásban megengedett értelmezéstől függetlenségük révén eltérhetnek, ilyen például Kurt Nimmo, multimédia-fejlesztő, aki számos internetes tanulmány szerzője, amelyek közül könyv alakban is megejelnt, írja az www.infowars.com (October 22, 2008) címen olvasható tanulmányában, hogy számítani kell egy új „false-flag” akcióra. (Azokat a rendszerint titkos szolgálatok által végrehajtott műveleteket nevezik hamis zászló alatt feltüntetett akciónak, ahol egészen mások a látható elkövetők, mint akik valójában az akciót megtervezték a saját stratégiai céljaik elérése érdekében.)

„Albright Bidenhez és Powellhez hasonlóan megbízható beavatott, tehát tudhat valamit. Gyanús, hogy ezek a személyek lényegében ugyanazt mondják: Obamát ’tesztelik’, vagy egy (Al-Kaida) támadással, egy háborúval vagy összeütközéssel a Közel-Keleten – értsd Irán vagy Oroszország… Remélhetőleg az ACLU (American Civil Liberties Union, Amerikai Polgári Jogi Unió) [a Freedom of Information Act – Információ szabadságáról szóló törvény megköveteli a belföldön állomásozó harci egységekre vonatkozóan a 2008. október 1-től kezdődően] feltár több információt a kibontakozó rendőrállami hálózatról, amely immáron az Internetre is kiterjed. Sajnálatos módon csak ’egy terrorista esemény’ választ el minket attól, hogy ezt a rendszert használják az ellenzék beazonosítására, nyomon követésére, a megtalálására és a felgöngyölítésére. Ha hiszünk Joseph Bidennek, Colin Powellnek és Madeleine Albrightnak, akkor erre az eseményre 2009. január végére sor kerülhet.”

Richard Haass a pénzügyi háttérhatalom fontos koordináló intézményének, a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) nevű szervezetnek az elnöke 2008. november 6-án maga is megerősítette, hogy az új amerikai elnöknek hamarosan komoly kihívásokkal kell szembenéznie. Haass ezeket mondta: „Akár próbára teszik-e azonnal az új Elnököt a nemzetközi vezetők, akár nem, egyben biztos vagyok, hogy a bekövetkező események tesztelni fogják őt. Lesznek államcsínyek, lesz népirtás, lesz terrorizmus”

Kevin Rudd, Ausztrália miniszterelnöke, ugyancsak tett Obamával, a megválasztott új amerikai Elnökkel kapcsolatban elgondolkodtató kijelentést. Eszerint egy „nukleáris csapás jelentéktelenné tenné 9/11-et”, vagyis egy nukleáris fegyverrel végrehajtott olyan nagyhorderejű jövőbeni eseményre utalt, amelyhez képest a 2001. szeptember 11-i események elveszítenék jelentőségüket.

Élénk találgatások folytak még 2008. októberében is arról, hogy a soron következő „hamis zászlós akciót” az elnökválasztás előtt vagy az elnöki beiktatás után hajtják-e végre. Az egyik változat szerint az Egyesült Államok egyik nagyvárosában sor kerülhet olyan nagyszabású pszichológiai műveletre, amely arra késztetné az amerikaiakat, hogy fogadják el Obamát, mint a nemzetet védelmező új apa-figurát. Naomi Klein tárte fel a kapitalizmus sokk doktrínájáról írt munkájában, hogy a CIA 1963-mas kézikönyve szerint a traumatizált áldozatokat olyan gyermeki lelki állapotba lehet visszavetni, ahol aztán a kihallgató már védelmező apa szerepében léphet fel. A 2001. szeptember 11. által okozott sokk lehetővé tette Bush számára, hogy a nemzet atyja szerepébe léphessen.

Több elemző is úgy gondolja, hogy a világhatalomra törő globalisták a jelenlegi pénzügyi válságot, amelyet ők maguk idéztek elő, arra fogják felhasználni, hogy kiszélesítsék és megerősítsék a világ felett gyakorolt pénzügyi ellenőrzésüket, és mesterségesen előidézett válsághelyzetekkel kikényszerítsék a rendkívüli állapot, és az elnöki diktatúra bevezetését a szupergazdag bankárdinasztiák által irányított hálózat ellenőrzése alatt. Nyilvánvaló, hogy a globalistáknak nincs szükségük országos tiltakozó mozgalmakra, lázadásokra, utcai zavargásokra, hiszen az amerikai alkotmány rendelkezései értelmében mintegy 200 millió amerikainak van lőfegyvere. Az Egyesült Államok alkotmánya feljogosítja az amerikaiakat, hogy fegyveresen szálljanak szembe egy olyan kormányzattal, amely megszegi az alkotmány rendelkezéseit.

Ennek az alkotmányos rendelkezésnek az előzménye az Egyesült Államok 1776. július 4-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozatában van. Ezek szerint:

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, ame­lyek­­ről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabad­sághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosí­tá­sára az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kor­mány­zottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkal­mat­lan­ná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megvál­toz­tassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatal­mát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a vissza­élések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizo­nyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék.

Az alkotmány 1791-ben elfogadott második kiegészítése szerint „Mivel egy jól szervezett milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani.” A globalisták tehát úgy akarják bevezetni a rendkívüli állapotot és az elnöki kormányzást, hogy elkerüljék a nyílt fegyveres konfliktust az amerikaiak millióival. A világ más országaiban is lehet hasonló fejleményekre számítani. A rendkívüli állapot bevezetése alkalmat szolgáltathat arra is, hogy a reguláris hadsereget is felhasználják az amerikaiaknál alkotmányosan kint lévő kézifegyvereknek az összegyűjtésére és elkobzására. Ez megkönnyítené, hogy a már létrehozott zárt táborokba összegyűjthessék a globalisták számára megbízhatatlan elemeket.

Ezek után térjünk vissza annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy vajon megfenyegették-e az amerikai törvényhozókat a rendkívüli állapot bevezetésével azért, hogy így csikarják ki tőlük a szupergazdag bankárkaszt számára a 700 milliárd dollár közpénz segélyt. Brad Sherman kaliforniai republikánus képviselő felszólalása ma is meghallgatható a youtube-on. Sherman nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a képviselőház egyes tagjait azzal fenyegették, hogy egy héten belül bevezetik a rendkívüli állapotot és a katonai diktatúrát, ha nem járulnak hozzá a bankárok számára nyújtandó 700 milliárd dollárnyi közpénzajándékhoz. Sherman ezeket mondta:

„Az egyetlen mód, ahogyan el tudták fogadtatni ezt a törvényt az, hogy kialakítják és fenntartják a pánik légkörét… Közülünk sokaknak azt mondták magánbeszélgetéseken, hogy ha elutasítanánk a törvényt hétfőn, akkor az ég szakad ránk, a piac két vagy három ezer ponttal esik az első napon, és több ezerrel a második napon, továbbá néhány képviselő társunkkal közölték, hogy bevezetik a rendkívüli állapotot Amerikában, ha nemmel szavazunk.”

Hogy nem csupán üres fenyegetésről volt szó, azt alátámasztja az a körülmény, hogy a Harmadik Gyalogos Hadosztályt, mintegy 4 ezer katonával 2008. október 1-jén az Egyesült Államokban állítottak hadrendbe. Feladatuk az, hogy alkalmazzák azt a tömegellenőrzést, amit Irakban gyakoroltak. El kell nyomniuk a közrendet megzavaró engedetlen egyéneket, és ellássák az irányítást az országosan elrendelt rendkívüli állapot idején. Seattle-ben már gyakorolják az ezzel kapcsolatos teendőket. Amy Goodman, a 'Democracy Now' című New Yorki rádió program szerkesztője számol be arról, hogy a hadsereg szóvivője megerősítette: „A rendfenntartással megbízott hadosztály katonái mind halált okozó, mind nem halálos tömegoszlató technológiával és tankokkal is rendelkeznek.”

 

Bevethető lesz-e a hadsereg a lakosság ellen?

 

Az Egyesült Államokban 1878-ban fogadták el azt a törvényt (Posse Comitatus Act), amely megtiltja az Egyesült Államok haderőinek, a szárazföldi hadseregnek, a légierőnek, a haditengerészetnek, és az egyes tagállamok nemzeti gárdáinak, hogy őket a közrend fenntartása érdekében rendőri feladatok ellátására felhasználják. A parti őrség az egyedüli, amely ilyen rendfenntartó feladatokat is elláthat. (A Posse Comitatus latinul az ország hatalmát, erejét jelöli, az ország teljes hadra fogható lakosságát. A polgárokat, elsősorban a férfiakat 15 éven felül, a serif vagy az illetékes közigazgatási vezető beidézheti, hogy segítsenek egy lázadás megelőzésében, és a közrend fenntartásában. Ettől a kötelezettségtől csak a lelkészek és a testileg fogyatékosok mentesülnek.)

2006. szeptember 26-án Bush elnök felkérte a törvényhozást, hogy vizsgálja felül ezt a törvényt, hogy a Katrina hurrikán által sújtott területeken az amerikai hadsereg azonnal közbeavatkozhasson a közrend helyreállítása érdekében. 2007-ben fogadták el a John Warner National Defense Authorization Act-et, vagyis azt a nemzeti védelmi felhatalmazási törvényt, amely rendelkezik a fegyveres erők igénybevételéről nagyobb méretű rendkívüli helyzetek esetén. Ezek szerint „az Elnök bevetheti a fegyveres erőket a közrend helyreállítására, és az Egyesült Államok törvényeinek a fenntartására, amikor természeti katasztrófára, járványra vagy más súlyos közegészségügyi szükséghelyzetre, terrorista támadásra vagy cselekményre, illetve más hasonló körülményre kerül sor… Az Elnök határozza meg, hogy a bekövetkezett belföldi erőszak nagysága megüti-e azt a mértéket, hogy az állam alkotmányos szervei már nem képesek a közrend fenntartására… vagy hogy elfojtsanak egy tagállamban bármely olyan lázadást, belső erőszakosságot és törvénybe ütköző szervezkedést, amelyek gátolják a törvények érvényesítését… ha emberek egyes csoportjai meg vannak fosztva jogaiktól, privilégiumaiktól, immunitásuktól, az alkotmányban megjelölt védelemtől… vagy egyes csoportok ellenzik vagy akadályozzák az Egyesült Államok törvényeinek az érvényesítését vagy az igazságszolgáltatás tevékenységét.”

2008-tól kezdődően ezeket a változtatásokat hatálytalanították, és visszatértek a Posse Comitatus 1878-as szövegéhez. 2008. október 1-jén jelentette be az amerikai hadsereg, hogy a már említett Hármas Gyalogsági Hadosztály Egyes Számú Harci Brigádja átkerül az Egyesült Államok Északi Hadseregének (U. S. Army North) a kötelékébe. Ez a hadsereg az Északi Parancsnokságnak (Northern Command, NORTHCOM) a része. Feladata, hogy azonnal bevethető szövetségi, katonai erő legyen, a természet vagy ember által okozott rendkívüli helyzetekben, katasztrófák esetén, beleértve a terrorista támadásokat. Ez az első eset az Egyesült Államok történelmében, hogy az amerikai hadsereg egy aktív egységét a NORTHCOM alá helyezik, ahol hivatalosan is bevethető a tömegellenőrzésre és a polgári engedetlenség elfojtására, illetve felhasználható segítségnyújtásra olyan katasztrófa helyzetekben, mint a tömeges mérgezés, és a vegyi, biológiai, radiológiai, nukleáris vagy magas robbanóerejű támadás esetén előálló káosz.

Naomi Wolf több sikeres könyv szerzője, akinek az írásai rendszeresen jelennek meg a New York Times-ban, interjút készített az amerikai légierő egyik nyugalmazott ezredesével, David Antoon-nal. Feltette neki a kérdést, hogy „ha az Elnök azt a parancsot adná az Első Brigádnak, hogy tartóztassa le a Kongresszust, akkor mi tudná őt ebben megakadályozni?” Antoon ezredes válasza: „Semmi. Csak a finanszírozás beszüntetésével válaszolhatnának. A Kongresszus rá lenne utalva a katonai vezetőkre, és azt kellene kérni tőlük, hogy ne engedelmeskedjenek illegális parancsoknak.”

Naomi Wolf erre megkérdezte: „Most legálisak ezek a parancsok?” Mire megerősítő választ kapott. „Ha az Elnök arra ad utasítást az Első Brigádnak, hogy tartóztassa le a szavazók egy csoportját, mi tudná őt ebben megakadályozni?” Válasz: „Semmi. Az egész a bíróságon végződne, de az akciót végre kellene hajtani.” Újabb kérdés: „Ha az Elnök arra ad utasítást az Első Brigádnak, hogy öljön meg civil személyeket, mi tudná őt ebben megakadályozni?” Válasz: „Semmi.” Újabb kérdés: „Mi tudná megakadályozni őt abban, hogy kirendelje az Első Brigádot a Washington Post szerkesztőjének a letartóztatására?” Válasz: „Semmi. Megteheti azt, amit Irakban tett – Kirendelhet egy páncélost az utcára Washingtonban, és elrendelheti, hogy tüzeljen a Washington Post-ra, ahogyan azt megtették az Al Jazeera ellen, és kijelentheti, hogy ők valami másra tüzeltek.”

Naomi Wolf ezután azt kérdezte: „Mi történik az Első Brigád azon tagjaival, akik megtagadják, hogy fegyvert fogjanak amerikai polgárokra?” Válasz: „Valószínűleg parancsmegtagadóként fogják őket kezelni, ahogyan Irakban: Letartóztatják, fogva tartják őket, és számolniuk kell 5 évig terjedhető börtönbüntetéssel. Ann Wright mutatja ki tanulmányában, hogy a parancsmegtagadók Irakban – olyan tartalékosok, aki megtagadták, hogy visszatérjenek Irakba – hosszabb büntetéseket kaptak, mint a háborús bűnösök.”

Wolf ezután azt kérdezte, hogy „van-e a Kongresszusnak saját katonai ereje?” Válasz: „Nincs. A Kongresszusnak semmilyen katonai egység felett sincs közvetlen ellenőrzése. A kormányzók rendelkezésére áll a Nemzeti Gárda, de ők az Elnöknek vannak alárendelve, ha az kihirdeti a rendkívüli állapotot.” Az újabb kérdés arra vonatkozott, hogy az Elnököt ki tartóztathatja le. Válasz: „az igazságügy miniszter letartóztathatja az elnököt, miután távozik hivatali posztjáról, vagy miután felelősségre vonták.”

Az amerikai alkotmány lehetővé teszi, hogy impeachment (vád alá helyezés, köztisztviselő hivatalból eltávolítására indított jogi eljárás) eljárás keretében az elnököt felelősségre vonják. Az amerikai alkotmány második cikkelyének negyedik paragrafusa értelmében „az Egyesült Államok elnökét, alelnökét és valamennyi polgári tisztségviselőjét a főtisztviselő ellen állami ügyekben emelt váddal hivatalikból el kell mozdítani hazaárulás, vesztegetés, egyéb súlyos bűncselekmény és vétség miatt történt elítélés esetén.

Visszatérve az interjúra, Naomi Wolf megkérdezte David Antoon ezredest, hogy tekintettel az adott veszélyre, támogatna-e egy impeachment eljárást. Az ezredes válasza: „Igen. Bush elnök egy ’közlemény aláírásával’ visszavonta a Posse Comitatust, amely két évi börtön kilátásba helyezésével eddig megakadályozta, hogy az amerikai vezetők a polgárháborút követően katonai erőket küldjenek az utcákra. Azonnal felelősségre kellene vonni egy két-párti vád alá helyezési eljárás keretében, hogy ne alkalmazhasson katonai erőket és zsoldosokat amerikai polgárok ellen.”

Wolf ezután azt kérdezte: „Fel kellene-e szólítania az amerikaiaknak a hadsereg magas beosztású vezetőit arra, hogy nyíltan tagadják meg ezt a lépést, és hogy szólítsák fel saját embereiket ezeknek a parancsoknak a megtagadására?” Válasz: „Minden magas rangú katonatiszt végső soron az alkotmánynak tartozik hűséggel. Minden tisztnek nyíltan szakítania kell bármilyen törvénytelen paranccsal, még akkor is, ha az az Elnöktől jött.”

Wolf erre egy újabb kérdéssel válaszolt: „Ha ezek most mind legálisak, és ha ezt mondják ’ne engedelmeskedj a főparancsnoknak’, akkor mi történik a hadseregben?” Antoon ezredes így válaszolt: „Talán ugyanúgy letartóztatják és eljárás alá vonják őket, mint azokat, akik visszautasították, hogy részt vegyenek a jelenlegi illegális háborúban. Ez az amit államcsínynek lehet tekinteni.” Erre már nem kérdéssel, hanem egy súlyos megállapítással válaszolt Naomi Wolf: „Akkor ez már egy államcsíny”, amit az ezredes egy megerősítő igennel jóváhagyott.

Ezt a rövid kis interjút azért ismertettük, mert szemlélteti, hogy milyen előrehaladt már az elnöki rendeletekkel való kormányzás az Egyesült Államokban, és mennyire megbénult a nemzetközi pénzkartell gyámkodása alá került Amerikában az alkotmányos elveknek és konkrét előírásoknak a betartása. Ugyanakkor az a tény, hogy a katonaság alkotmányellenes feladatokkal való megbízására akkor került sor, amikor az ellenállást tanúsító törvényhozókat meg kellett félemlíteni a rendkívüli állapot és az elnöki rendeletekkel való diktatórikus kormányzás bevezetésével, jelzi, hogy itt nem csak üres szavakról volt szó. De azt is jelzi, hogy az államok feletti hatalomként működő nemzetközi pénzkartell a legfelsőbb szinten is hatékonyan tud élni a zsarolás módszerével. Ajándék közpénzre volt szükségük, és ennek kizsarolásához nem haboztak a rendkívüli állapot bevezetésével fenyegetőzni azokkal a képviselőkkel szemben, akik választóik érdekében ellenállást tanúsítottak.

 

A pénzügyi világválság mögött meghúzódó stratégia

 

A pénzügyi válságnak van egy a nagyközönségnek szánt magyarázata és van egy igazi oka is, amelyet azonban a legváltozatosabb dezinformációs technikákkal eltitkolnak. Abban a történelmi folyamatban, amelynek a keretében a pénzgazdaság teljesen átvette a termelőgazdaság feletti uralmat, a pénzügyi rendszer teljesen elszakadt a reálgazdaságtól. Az óriás hitelintézetek a globális kaszinóvá átalakított pénzrendszerben elkezdtek másodlagos értékpapírokba csomagolt virtuális hitelekkel üzletelni. Már nem volt elég számukra az a lehetőség, hogy a nemzetközi pénzkartell ellenőrzése alatt álló központi bankok soha nem látott mennyiségben biztosítottak számukra alacsony kamatozású pénzkibocsátással mesterségesen előállított pénzbőséget.

A hitelekkel és hozamokkal kereskedő nemzetközi pénzintézetek is a szélsőséges módon űzött tőkeáttételes expanzióval óriási mennyiségű virtuális pénzt állítottak elő. Ez a 600 trillió dollárra becsülhető virtuális pénzmennyiség (ebben a számításban egy trillió ezer milliárdnak felel meg) lehetővé tette, hogy soha nem látott nagyságrendű összegek cseréljenek gazdát nap, mint nap azon az alapon, hogy melyik hoz rövidebb idő alatt több hozamot, árfolyamnyereséget vagy kamatot. Új, árfolyam különbségeket kihasználó tőzsdei műveletek terjedtek el, amelyek keretében felgyorsult a vásárolt értékpapír haszonnal történő azonnal eladása. Az ún. „ETF” (Echange-traded fund, vagyis a tőzsdén forgalmazott befektetési alap) ’kreált egységekbe’ és ’kosarakba’ csomagolt befektetési eszközök egyre nagyobb jelentőségre tettek szert, mert a részvényekhez hasonló módon kezdtek el kereskedni velük.

Az ETF keretében forgalmazott eszközök, másodlagos értékpapírok (részvények, kötvények, állampapírok, kereskedelmi ügyletek, arany, platina és más nemesfémek) értéke csaknem megegyezik az adott üzletnapon az alapjukat képező befektetési eszközök napra, órára, sőt percre kész piaci árával. A pénzügyi tranzakcióknak ezt a fajta szédületes felgyorsulását a számítástechnika tette lehetővé, amely ma már olyan programokat bocsát a brókerek és a bankárok számára, amelyek több ezer részvény és más értékpapír piaci mozgását képesek percnyi pontossággal elemezni és jelezni.

Ezek pénzeszköz-indexek, mint például a ’Dow Jones Average’ vagy a ’Standard & Poors 500’, vonzóak a spekulánsok számára, mert olcsóbbak, minta a hagyományos intézményi befektetők és hitelintézetek eszközei, adózásuk lényegesen kisebb, ugyanakkor hasonlítanak a részvényekhez és más értékpapírokhoz. Ez az ETF-tranzakciókkal való kereskedés 2008-ban már annyira elterjedt, hogy ezt tekintik az elmúlt két évtized legtalálékonyabb innovációjának, amely alapvetően megváltoztatta a befektetési portfolió létrehozását és menedzselését. Napra, órára, sőt másodpercre kész értékelési rendszerével minden üzleti nap végén megvásárolható és visszaváltható a nettó értékének megfelelően. Az adott üzleti napon szabadon adható-vehető lényegesen magasabb vagy alacsonyabb árakon, mint eredeti bekerülési értéke.

Az ETF-rendszer használatban van az Egyesült Államokban már 1993 óta, és Európában is már 9 éve. 2008-ban pedig az Egyesült Államok Értékpapír és Tőzsde Bizottsága (Securities and Echange Commission, SEC) jóváhagyta az aktívan menedzselt ETF-ekkel való kereskedést. A legtöbb befektető csak piaci tranzakciók keretében tud venni és eladni ETF-részvényeket, de intézményi befektetők visszaválthatják az ETF-részvények nagyméretű blokkjait (amelyeket ’kreált egységeknek’ is neveznek) az alapjukul szolgáló vagyontárgyak, vagyonértékek vagy aktívumok „kosaraiért”. Másik lehetőségük az, hogy eladják az alapul szolgáló vagyontárgyakat, vagyonértéket, illetve aktívumokat a „kreált egységekért”.

Az értékpapíroknak, részvényeknek és tőkerészesedéseknek ez a létrehozása, kreálása, valamint visszaválthatósága lehetővé teszi az intézményi-befektetők számára a vásárolt értékpapír haszonnal történő eladását tőzsdei-műveletekkel. Ennek eredményeként az ETF-érték megközelíti az alapul szolgáló vagyontárgyak, vagyoni-értékek, aktívumok értékének a megközelítését. A pénzügyi intézmények, a globális pénzpiac meghatározó szereplői, közvetlenül az ETF-alapoktól vásárolnak és váltanak vissza „kreált egységeket”, méghozzá csak nagy tömbökben, amelyeknek a méretei 25 ezer részvénytől, egészen a 200 ezer darabos részvényekig terjednek. A kreált egységeknek a vásárlása és visszavásárlása lehetővé teszi az ETF számára, hogy árfolyamkülönbségeket kihasználó érzékeny és gyors mechanizmus legyen, amely minimalizálni tudja a piaci ár és a valódi érték közti eltérést.

 

Mire jó a pénzügyi világválság?

 

A pénzkartell legfelsőbb irányítói kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy a szélsőséges tőkeáttételes expanzió nem tarthat hosszú ideig, hiszen a 600 trillió dollár méretűvé felfúvódott pénzügyi buboréknak szükségszerűen ki kell pukkadnia. Egy ilyen „válság” többféle módon is elősegítheti a világ felett globális pénzügyi hegemóniát gyakorló pénzkartell hosszú távú stratégiájának a megvalósítását. Arról, hogy ilyen stratégia létezik, különböző forrásokból szerezhetünk információt. A legmegbízhatóbb források közé tartoznak az olyan személyek, akik valamilyen okból szembe kerültek ezzel a pénzkartellel, és ezért nyilvánosságra hozzák azokat az eltitkolt információkat, amelyekhez még bennfentesként hozzájutottak. Egy ilyen személy „Svali” álnéven már 10 évvel ezelőtt leírta, és nyilvánosságra hozta azt a forgatókönyvet, amelynek szerves részét képezi a gazdasági és pénzügyi válságok sorozata.

Érdemes ezért a pénzhatalommal konfliktusba került Svalinak az írásos közléséből az erre vonatkozó részt idézni  (http://www.savethemales.ca/141002.html), amelyre Henry Makow is hivatkozik „Is The Illuminati Provoking Economic Collapse?” (Az illuminátusok provokálják ki a gazdasági összeomlást?) című 2008. szeptember 15-i rövid tanulmányában (http://www.rense.com/general83/crash.htm). Ezek szerint az Új Világrendet a következőképpen vezetik be:

„Folyamatos konfliktus lesz a Közel-Keleten, nukleáris háborúval való komoly fenyegetés lesz az ellenségeskedések kicsúcsosodása. Gazdasági összeomlás pusztítja el az Egyesült Államok és Európa gazdaságát a nagy világgazdasági válsághoz hasonlóan. Az egyik oka annak, hogy gazdaságunk továbbra is döcög, az a mesterséges támogatás, amelyet a Federal Reserve ad neki, manipulálva a kamatlábakat. Egy napon azonban ez már nem fog működni (vagy pedig ezt a támogatást szándékosan abbahagyják) és akkor a következő nagy depresszióra sor kerül.

A kormány felmondja államkötvényeit és kölcsöneit és a hitelkártya adósságokat is  felmondják. Amerika-szerte tömeges csődökre kerül sor. Először Európa stabilizálódik, és Németország, Franciaország valamin Anglia (meglepetésre) erősebb gazdasággal rendelkezik, és bevezet az ENSZ-en keresztül egy nemzetközi valutát. Japán is átvészeli, noha gazdasága meggyengül.

Békefenntartó erőket rendelnek ki az ENSZ által és a helyi támaszpontokról, hogy megakadályozzák a lázadásokat. A vezetők a nyilvánosság elé lépnek, és az embereket felszólítják, hogy tegyenek hűségnyilatkozatot a káosz és a pénzügyi válság idején. Nem nagyon kellemesen hangzik mindez. Nem tudom a pontos idejét mindennek, és becslésekbe sem bocsátkozom. A jó hír az, ha egy személy nincs eladósodva, és nem tartozik a kormánynak vagy a bankoknak, és önmagára támaszkodva tud élni, ők valamivel jobban átvészelhetik mindezt, mint a többiek. Aranyba fektetnék be, és nem részvényekbe, ha lenen jövedelmem. Ismét az arany lesz a világpénz, és a dollár elértéktelenedik. (Emlékezzünk arra, hogy mi történt a polgárháború után. Annyit ér majd pénzünk, mint amennyit a Konföderáció pénze árt az összeomlás után.)

Mindez lehet olyan kultusz-propaganda, amit azért tanítottak nekem és másoknak, hogy megfélemlítsenek minket. Lehet, hogy ezek közül egyik se fog bekövetkezni. Őszintén hiszem, hogy így lesz. Szilárdan hiszem, hogy Isten képes lefogni a gonoszok kezét, és gondját tudja viselni nemzetünknek és másoknak, ha hozzá fordulunk.”

Henry Makow szerint (olvasható http://www.rense.com/general83/13h.htm) a nemzetközi pénzkartell a központi bankokat irányító pénzügyi körök alkotják azt az érdekcsoportot, amelynek mind a motívuma, mind az eszközei meg vannak arra, hogy átvegyék a világ feletti uralmat. Ez az érdekcsoport főleg a kabalában hivő zsidó származású és szabadkőműves pénzemberekből áll, és ők alkotják a fejét annak az Oktopuszhoz hasonló hálózatnak, amelyhez hozzátartozik a cionizmus, a szabadkőművesség, a szervezett zsidóság, a nyugati imperializmus, a jezsuiták, a Vatikán, a hírszerző szervezetek, a tömegtájékoztatás és az ehhez hasonló további képződmények, amelyek ennek az Oktopusznak a számtalan karját alkotják.

Idézzük azt, hogy mit ír Henry Makow a motívumról. „A motívum az, hogy meg kell védelmezni a csaló magánmonopóliumot a köz- (állami) hitel (pénzteremtés) felett, amely trilliókat és trilliókat ér. Szükségük van egy „világkormányzatra” azért, hogy egyetlen nép se bocsáthassa ki a saját pénzét, illetve egyik se tagadhassa meg azoknak a kölcsönöknek a fizetését, amelyeket a semmiből állítottak elő a bankárok.”

Az eszközökről ezt írja Makow:

„Az ’eszközöket’ természetesen a kartelljeik hálózatán keresztül áramoltatott korlátlan mennyiségű pénz alkotja, amely lehetővé teszi számukra, hogy ők legyenek a kormányok, a tömegtájékoztatás, az iskolarendszer és a többi tulajdonosai. Bárki, aki eredményes a közéletben, az ő bábjuk, vagy akaratlanul is az ő stratégiai programjukat szolgálja. Az ő cionista-szabadkőműves-kommunista-szocialista-MI-5/6-os hálózatuk lehetővé teszi számukra, hogy a helyszínen a rejtett hatalmat gyakorolják.”

A továbbiakban arról ír Henry Makow, hogy a nemzetközi bankároknak a szindikátusa 1770 körül jött létre, Meyer Amschell Rothschild vezetésével, és ekkor dolgozták ki azt a hosszú távú világstratégiát, amelyről többek között Edith Starr Miller ír részletesen az Occult Theocracy című munkájában. Miller szerint ennek a stratégiának szerves részét képezte a kereszténység felbomlasztása, a dinasztikus monarchiák megdöntése, és az internacionalizmus elterjesztése egy világ kormányzat létrehozása érdekében. Társadalmilag egy stratégia része volt a családi kapcsolatok és a házasság meggyengítése, a homoszexualitás és a promiszkuitás általánossá tétele, a személyhez kötött magántulajdon és öröklés felszámolása. Ugyancsak e stratégiához tartozik a közösségi önazonosság, a kollektív identitás elfojtása, az absztrakt univerzális testvériség nevében.

Henry Makow szerint ennek az államok feletti hatalommá átalakult nemzetközi pénzkartellnek az ideológiája az illuminizmus - egyfajta szűk pénzügyi elit világuralma -, amely az  eszméit a zsidó számmisztikából, a kabalából vette át. Ennek nézetrendszerébe tartozik, hogy a szupergazdag bankárok elfoglalhatják Istennek a helyét, és teljesen átalakíthatják a világot. Az illuminizmus célja elérése érdekében felhasználja a forradalmi mozgalmakat, a háborúkat, a pénzügyi káosz mesterséges előidézését, hogy ily módon is elősegítse az egy központból irányított világhatalom, az Új Világrend mielőbbi bevezetését.

Amikor egy adott nemzettől idegen pénzemberek ellenőrzik az adott ország pénzügyeit, az állam elkerülhetetlenül ezekkel a bankárokkal és az ő érdekeikkel válik azonossá. Erről a zsarnokságról az emberek még csak említést se tehetnek – írja Makow – anélkül, hogy gyűlöletkeltőknek, antiszemitáknak és ehhez hasonlóknak ne minősítsék őket. Nagyon figyelemre méltó, amit a gyűlöletkeltő kabalisták kapcsán állít Henry Makow, ezért idézzük már hivatkozott írásából az erre vonatkozó részt:

„Ezt a cselt úgy érik el, hogy kevesek bűnöző magatartásáért az összes zsidót teszik felelőssé. Ez olyan mintha valamennyi olaszt tennénk felelőssé a maffiáért. Mint zsidó, tanúsíthatom, hogy kevés zsidó van tudatában annak, mennyire manipulálják őket az illuminátusok által finanszírozott olyan mozgalmak, mint amilyen a B’nai B’rith (szabadkőművesség), a cionizmus, a kommunizmus, a szocializmus, a neo-konzervativizmus, a feminizmus és a liberalizmus.

Valamennyi zsidó felelőssé tétele arra készteti őket, hogy a Rothschildokhoz forduljanak segítségért, s így megerősítést nyer, hogy valamennyien összejátszanak. Arról beszélnek, hogy fel kell sorakozni a tűzvonalban. Mit gondolnánk az olaszokról, ha védelmeznék Al Capone-t, és kiállnának a szervezett bűnözés mellett faji alapon? A bankárok mindig irányították a szervezett zsidóságot, és a saját parasztjaikként és frontembereiként használták a zsidókat.”

Makow az „antiszemitizmusról” és a „gyűlöletkeltésről” azt állítja, hogy amit „antiszemitizmusnak” neveznek, az nem más, mint szembenállás a zsidók és a titkos-zsidók Új Világrend létrehozását célzó nagyarányú szerepvállalásával. Ebben az értelmezésben az antiszemitizmus legitim politikai – azaz nem faji jellegű, nem rasszista – mozgalom, amely tehát azok ellen irányul, akik az illuminátusok kiszolgálóiként az ő világstratégiájukat hajtják végre. Ebben az értelmezésben már nem fogadható el, hogy az antiszemitizmus a nem-zsidóknak egyfajta pszichés megbetegedése.

Figyelemre méltóak a júdaizmusról tett megállapításai, noha Makow a pénzuralmi világ-elit vallásának a számmisztikára támaszkodó kabalát tekinti. A következőket írja:

„A legnagyobb felfedezés számomra az volt, hogy a júdaizmus nem vallás, hanem legjobb esetben egy faji jellegű pogány világnézet, és legrosszabb esetben pedig egy sátánista titkos társaság. A titkos társaság természetéhez tartozik, hogy a tagságot idealista közhelyekkel táplálják, és nem mondják meg nekik az igazi célokat. Erről a felfedezésemről értekezem következő könyvemben „Illuminati – The Cult that Hijacked the World” (Illuminátusok – A kultusz, amely eltérítette a világot) címmel.” (http://www.cruelhoax.ca)

Az idézett könyvnek a fülszövegében olvasható, hogy bizarrnak és hihetetlennek tűnik, hogy az emberiséget egy sátánista kultusz gyarmatosította, amelyet illuminizmusnak neveznek. Ez a kultusz a szabadkőműves és zsidó bankárokat képviseli, akik csalással megszerezték az állami pénzkibocsátás feletti monopóliumot, amely lehetővé teszi számukra, hogy olyan pénzek után számítsanak fel kamatot, amelyet ők a levegőből állítottak elő. Természetesen ezt a helyzetet meg akarják védeni, továbbfejlesztve politikai és kulturális monopóliumát. Ennek a formája egy totalitáriánus világkormányzat, amely Lucifernek van szentelve, aki számukra az Istennel való szembenállásukat fejezi ki.

Ily módon azok, akik a kezükben tartják a pénzerszényünket, összeesküdnek ellenünk. Azért, hogy félrevezessenek és ellenőrizzenek minket, hatalmas okkult-hálózatot (szabadkőművesség) hoztak létre, hogy az behatoljon a legtöbb szervezetbe, különösen a kormányokba, a hírszerző ügynökségekbe, az iskolai rendszerbe és a tömegtájékoztatásba. Újra strukturáltak minket az illuminátusok szolgálatára. Aláássák az olyan intézményeket, mint a házasság és a vallás, és elősegítik az elfajulást, a különböző diszfunkciókat, a korrupciót és a megosztottságot. Létrehoztak két világháborút, és egy harmadikat terveznek. Henry Makow feltárja ezt az összeesküvést, és kimutatja, miként alakul a történelem az illuminátus stratégiának megfelelően.

Ugyancsak a könyv fülszövegében olvasható még néhány idézet, amely a jelenlegi pénzügyi világválság megértése szempontjából is fontos információkat tartalmaz. Az első Eliezer-től származik: „A luciferi alapelv annak a művészete, hogyan rejtsék a fénybe a sötétséget, békébe a háborút, és végül hogyan alakítsák szolgai kötöttséggé az önmegtartoztatástól való megszabadítást. Ily módon arra csábítják az embereket, hogy magukhoz öleljék saját elpusztítóikat.”

Henry H. Klein írta a cionizmusról „A Jew Warns Jews” (Egy zsidó figyelmezteti a zsidókat) című munkájában 1947-ben: „A politikai cionizmus a Big Business egyik ügynöke. Zsidó és keresztény pénzemberek használják ebben az országban és Nagy-Britanniában arra, hogy elhitessék a zsidókkal, hogy Palesztinát Dávid Király leszármazottai fogják uralni, akik végül az egész világ urai lesznek. Mekkora önámítás! Ez háborúhoz vezet arabok és zsidók között, és még az is lehetséges, hogy mohamedánok és nem mohamedánok között. Ez fordulópont lesz a világtörténelemben.”

Z. A. Rogozin írta 1881-ben megjelent „Russian Jews and Gentiles” (Orosz zsidók és nem-zsidók) munkájában: „Az ősi zsidóknak két különböző leírása annyira eltérő volt egymástól, mintha két eltérő fajról lenne szó. Voltak zsidók, akik látták Istent, és kinyilatkoztatták törvényét, és voltak azok, akik imádták az arany borjút, és Egyiptom húsos fazeka után áhítoztak. Voltak olyan zsidók, akik Jézust követték, és olyanok, akik keresztre feszítették.”

Alan Stang Amerika egyik legkritikusabb médiaszemélyisége így jellemzi a könyv szerzőjét: „Henry Makow rendkívül veszélyes. Azért, mert merész és eredeti, eszméi gondolkodásra kényszerítenek, ha szabad ezt mondanom. Makow alaposan megmagyarázza a világkormányzatot célzó összeesküvést. Ezért próbálják őt elhallgattatni.”

Makow abból indul ki, hogy a legtöbb zsidó nincs tisztában azzal, hogy a júdaizmus nagy mértékben mellőzi az Ótestamentumot (a Tórát), és a Talmudot, továbbá azt, hogy a Kabalát részesíti előnyben. Kevés zsidó olvasta ezeket a könyveket. Ha ezt megtették volna, akkor rájöhettek volna arra, hogy a Talmud tele van gyűlölettel és megvetéssel a nem-zsidók iránt. Akkor felfedezhették volna, hogy a Kabala az alapja a modern fekete-mágiának, az asztrológiának, a számmisztikának, numerológiának, a tarott kártyából való jóslásnak és a hermafroditizmusnak, vagyis mindannak, amit a New Age mozgalom hirdet. Ez az alapja az illuminizmusnak, ami azt tanítja, hogy jó és gonosz ugyanaz, valamint a fekete fehér és fordítva. Működésükben gonoszul járnak el, miközben állandóan a jót prédikálják.

A Kabala, az a szex-imádat kultuszának az alapja, amely ma elárasztotta a világot. A kabalista zsidók nem tehetnek semmi világit az Úr napján, a rituális házastársi egyesülés van előírva számukra. A testi vágy állítólag növeli az ember Isten iránti szeretetét, és a közösülés eszköz az Istennel való egyesülésre. Makow erről úgy vélekedik, hogy mindez ostobaság. Akkor egyesül valaki Istennel, ha eleget tesz az akaratának a hét minden napján.

Makow úgy véli, hogy a nyugati civilizáció felfelé menő íve Isten imádatához tart emelkedő szakaszában, és lemenő szakaszában pedig a Sátán imádatát jelenti. Azt gyanítja, hogy a Kabala a kereszténység utáni civilizációnak a terve, és ez az oka annak, hogy fuldoklunk a tömegtájékoztatás által terjesztett szemétben, erőszakban, okkultizmusban és félelemben. Az ún. „felvilágosodás” csúcspontja az volt, amikor az embereknek azt tanították, hogy az „észt” (vagyis a hasznosságot, célszerűséget) vehetik igénybe, és mellőzhetik Isten természetes és spirituális erkölcsi értékrendjét. Az ennek nyomában járó hanyatlást és erkölcsi sötétségbe süllyedést tipikusan fényként és napfelkelteként tüntetik fel Lucifer követői.

Azért tértünk ki részletesen Henry Makow-nak a pénzügyi világválság okait és személyi-eszmei hátterét elemző írásaira, mert elősegíti ennek a gondosan megtervezett és tudatosan végrehajtott pénzügyi és gazdasági centralizációnak, valamint a mögötte meghúzódó globális politikai stratégiának a megértését.

 

Hogyan látja a pénzügyi világválságot egy kanadai közgazdász?

 

Michel Chossudovsky az Ottawai Egyetem tanára, több évtizeden át különböző nemzetközi szervezetek szakértője volt, nagy tekintélyre és tapasztalatra tett szert. Számos globalizációval foglalkozó könyvet írt. Ellenzi a szélsőséges globalizmust és az Új Világrendet. A véleménye szerint a 2008. októberi pénzügyi világválság nem rendszeresen visszatérő gazdasági jelenség, hanem azt az amerikai kormány politikájának a szándékos következménye, amelyet a pénzügyminisztérium és a FED (a Központi Bank szerepét betöltő pénzkartell) segítségével hajtott végre. Az amerikai pénzügyminisztérium által javasolt pénzügyi szanálás, azaz a hitelintézetek és bankok feltőkésítése közpénzzel, nem jelent megoldást a válságra, hanem tovább növeli a pénzügyi összeomlás méreteit.

E válság eredményeként példa nélkül álló vagyonkoncentráció jön létre, amely tovább fokozza a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket, mind az egyes országokon belül, mind nemzetközi szinten. Az eladósodás óriás méreteket öltött. A termelőipari vállalatokat tudatosan csődbe juttatták, hogy könnyebben és olcsón vásárolhassák fel őket a globális pénzügyi intézmények és olvaszthassák be globális részvényvagyonukba.

A hitelt, amely a termelőgazdaság és a beruházás nélkülözhetetlen közvetítő közege, néhány pénzügyi konglomerátum tartja kézben. A bejelentett szanálási lépésekkel az államadósság rekordmagasságba emelkedett. Az Egyesült Államok a világ legeladósodottabb országa a földön. A közpénzből történő szanálást megelőzően az államadósság 10 trillió dollár volt, ez most tovább növekedett. Az amerikai dollárban meglévő adósság kincstári jegyekben és államkötvényekben fekszik: tulajdonosaik az óriás korporációk és pénzügyi intézmények, a külföldi kormányok és egyes pénzvagyon tulajdonosok.

Chossudovsky ironikusnak tartja, hogy a Wall Street pénzügyi óriásai, akik a közpénzadományoknak a címzettjei, egyben azok, akik felvásárolják az amerikai államadósságot, és hiteleznek az Egyesült Államoknak. A bankok az államadósságnak csak egy részével rendelkeznek, de ők azok, akik ezekkel világméretekben kereskednek és más pénzügyi műveleteket hajtanak végre. Ezek a hitelintézetek és bankok kapják azt a 700 milliárd dollár ajándékot, amelyek viszont az ajándékozó amerikai kormánynak a legfőbb hitelezői.

Egy abszurd ördögi körrel állunk szemben: ahhoz hogy a washingtoni kormány finanszírozhassa a pénzpiaci játékosokat, ugyanazoktól a hitelintézetektől és bankoktól kell kölcsönt felvennie, akiknek aztán segélyként ezt a pénzt átadja. Ennek a pénznek egy jelentős része a kormányzatnak adott hitelként visszatér az államhoz, amelynek aztán ugyanezért az összegért kamatot kell fizetnie a pénzpiaci játékosoknak. Az állam különböző szintű intézményei a szövetségi, a tagállami és az önkormányzati szervek fokozottan pénzügyi kényszerzubbonyba kerülnek, amelynek a segítségével a globális pénzügyi konglomerátumok szoros pénzügyi ellenőrzést gyakorolnak felettük. Ily módon a hitellel-üzletelők hozzák meg az államhatalom minden szintjén a fontos döntéseket.

A lényeg tehát az, hogy a közpénzekből történő szanálás és likvid pénzeszközökkel való feltőkésítés elősegíti a globális pénzhatalom további centralizációját és koncentrációját. Ez viszont visszahat az érték-előállító termelőgazdaságra, a reálgazdaság egészének a működésére, csődökhöz és tömeges munkanélküliséghez vezet.

Chossudovsky a http://www.globalresearch.ca/index.php?context=va&aid=10860 címen olvasható írásában kifejti, hogy az 1997-es ázsiai pénzügyi válság a jelenlegi világválság főpróbájának tekinthető. A devizaspekulációval foglalkozó nagy hitelintézetek 1997-ben pénzügyi összeomlást idéztek elő Thai Földön, Indonéziában és Dél-Koreában. A központi bankoknál lévő tartalékból dollár milliárdokat áramoltattak a magántulajdonú hitelezőkhöz és spekulánsokhoz. Szakértők egyértelműen kimutatták, hogy szándékosan manipulálták a reálgazdaságot, az ingatlan piacot és a devizapiacokat a befektető bankok és bróker vállalatok.

Miközben folyamatban volt a Nemzetközi Valutaalappal a pénzügyi támogatásokra vonatkozó megállapodások megkötése, a nagy Wall Streeti kereskedelmi bankok, köztük a Chase, a Bank of America, a CityGroup és a JPMorgan, valamint az öt óriáshoz tartozó kereskedelmi bankok, úgy mint a Goldman Sachs, a Lehman Brothers, a Morgan Stanley és a Salomon Smith Barney azokról a szerződési záradékokról konzultáltak, amelyeket az ő univerzális hatáskörű frontintézményüknek tekinthető Nemzetközi Valutaalap készült megkötni.

Az amerikai pénzügyminisztérium együttműködve a Wall Street-tel és a Világbankkal, valamint a Valutaalappal, azokat a tanácsokat követte, amelyetek Larry Summers és Timothy Geithner ajánlott. E két személy azért fontos, mert Barack Obama, megválasztott amerikai elnök kormány-előkészítő szakértői csoportjában Larry Summers az, akit elsőként vettek számításba a pénzügyminiszteri pozícióra. Summers-ről ezúttal csak azt említjük meg: kulcsszerepe volt abban, hogy az amerikai törvényhozás visszavonta a Glass-Steagall Act nevű törvényt. Ezt a jogszabályt Franklin Delano Roosevelt, az 1929-es nagy gazdasági világválság után pontosan azért kezdeményezte, mert így akarta a kisbefektetők és reálgazdasági szereplők munkával fedezett dollárjait megvédeni a hitelekkel és befektetésekkel spekuláló pénzintézetek kockázatos tevékenységétől. A másik személy, akit figyelemre vettek a pénzügyminiszteri tisztségre Timothy Geithner, a FED New York-i regionális központjának a vezetője. Ez Amerikának a legnagyobb hatalommal rendelkező és magántulajdonban lévő pénzügyi intézménye.

Térjünk vissza az 1999-ben elfogadott pénzügyi szolgáltatások modernizálásáról szóló törvényhez (Financial Services Modernization Act). Larry Summers szorosan együttműködött Phil Gramm texasi republikánus szenátorral, a Szenátus Bank Bizottságának az elnökével. Ő volt a kulcsember a Gramm-Leach-Billey Financial Services Modernization Act, a FSMA elfogadtatásában 1989 novemberében. 2000 decemberében pedig elfogadtatták a Gramm-Lugar Commodity Futures Modernization Act-et (Árucikkek határidős piacait modernizáló törvény). Ez készítette elő azt a rohamot, amelyet a globális kaszinóvá elfajult pénzpiacokon a spekulánsok intéztek a legfontosabb árucikkek, alapanyagok, nyersanyagok ellen, beleértve a kőolajat, földgázt és élelmiszereket is.

Ez a törvény garantálta, hogy sem a Securities Exchange Commission, SEC (Amerikai Tőzsde és Értékpapír Felügyelet), sem pedig a Commodity Futures Trading Commission, CFTC (Árucikkekkel való határidős kereskedést felügyelő hatóság) nem szabályozhatja, és nem ellenőrizheti az olyan újonnan bevezetett pénzügyi termékekkel való csereüzleteket, mint amilyenek a swap-ügyletek, és ily módon megvédik a pénzügyi intézeteket a túlzott méretű szabályozástól. Ez lehetővé teszi, hogy az amerikai pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó iparág a XXI. században megtartsa vezető szerepét.

Az FSMA törvény, amelyet még Clinton elnök írt alá, lehetővé teszi, hogy a kereskedelmi bankok, bróker cégek, hedge found-ok (fedezeti műveleteket végző alapok), az intézményi befektetők, a nyugdíj-alapok és a biztosító vállalatok szabadon fektethessenek be egymás üzleteibe, és teljes mértékben integrálhatják pénzügyi műveleteiket. Ezzel létrejött egy globális pénzügyi szupermarket, amely aztán felgyorsította a pénzügyi hatalom nagyarányú koncentrálódását. David Rockefellerrel együttműködve Larry Summers ebben a folyamatban kulcsszerepet játszott.

Chossudovsky-nak az a véleménye, hogy a jelenlegi pénzügyi világválság lényegi megoldása ennek a pénzügyi struktúrának a lényeges megváltoztatása nélkül nem lehetséges. A spekulációs műveleteket be kell fagyasztani, más szóval le kell fegyverezni a pénzügyi hadszínteret. A pénzügyi piacoknak az így értelmezett lefegyverzését először John Maynard Keynes ajánlotta 1940-ben, amikor kezdeményezte egy multipoláris nemzetközi monetáris rendszernek a létesítését.

Chossudovsky úgy véli, hogy lényegi reformot nem jelentenek az amerikai kormányzat eddig foganasított szanálási intézkedései, mert az Egyesült Államok legnagyobb pénzügyi intézményeinek a közpénzből történő feltőkésítése és likviddé tétele valójában pusztító hatással van a reálgazdaságra, és ténylegesen csődbe juttatja a termelőipari és szolgáltató szektort.

 

Vissza kell térni a keynesiánizmushoz?

 

Nemcsak Chossudovsky, de Ann Pettifor, londoni elemző is azon a véleményen van, hogy a legjobb kiút a jelenlegi pénzügyi és gazdasági világválságból a kamatlábak nagyarányú csökkentése, valamint a termelőgazdaság rendelkezésére álló hitelek megemelése, és a reálgazdaság élénkítésén keresztül új munkahelyek teremtése, a munkanélküliség csökkentése és munkabérek emelésén keresztül a kereslet ösztönzése. Pettifor hangsúlyozza, hogy a legtöbb kárt okozza a jelenlegi helyzetben az ortodox monetáris politikához való indokolatlan ragaszkodás. Az ortodox monetáris szemlélet azon a feltételezésen alapul, hogy a pénz is árucikk, és piaci ára a kamat, amelyet alá kell rendelni a magánellenőrzés alatt álló pénzpiacon kialakuló keresletnek és kínálatnak, ahhoz hasonlóan, ahogyan ez a többi valódi áruval is, mint például a kőolajjal vagy a földgázzal történik. Az ő esetükben is a kereslet és a kínálat alakítja ki a világpiaci árat.

Ann Pettifor ezt értelmetlenségnek tartja. A tőkét ugyanis nem földműveléssel állítjuk elő, sem úgy ahogyan a fák nőnek, vagy ahogy az élővilág növekszik. A pénz ember által előállított eszköz. Közvetítésre használt jel. A használatukért felszámított kamat önkéntes társadalmi konstrukció. Ezért eltérően a kőolajtól vagy a szójababtól, nincs belső oka a tőkehiány kialakulásának, ahogyan azt Keynes is hangsúlyozta „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete” című munkájában. Ebben Keynes elemzi a pénz által működtetett és a csereügyletek révén működtetett gazdaság közötti különbséget, megalkotja a gazdaság egyensúlyi modelljét, magyarázatot ad arra, hogy a tőkés gazdaság miért nem éri el automatikusan a teljes foglalkoztatottságot, továbbá az állam szerepének a megváltoztatását is kezdeményezi.

Keynest a jelenlegihez hasonló nagy pénzügyi és világgazdasági válság arra késztette, hogy a tömeges munkanélküliség felszámolására dolgozzon ki javaslatokat. Keynes hivatkozott főművében bizonyította, hogy a bérek csökkentése a növekvő foglalkoztatás helyett – a csökkenő kereslet miatt – növekvő munkanélküliséghez vezet. A foglalkoztatás színvonalát nem a reálbérek szintje határozza meg, hanem az ún. „agregált kereslet” színvonala. Ez viszont függ a gazdaság beruházási színvonalától. Keynes úgy gondolta, hogy a kamatlábak esése csak kis hatással van a beruházási szintre, különösen depresszió idején. A gazdaságban a tényleges kereslet a fogyasztáson és az új beruházások nagyságán keresztül érvényesül.

Ez határt szab a gazdasági tevékenység mértékének. Keynes tehát a beruházási színvonalat a jövedelem színvonal fő meghatározójának tekintette, és a teljes foglalkoztatottságot szorgalmazta. Keynes kimutatta, hogy az állami kiadások a jövedelmet a multiplikátor hatás révén nagyobb arányban növelik. Ezért eszközöket dolgozott ki az állam részére a keresletszabályozáshoz. Előre látta az állam növekvő szerepét, és munkássága nyomán számos olyan modell készült, amely a gazdaság leírásában felhasználta a nemzeti jövedelmen és a kiadásokon alapuló megközelítést.

Ann Pettifor, aki a keynesi megoldások híve, bírálja azt, hogy a pénzügyi szektor különböző okokból tőkehiányt hozott létre, amely végül is olyan hitelszűküléshez vezetett, amely egyre inkább felfelé nyomta a bankok közötti hitelezést meghatározó LIBOR-t (London Inter-Banking Offered Rate, vagyis a Londoni bankközi kamatláb mértékét). A magánellenőrzés alatt álló pénzügyi szektor megköveteli a hegemóniája alatt álló központi bankoktól, hogy alapkamatlábat tartsanak fenn, amely kötelező valamennyi kereskedelmi bankra. Mindezt azzal a varázsszóval igazolják, hogy csak így tudják „az inflációs célt” követni.

Valójában ezek az alapkamatlábak és a rájuk épülő kereskedelmi kamatok megfizethetetlenné teszik a felvett hiteleket, és gyorsított ütemben számolják fel a tőkeáttételes expanzió révén létrejött eladósodást. Mindez a pénzügyi eszközök által képviselt tényleges értékhordozók, vagyontárgyak piaci árát is jelentősen csökkenti. E hitelmegszorítás olyan pénzügyi válságot okozott, amelyből csak Keynes józan monetáris elméletével lehetne kikerülni, állítja Ann Pettifor guardian.co.uk-n olvasható elemzésében.

Azt követően, hogy az MNB monetáris tanácsa 11,5%-ra emelte az addigi 8,5%-os irányadó kamatlábat, járt Ann Pettifor Budapesten. Itt adott nyilatkozatában megállapította, hogy az MNB a kamatemeléssel tönkreteszi a magyar vállalkozásokat, amelyek nem lesznek képesek visszafizetni tartozásaikat. Az MNB a nagyarányú kamatemelést azzal indokolta, hogy ez a lépés megdrágítja a forint elleni spekulációs tranzakciókat. Ez bizonyíthatóan téves érvelés, mert a jegybanki kamatemelésnél hatásosabb védekezés lett volna, ha az MNB drasztikusan megemeli az üzletkötés napjától a következő munkanapig elhelyezett bankközi betétek kamatát, az ún. „overnight” kamatot. Ennek a kamatnak a felemelése ugyanis közvetlenül csapolja meg a spekulációból eredő nyereséget, és értelmetlenné teszi az ilyen ügyleteket.

A Wall Street Journal szerint nem biztos, hogy az MNB lépése elég a befektetői bizalom helyreállítására. A magyar intézményeknek az elkövetkező 12 hónapban 27 milliárd euró tartozást kell visszafizetniük vagy átütemeztetniük. Az MNB devizaszámláján lévő valutatartalék 17 milliárd eurót tesz ki. A nemzetközi pénzvilág kulcsszereplőinek egyeztetett akciója érhető tetten abban is, hogy az alapkamat nagyarányú felemelése dacára sem sikerült az államadósság kezelő központnak megfelelő áron magyar állampapírokat eladnia. Az a tény, hogy valamennyi lehetséges intézményi vevő egyszerre tagadja meg a magyar állampapírok megvételét, arra utal, hogy ezek a pénzügyi szereplők – egymással összejátszva - kíméletlen pénzügyi nyomást gyakorolnak a magyar államra, nyilván nyerészkedési célból.

 

Orosz szakember a pénzügyi válságról

 

Mihail Khazin 1997-ben a Borisz Jelcin elnök által létrehozott Elnöki Gazdasági Hivatal elnökhelyettese volt. Első feladatként jelentést kellett készítenie Jelcinnek Oroszország közgazdasági helyzetéről. A szakértők felismerték, hogy pénzügyi válság közvetlen veszélye áll fenn, amely már 1998 nyarán vagy őszén is kirobbanhat, ha addig nem változtatnak a gazdaságpolitika irányításán. Ezt a jelentést a hivatal egyik vezetőjén és Jelcinen kívül senki nem olvasta el. 1998 nyarán a jelentés készítőit elbocsátották, mert megpróbáltak ellenállni egy olyan üzleti projekt megvalósításának, amely azt a címet viselte, hogy „Állami Kincstárjegyek – Átváltási-arány Folyosó” (State Treasury Bills – Exhange Rate Corridor). Ez volt a legnagyobb méretű pénzügyi csalás a Szovjetunió felbomlását követő időszakban.

Miként előre jeleztük, a gazdasági válság augusztusban kirobbant. Noha elvesztettük állásunkat, tovább folytattuk a válság okainak a kutatását. Ez együtt járt az Egyesült Államok pénzügy rendszerének az elemzésével. Példa nélkül álló párhuzamokat találtunk. Ahogyan az orosz kincstárjegy-piac kiszívta az összes pénzt az orosz gazdaságból, ugyanúgy az amerikai pénzpiac is kiszívja az erőforrásokat a világgazdaság egészéből. Ezért felismertük, hogy az amerikai nemzeti pénzügyi rendszerre hasonló sors vár. Tanulmányunkat 2000 nyarán tettük közzé az „Ekspert” című szakfolyóiratban azzal a címmel, hogy „Amerika az apokalipszis irányába halad?”

Khazin a vele interjút készítő újságírónak a jelenlegi gazdasági összeomlás okait a következőképpen világította meg:

„Az a gazdasági modell, amely gazdasági összeomláshoz vezetett, az 1970-es évek válságának a következménye. Ez rettenetes pénzügyi krízis volt, amelyet a nagyméretű többlettőke okozott. Még a XIX. századi klasszikus közgazdasági irodalomban is arra a következtetésre jutottak, hogy a tőke gyorsabban növekszik, mint a munka által előállított ellenérték. Ennek a következtében kereslethiány lép fel. A hagyományos kapitalizmusban ezt problémát a többlet-termelés válságával oldják meg, egy imperialista rendszerben pedig tőkekiáramlás segítségével. De az 1970-es évekre már nem működtek ezek a megoldások. Mindazonáltal a nemzetközi helyzet megkövetelte az Egyesült államoktól, hogy vagy ugrásszerű előrelépést tegyen tudományos és technológiai téren, vagy elveszíti a hidegháborút a Szovjetunióval. James Carter elnök kormányzata és a Paul Volcker által vezetett Federal Reserve System egy nagyon leleményes koncepciót dolgozott ki. Először a kapitalizmus történelmében a kapitalisták kezdték kisegíteni egymást, új pénzt kibocsátva azért, hogy így élénkítsék az összesített keresletet.”

Arra a kérdésre, hogy maguk a kapitalisták fordultak volna a bankópréshez, vagyis a levegőből történő pénzteremtéshez, Khazin határozott igennel válaszolt, hozzátéve, hogy „az 1980-as évek elején állami támogatással ösztönözték a keresletet. Például beindították a ’Star Wars’ (’Csillag Háborús’) programot. 1983-tól kezdve pedig a hangsúlyt a fogyasztási javakat előállító gazdaságra helyezték. 25 éven át a háztartások egyre nagyobb támogatásban részesültek az újonnan kibocsátott pénzek – hitelek – eredményeként. Az Egyesült Államok a többlet-kereslet segítségével meg tudta tenni a technológiai haladáshoz szükséges következő lépést.

Elérték a Szovjetunió felbomlását, és elhárítottak más jelentős félelmeket. Erre az előrehaladásra azoknak az erőforrásoknak a révén tettek szert, amelyeknek a jövőbeni növekedést kellett volna szolgálniuk. Az ország így felélte két nemzedékkel előre az erőforrásait. Az Egyesült Államok elképesztően nagy adósságot halmozott fel. Ez világossá válik, ha az amerikai háztartások eladósodásának növekedését egybevetjük az Egyesült Államok teljes adósságával, és nemzeti össztermékével. A gazdaság évi 2-3%-kal növekszik vagy maximum 4-gyel. Az adósság viszont évi 8-10%-kal. Az eladósodás növekedése lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok magas életszínvonalon éljen a mesterségesen felfokozott kereslet következtében.

Nemzedékek élhettek úgy, hogy nem kellett megtapasztalniuk a szegénységet. Lehetetlenség azonban örökké hitelből élni. A háztartások eladósodottsága mára felülmúlja a nemzeti összterméket, több mint 14 trillió dollárt. Eljött az ideje a számla kiegyenlítésének. A Wall Street természetesen megpróbálta elhalasztani az összeomlást. Anélkül, hogy belemennénk a derivátumok és más hasonló pénzügyi termékek részleteibe, kijelenthetjük, hogy ez csak az utolsó levegővétel volt az elkerülhetetlen halál előtt.

Az orosz pénzügyi szakértő ezután kitért arra, hogy az Egyesült Államokban egész iparágak jöttek létre e nagyarányú mesterségesen előállított vásárlóerő és fogyasztás kielégítésére. Bármilyen döntést is hozzon most a Wall Street, a kereslet csökkeni fog. Mi lesz ezekkel az iparágakkal? 2000-ben, amikor ezt felmérésre került, úgy becsültük, hogy az amerikai gazdaság 25%-a el fog tűnni. Ma már úgy látjuk, hogy az 1/3-a vagy még ennél is több. Mit jelent az Egyesült Államok gazdasága ¼-ének megszűnése? Ez nagyarányú munkanélküliséget, félelmetes gazdasági válságot, és a költségvetés szociális kiadásainak meredek növekedését jelenti.

Az Egyesült Államok most ide-oda kapkod, hogy gazdaságának legalább egy részét  megmentse. A kormány támogatja a bankokat és a termelőszektorokat. Mindennek ellenére két-három éven belül az Egyesült Államoknak hasonló nagy válsággal kell szembenéznie, mint amilyen az 1929-től 1934-ig tartó nagy világgazdasági válság volt.

 

James Galbraith a globális pénzügyi válságról

 

Az orosz pénzügyi szakértő véleménye után vegyük közelebbről szemügyre egy neves amerikai közgazdász elemzését. James K. Galbraith, a világhírű kanadai-amerikai közgazdász, John Kenneth Galbraith fia a Texasi Egyetem (Austin) LBJ (Lyndon Baines Johnson) közigazgatási fakultásának a professzora, akinek szűkebb kutatási területe a világban végbemenő ipari változások elemzése. Legújabb könyve – amelynek címe „The Predator State: How Conservatives Abandoned The Free Market And Why Liberals Should Too” (A ragadozó állam: Hogyan adták fel a konzervatívok a szabadpiacot és miért kell a liberálisoknak is ezt tenniük) – egy gyökeresen új közgazdasági politika alapjait fekteti le.

2008. október 24-én Bill Moyers, a neves médiaszemélyiség tette fel országosan sugárzott műsorában a kérdést Galbraith professzornak: mennyire veszélyes a jelenlegi pénzügyi válság? Galbraith elmondta: New York városának 1975-ös fizetésképtelensége óta foglalkozik pénzügyi válságok megoldásával. A jelenlegi azonban az 1920-as évek óta a legnagyobb. Most azonban lényegesen jobb a helyzet, mint 1929-ben. Az amerikaiaknak hasznára válik, hogy sor került a New Deal-re, mert most rendelkezésére állnak az ebben az időszakban létrehozott intézmények. Létezik egy bankbetétekre vonatkozó állami garanciavállalás, működik a Social Security rendszer. Olyan kormány viszi az ügyeket, amelynek van felhatalmazása arra, hogy ellássa a „lender of last resort” (az utolsó pénzügyi menedékhely) funkciót, azaz fel tud venni hiteleket, és szükség szerint fel tudja használni a válság kezelésére.

„Az Egyesült Államoknak tehát megvan a képessége arra, hogy megfelelően kezelje a pénzügyi válságot. Szükség van egy olyan kormányzatra, amely hajlandó élni ezzel a hatáskörével, és bízik a lehetőségeiben. A korábbi irányelvek összeomlottak. Az régi eszmék eme bukásával talán megnyílt az út az új friss gondolatok számára, és mód nyílik a problémák megoldására. Sok a tanulni való és a tennivaló. Amit azonban látnunk kell, az az egész rendszernek az összeomlása. Az elmúlt nyolc évben a bankrendszer szabályozása és ellenőrzése hiányzott, és ez az oka a bizalom megingásának és az összeomlásnak.

A bankok nem bíznak többé egymásban, mert egyik sem tudja a másikról: vajon fizetőképes-e vagy sem? Az ügyfelek sem bíznak többé a bankrendszerben, de a bankok se bíznak ügyfeleikben, akik szeretnének hiteleket felvenni tőlük kereskedelmi és gazdasági tevékenységükhöz. Hosszabb időre van szükség, amíg ezt a bénító bizalmatlanságot fel lehet számolni. Úgy gondolom, hogy három éven belül, ha helyesen, erőteljesen, hatékonyan tesszük, akkor ez a cél elérhető.”

Bill Moyers ezután Phil Gramm texasi szenátor esetleges pénzügyminiszteri szerepére kérdezett rá. Galbraith elmondta, hogy számos kérdésben, így a deregulációban, az ellenőrzés felszámolásában eltérő nézeteik vannak. A republikánus Gramm az egyik létrehozója volt annak a spekulációs pénzpiacnak, amely most összeomlott. A létrejött problémák megoldására azonban több gyakorlati út is van.

Galbraitht nem az Egyesült Államok helyzete aggasztja, hanem azok a deregulációs és szabadpiaci eszmék, amelyeket a modern Európa megreformálására alkalmaztak. Európának ugyanis nincsenek meg azok a védelmi intézményei, mint amilyenekkel Amerika a New Deal következtében rendelkezik. Nincs olyan központi bankja, amely a FED-hez hasonló mértékben tudna hitelezni szükség esetén, és nincs olyan kormányzati rendszere, amely tud hitelt felvenni, ha szükséges. A dereguláció és a szabadpiac oly módon hatolt be Kelet-Európába, hogy a kommunizmus helyére nem került semmi. Most a pénzügyi összeomlás nyomul be oly módon, hogy sokkal erősebben hat, mint ahogyan azt az amerikaiak tapasztalják.

Amerikának megvannak azok az állami intézményei, amelyek cselekvőképesek. Az európaiaknak ez részben hiányzik. Kénytelenek fellépni például az Európai Központi Bank működési szabályzata, a Maastricht-i Megállapodás rendelkezései, valamint a kormányok költekezését és a költségvetési hiány mértékét korlátozó rendelkezései ellen. Az európaiaknak rendszerbeli problémákat, amerikaiaknak pedig politikai problémákat kell megoldaniuk.

Bill Moyers ezután Henry Paulson pénzügyminiszter szerepéről kérdezte meg Galbraith professzor véleményét. Paulson tisztában volt azzal – válaszolta -, hogy a válság már egy év óta lappangott, egyre jobban terjedt, végül pedig kitört. Ekkor mindössze egy három oldalas feljegyzést küldött a Kongresszusnak, amely egyesek szerint nem volt más, mint a hatalom kisajátítása. Galbraith egyszerűen hazardírozásnak tekinti. Paulson azt hozta a Kongresszus tudomására, hogy vegyék át a válságelhárítást, és hozzák meg a szükséges jogszabályokat.

Ezt a Kongresszus meg is tette. Paulson azóta is egyfolytában improvizál. Intézkedett a bankbetétek garantálásáról, az értékpapírpiac támogatásáról, tulajdoni-hányad átvételéről a befektető bankokban, azaz e tulajdonrészek államosításáról. Mindez olyan lépés, amely korábban elképzelhetetlen volt. Nem elég azonban a pénzügyi szektor rendbetétele, de meg kell oldani a termelőgazdaság problémáit is. Mintegy egy millió családi házat és lakást fenyeget az elárverezés. Ez a szám néhány hónapon belül akár 5 millióra is emelkedhet. Komoly erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy az emberek megtarthassák otthonaikat. Szükség van a jelzálog törlesztések átütemezésére. Ehhez esetről-esetre eltérően kell a kormányzatnak intézkednie.

James Galbraith hangsúlyozta azt is, hogy a szövetségi kormányzatnak biztosítania kell a reálgazdaság működtetéséhez szükséges pénzügyi-eszközöket, és ezért támogatnia kell a tagállami és helyi beruházásokat. Azok az amerikaiak, akik megtakarításaikat részvényekbe fektették, nagyobb kárt kénytelenek elviselni. A szövetségi kormányzatnak azonban a lakosság egészét kell védelmeznie, és ezért rendkívül fontos, hogy létezik egy általános társadalombiztosítási rendszer, a Roosevelt által létrehozott Social Security. Ez az idős amerikaiak 40%-a számára az egyedül megélhetési forrás. A Social Security juttatásait egy nemzedéknyi idő óta már nem növelték, kivéve az inflációs kiigazítást. Ezért ezt az elmaradást pótolni kellene, és különösen a szegények és a halmozottan hátrányos helyzetűek juttatásait kellene megemelni, de nem átmenetileg, hanem állandó jelleggel.

Galbraith professzor szerint a kormányzatnak nincs problémája a pénzzel, mivel a dollár továbbra is az alapvető világpénz. Az euró sokkal veszélyeztetettebb helyzetben van, mint a dollár. Az amerikai állam rövid határidőre is vehet fel hiteleket gyakorlatilag semmiért. Mindenki akar kincstárjegyeket, államkötvényeket, mivel azok biztonságosak. Az amerikai állam 20 évre is vehet fel hiteleket 4,3%-os kamattal. Ez ugyanolyan arány, mint ahogyan ezt megtehette az Eisenhower kormányzat utolsó hónapjaiban. Ezért az Egyesült Államok kedvező helyzetben van ahhoz, hogy kilábaljon a válságból, és ehhez hozzásegítse a világ többi részét is.

Galbraith ezek után Barack Obama, megválasztott elnök azon állításával foglalkozott, hogy Amerika belső ellensége a deficit. A költségvetéshiány és az államadósság a Bush-kormányzat idejének nagyobb részében az amerikai gazdaság méreteihez képest nem nevezhető túlságosan nagynak. Nagyobbak voltak, mint Clinton elnök ideje alatt, de ezt a megváltozott gazdasági helyzet, valamint a 'dot-com buborék' 2000-ben történő kipukkanása váltotta ki. Az Egyesült Államok fizetőképessége jó.

A deficit valójában egy pénzügyi szám, amelyhez az emberek hozzászoknak, minthogy a jelen helyzetben nincs lehetőség a deficit növekedésének az elkerülésére. A kormány vagy stabilizálja a gazdaságot, és akkor többet költ, de egyben nagyobb lesz a foglalkoztatottság és kisebb a munkanélküliség. Vagy pedig nem tesz ilyen irányú lépéseket, és a gazdaság összeomlik, és emiatt lényegesen kisebb lesz az adóbevétel. Mindkét esetben a deficit nagyobb lesz. Nincs lehetőség ennek az elkerülésére. Az a kérdés, hogy egy jó, vagy pedig egy megbénított gazdaságot akarunk.

Az egyetlen aggodalomra adó ok: sikerül-e elég hitelezőt találni, akik hajlandók pénzeszközöket az amerikai kormány rendelkezésére bocsátani, vagyis, hogy a kínaiak vagy a japánok ne döntsenek úgy, hogy inkább más valutát használnak. Ez növelné az inflációt az Egyesült Államokban. A nagy alternatív lehetőség az euró, nem alkalmas tartalékvalutának a világ többi része számára. Vagy a dollár a tartalékvaluta vagy semmi más. Az Egyesült Államok képes a válság leküzdéséhez szükséges pénzügyi eszközök előteremtésére.

Bill Moyers ezután azt tudakolta, hogy mit ért Galbraith a ragadozó állam alatt. A konzervatív alapelv érvényesülésének az tekinthető, amikor a kormányzást végző emberek nem érdekeltek az államhatalom csökkentésében és a kisebb méretű kormányzatban. Arra törekedtek, hogy magáncélok érdekében használják a nagy állami intézményeket, és azokat a saját védenceik és ügyfeleik ellenőrzése alá helyezzék. Magántulajdonba akarták adni a Social Security (társadalombiztosítási) rendszert, és a gyógyszer-ellátást is úgy alakították át, hogy maximális profithoz jussanak a gyógyszervállalatok. A kereskedelmi megállapodásokat arra használták, hogy kiterjesszék a szabadalmi védettséget, illetve védelmezzék a mezőgazdasági cégek piacait a harmadik világban. Ezek és ehhez hasonlók lényegében olyan politikai, pénzügyi és gazdasági érdek-összefonódást jelentenek, amelyek együtt létrehozzák a ragadozó államot, a korporációs köztársaságot.

Arra kérdésre, hogy mit jelentett, amikor a kormányzat állami közpénzeket irányított a magánszektorba, Galbraith azt válaszolta, hogy ezzel a magánszektorhoz került át a szabályozó apparátus is. Egyszerűbben kifejezve a rókákra bízták a tyúkólat minden egyes esetben. Ez az oka a hanyatlásnak, a környezetvédelmért való felelősség feladásának, a fogyasztóvédelemről való lemondásnak és a pénzügyi rendszer összeomlásának. Valamennyi közös okra vezethető vissza: az állami szektornak a felszámolására, amely a közérdeket szolgálja, amely megköveteli a fegyelmet és az előírt követelmények betartását, amely létrehozza a szabályozóknak azt a rendszerét, amelyeken belül a magánszektor működhet és versenyezhet. Mindezt feladták.

Bebizonyosodott hogy a piac önkéntes szabályozás nem működik. Ez a modern Amerika történelmében a legnagyobb visszatáncolásnak tekinthető. Nem kétséges, hogy az állam is elkövethet súlyos hibákat, de akik eddig azt állították, hogy az önkéntes szabályozás működőképes, vagy nem voltak becsületesek, vagy illúziókban ringatták magukat. Az önkéntes szabályozást el kell kerülni, mert azok veszik át az irányítást, akik nem tisztelik az előírásokat. Ez növeli a profitjukat, s el tudják érni, hogy az engedelmes cégeket és vállalkozásokat a falhoz szorítva kiiktassák a versenyből. Olyan kötelező rendszerre van szükség, hogy azok a vállalatok legyenek versenyképesek, amelyek technológiailag fejlettebbek vagy biztonságosabbak, amelyek a jogszabályokat betartják, többet termelnek, amelyek meggondoltak pénzügyi döntéseikben, s betartják a hitelelőírásokat.”

Galbraith szerint olyan intézkedésekre lenne sürgősen szükség, amely nemcsak eltakarítja a pénzügyi romokat, de amely megfelelő jogi lépéseket is magába foglal, beleértve a büntetőjogi felelősségre vonást. Így például az ingatlan szektorban rendkívül sok csalásra került sor, nemcsak a hitelek nyújtásakor, hanem az ingatlanok árának a felértékelésekor. Fontos, hogy távozzanak a pénzügyi szektorból azok a személyek, akik a visszaélésekért felelősek.

A bankrendszert közszolgáltatáshoz hasonlóan kell szabályozni, amelyben a közjó érdekében korlátozni kell a növekedést és az elérhető hozamok mértékét. A hitelezési rendszert átláthatóvá kell tenni, hogy a kereskedelmi forgalomba került pénzügyi termékek árait könnyebb legyen reálisan felbecsülni. A magunk részéről Galbraith-nek különösen azt a javaslatát tartjuk kiemelkedően fontosnak, hogy véget kell vetni az offshore adóparadicsomok működésének. Az offshore-business kizárólag arra szolgál, hogy a nagy pénzügyi-játékosok kibújjanak az adózás alól, és ne vegyenek részt megfelelő mértékben az adott ország közterheinek a viselésében.

Szükség van továbbá olyan standardok és követelmények kötelező bevezetésére, amelyek biztosítják a mértéktartó, megfontolt és felelősségteljes pénzügyi és gazdasági magatartást az üzleti etika szabályainak a betartásával. Mindez szükséges ahhoz, hogy szilárd és megbízható alapokra kerüljön a globális pénzügyi tevékenység. El fognak maradni a látványos és lélegzetelállító üzleti sikerek, ugyanakkor a pénzügy egésze sokkal megbízhatóbbá válik. Az 1929-es gazdasági világválság után Amerikában létrejöttek azok az intézmények, amelyek lehetővé teszik a jelenlegi válság hatékony kezelését. Ezek segítségével már el lehet kerülni, ami már 1930-tól 1932-ig történt Amerikában. Akkor a nemzeti össztermék 1/3-dal csökkent, a munkanélküliség 25%-ra emelkedett, és a bankoknak több mint az 1/3-a csődbe jutott.

Egyesek szerint Galbraith és a hasonlóan gondolkodók túl messzire mennek, és kriminalizálni akarják az üzleti tevékenységet. Úgy vélik – pl, Steve Forbes – hogy a javasolt adóemelések megbénítanák a gazdaságot. Ezért a túlzott méretű állami beavatkozás ugyanúgy katasztrófához vezetne, ahogyan most a Wall Street spekulánsainak a garázdálkodása idézett elő válságot.

Galbraith szerint a kormányzat ott mondott csődöt, hogy elhanyagolta közhatalmi ellenőrző és szabályozó funkcióit. Ahogyan nem lehet hatékonyan működtetni a gazdaságot magántulajdon nélkül, ugyanúgy nem lehet olyan autonóm kormányzat nélkül sem, amely képes kiegyensúlyozni az egymással szembenálló érdekeket, amely képes megvédeni a munkavállalók és a fogyasztók érdekeit, és érvényt szerezni a közérdeknek. Ha ezek a szabályozó funkciók elmaradnak, akkor kialakulnak a mostanihoz hasonló pénzügyi buborékok, általánossá válik a visszaélés és a csalás, és megszűnik a bizalom a pénzügyi rendszerben, s végül összeomlik a gazdaság. Ezek a ragadózó állam meghatározó tulajdonságai.

 

A G-20-ak a világválság okairól

 

A húsz legfejlettebb ipari ország vezetőinek a csúcstalálkozójára 2008. november 15-én került sor Washingtonban. A pénzügyi és gazdasági világválsághoz vezető problémákból egyet sem oldottak meg, de figyelemre méltó az, amit a világ vezetői a „Nyilatkozat a pénzügyi piacokról” címet viselő dokumentumban a válság okairól megállapítottak. Ezek szerint a válság alapvető okai a következők:

„Az erős globális növekedés időszaka, a megnövekedett tőkeáramlás és a korábbi évtized hosszantartó stabilitása idején, a piaci résztvevők magasabb hozamokra törekedtek anélkül, hogy megfelelően figyelembe vették volna a kockázatokat, és elmulasztották, hogy kielégítő gondossággal járjanak el. Egyidejűleg a gyönge jóváhagyási követelmények, a megalapozatlan kockázatvállalási gyakorlat, az egyre összetettebb és nem átlátható pénzügyi termékek, valamint a nyomukban járó túlzásba vitt tőkeátvitel együttesen sebezhetővé tette a rendszert. A politikaformálók, szabályozók és ellenőrzők néhány fejlett országban nem megfelelően mérték fel, és kezelték a pénzügyi piacokon kialakuló kockázatokat, nem tartottak lépést a pénzügyi innovációkkal, illetve nem vették figyelembe a belföldi szabályozási intézkedések rendszerbeli következményeit.

A jelenlegi helyzethez vezető alapvető okok, többek között a következetlen és nem kellően koordinált makrogazdasági politikák, a nem kielégítő strukturális reformok, nem fenntartható globális makrogazdasági következményekhez vezettek. Ezek a fejlemények együttvéve hozzájárultak a mértéktelenséghez és végső soron a piac összeomlásához vezettek.”

Ezek a megállapítások egyértelművé teszik, hogy a bajok kiindulópontja az a pénzügyi konglomerátum volt, amelybe beletartozik a Wall Street és a Federal Reserve Rendszer is. A felelőtlenség tetten érhető a Wall Street-i pénzemberek gátlástalanságában, valamint a FED által túlzottan alacsonyan tartott kamatokban, és a kormányzati szabályozás és ellenőrzés hiányában. Ez elősegítette a tőkeáttételes spekulációt, a nem megfelelően fedezett hiteleszközökkel. Az egyes pénzügyi termékek értékének az összeomlása sok trillió dolláros hiányt eredményezett a világ pénzrendszerében, amely aztán a tőzsdeárfolyamok szélsőséges ingadozásához, majd zuhanásához vezetett, a hitelek beszűkülésével pedig nagyarányú munkanélküliséget és deflációt okozott.

A G-20-ak bár helyes diagnózist adtak, de adósak maradtak a terápiával. A csúcstalálkozóból csak annyira futotta, hogy megerősítse az amerikaiak által vezetett pénzügyi rendszert, a meglévő status quo alapján. Abban egyetértettek a résztvevők, hogy a Nemzetköz Valutaalapnak be kell indítani olyan programokat, amelyek a bajba került országok számára biztosítják a likvid pénzeszközöket. A nyilatkozat szól a növekedés elősegítéséről is, de a növekedés a neo-liberális dogmák szerint nem az értékelőállító termelőtevékenység, vagy a termelő-iparágak támogatását jelenti. A pénzvilág növekedés alatt a hitelek kiterjesztését, és olyan pénzügyi műveletek támogatását érti, amelyek maximalizálják a profitot a felvett hiteleken. Hosszú távú cél maradt a pénzügyi szektornak a reálgazdasági szektorok fölé való helyezése. Ez pedig a dollár hegemóniájának a fenntartását, és a Wall Street irányító szerepének a megerősítését jelenti a világ pénzügyi rendszerében.

A G-20-ak elvetették a protekcionizmust is, amely az egyes országok munkavállalóinak és az alapvető nemzeti és gazdasági érdekeknek a védelmét jelenti. Az ipari országok vezetői kezdeményezték a kormányzati beavatkozásokat, de csak azért, hogy minimalizálják a befagyott hitelpiacok által okozott károkat, s hogy megfékezzék a növekvő munkanélküliséget és deflációt. Ez ügyben síkra szálltak a nagyobb számonkérés és átláthatóság érvényesítéséért. A neo-liberális gazdaságpolitika megszokott frázisai is helyet kaptak: az innovációk elősegítése, a piac dinamizmusának a megőrzése, a szegénység csökkentésére való törekvés. Ezek kiegészültek olyan bátornak tűnő felhívásokkal, amelyek felügyeleti szervek létesítését ajánlották a banktevékenység szabályozására és ellenőrzésére. Kívánatosnak minősítették azt is, hogy a mértéktelen kockázatvállalás elkerülése végett korlátozzák a pénzügyi vezetők jövedelmét.

E már közhellyé vált megoldások helyett előrelépést az jelentene, ha a világ felelős vezetői kötelezővé tennék, hogy minden számvitelen kívüli pénzügyi eszközt nyilván kellene tartani a banki főkönyvekben, és csak a megfelelően fedezett pénzügyi eszközök szerepelhessenek a banki nyilvántartásokban. További megoldás lehetne a nem nyilvántartott banki műveleteknek a szabályos számviteli eljárás körébe vonása. Ez is lefékezné a meggondolatlanul, felelőtlenül előállított derivátum-buborékok képződését. Minden olyan pénzeszközt és műveletet, amely nem szerepel a számvitelben, érvénytelenné kell nyilvánítani. Egyéb intézkedéseket is lehetne hozni, és ezek áttekinthetőbbé és ellenőrizhetőbbé tennék a pénzrendszer egészét.

 

Jean Ziegler: felelősségre kell vonni a bankárokat

 

A genfi Jean Ziegler professzor a nemzetközi pénzvilág megalkuvást nem ismerő, bátor leleplezőjének számít. A svájci Tages Anzeiger című lapban olvasható, hogy Ziegler egy, a nürnbergi nemzetközi bírósághoz hasonló eljárás keretében tartaná szükségesnek a globális pénzügyi válságot okozó felelőtlen pénzemberek és bankárok felelősségre vonását. Ziegler ezt a követelését azzal támasztotta alá, hogy a világméretű pénzügyi válság tovább fokozza a szegénységet és az elnyomorodást a harmadik világban. Ezért a pénzvilág felelőseit emberiségellenes bűncselekmény elkövetéséért szükséges felelősségre vonni. Öt percenként éhen hal egy gyerek. Ezt a tarthatatlan helyzetet a válság csak fokozza.

Ziegler professzor egyben rámutatott arra is, hogy a pénzügyi válság nagy lehetőséget is jelent, mert felgyorsíthatja egy új igazságosabb világrend létrehozását. A kapitalizmusnak - a Föld golyónkon immáron 15 éve uralkodó dzsungelnek - az elmélete, többé nem érvényes. Ez a válság lerántotta neoliberalizmus álarcát. A piaci törvények nem megváltoztathatatlan természeti törvények, a közérdekű szektorok magánosítása kudarcot vallott, és a zabolátlan piac nem a lehető legnagyobb gazdaságot hozza létre bolygónkon. A Ziegler által óhajtott új világrend véget vetne világszerte az éhezésnek, és a harmadik világot sújtó tömeges gyilkosságoknak. A világ-népesség mindössze 13%-t alkotó fehér ember uralmának véget kell vetni.

 

Mennyibe került eddig az amerikaiaknak a pénzügyi világválság?

 

A CNBC (Consumer News and Business Channel) nevű amerikai TV állomás 2008. november 13-i adásában elhangzott adatok szerint eddig az amerikai adófizetők számára 4 trillió 284 milliárd 500 millió dollárba került a 2008 szeptemberében csúcspontjára jutott pénzügyi világválság. (Ebben a számban egy trillió 1000 milliárdot jelent.) Ez a végszám a különböző kormányszervek hivatalos adatainak az összesítése.

Itt asztronómiai méreteket öltő pénzmennyiségről van szó. Ez a hatalmas összeg a költségvetési pénzek, tényleges kiadások, pénzügyi garanciavállalások, kölcsön és pénzügyi csereügyletek, a Federal Reserve Rendszerének pénzügyi műveletei, az amerikai pénzügyminisztérium által folyósított finanszírozások, más kormányzati szervektől származó pénzek összesítése. Gondos elemzés előzte meg ennek az összegnek a kiszámítását. Nem arról van tehát szó, hogy minden egyes dollár a pénzügyi válság közvetlen következménye, de kétséget kizáróan kapcsolatban áll vele.

A Federal Reserve Rendszerhez, a FED-hez kapcsolható ennek az összegnek a 68%-a, és a Troubled Asset Relief Program-hoz, a TARP-hoz (Meghibásodott Pénzeszközök Kárenyhítési Programjához) a 16%-a. Egyedül ez az utóbbi nagyobb összeget tesz ki, mint az Egyesült Államok minden más állami kiadása, vissza a történelemben a Louisiana Purchase-ig, vagyis Louisiana-terület Napóleontól történő megvásárlásig.

Az amerikai sajtóban számos véleményt lehet olvasni arról, hogy a reálgazdaság jelenlegi lelassulását majd a dollár elhúzódó válsága követi. A pénzügyi válság nyomán számolni kell nemcsak gazdasági visszaeséssel, de hosszantartó gazdasági válsággal is. Az amerikai dollárt az elmúlt évtizedekben az tartotta felszínen, hogy az amerikai vásárlóerő az Egyesült Államokba vonzott több, mint egy trillió dollárt évente. Az exportáló országok nagyarányban vásárolták az amerikai állampapírokat, és ez pénzhez juttatta az amerikai fogyasztókat. Most azonban az Egyesült Államok fogyasztása folyamatosan csökken, és vásárlőerőként már nem képes megfelelően biztosítani a megtérülést az exportálóknak.

A pénzügyi válság, és a nyomában járó gazdasági visszaesés következtében eddig 35 trillió dollár tűnt el a világ pénzügyi piacairól. A kereslet és a fogyasztás további csökkenésével kell számolni. Becslések szerint a gazdasági hanyatlás öt évig tarthat és a munkanélküliek aránya 20% fölé emelkedik.

 

Kína és a pénzügyi világválság

 

 2008. november 9-én a pekingi kormány bejelentette, hogy 4 trillió jüan (586 milliárd dollár) értékben pénzt bocsát ki nagyszabású gazdaságélénkítő terv finanszírozására, amely a termelőgazdaságot támogató és az infrastruktúrát fejlesztő programokat tartalmaz. Kína 2008-ban már a világ negyedik legnagyobb gazdasága, és 10% feletti növekedésével a világgazdaság egyik motorjának számít. Ez a bejelentett gazdaságélénkítő program a 3,3 trillió dollárt elérő kínai nemzeti össztermék egy ötödének felel meg, és 2010-ig finanszírozza a termelőgazdaság és infrastruktúra fejlesztését.

Peking aktív fiskális politikával adott lökést reálgazdasága növekedésének, amelyet egy viszonylag lazább monetáris politika egészít ki. Egyes hírügynökségek szerint kínai New Deal-ről van szó, amely csökkentheti a világméretű gazdasági visszaesés méreteit. A pekingi gazdaságélénkítő intézkedések nyomán emelkedni kezdtek a tőzsdék mutatói. Kína a globális növekedés 27%-át adja, és ez mérsékelheti az amerikai gazdaságban kibontakozott recesszió mértékét.

Kína e nélkül is évi 8%-kal növekedett volna, de ez éppen csak ahhoz elég, hogy munkát teremtsen annak a mintegy 15 millió új munkavállalónak, aki az 1350 milliós lakosságból évente megjelenik a munkaerőpiacon. Ma még mintegy 800 millió hátországban élő vidéki lakos szeretne az iparilag fejlett térségekben munkát vállalni, mert ezeken a területeken az alapbér 3-szor, 4-szer akkora, mint a hátországban. Mintegy 130 milliónyi kínai él megfelelő engedélyek nélkül a városokban. Ha az export csökkenése következtében elveszítik munkájukat, akkor óriási társadalmi és gazdasági feszültséget okozhatnak az ipari nagyvárosokban. A demográfiai nyomás és a gazdasági politikai és társadalmi egyensúly fenntartása tette szükségessé ennek a „kínai Lautenbach tervnek” a meghirdetését.

Mivel Kína lett az Egyesült Államok legnagyobb külső hitelezője, így Peking devizatartalékában közel 600 milliárd dollár értékben vannak amerikai államkötvények. Ez a körülmény jelentős befolyást biztosít a világ legnépesebb országa számára a nemzetköz pénzügy rendszerben. Kína számára előnyös, ha nagy mennyiségű amerikai állampapírral rendelkezik, mert ezek még mindig biztonságosnak tekinthetők, és kamathozamuk is viszonylag magas.

Kína gazdasági problémája pont a fordítottja Amerikáénak. Kínának virágzó tengerparti területei javára, és a gazdaságilag még mindig visszamaradt belső területei rovására, továbbá a külföldi piacoktól való túlságosan nagy függés vállalásával sikerült elérnie a leggyorsabb gazdasági növekedést. Ahelyett, hogy úgy-ahogy felületesen kezelné a helyzetet, Kína, mint már utaltunk rá, radikális lépésre szánta el magát, és egy igen jelentős gazdaságélénkítő intézkedéscsomagot fogadott el, amelynek fő célja a belső területek infrastruktúrájának a fejlesztése. Mindez természetesen komoly kockázatokkal is jár, mert létre kell hozni a kínai belső piacot, megfelelő vásárlóerővel.

Ebben Amerika közreműködhet egy széleskörű és hosszútávra tervezett együttműködéssel. A világ immáron két legnagyobb gazdasága együttműködéséhez csatlakozhatnak más ázsiai országok is, így például India. Az együttműködés alapja az, hogy Kína és Amerika ebből sokkal több hasznot húzhat, mint a szembenállásból. Egyrészt támogatni kell Kína belső fejlődését úgy, hogy a két ország közti export irányát megfordítják, és Amerika exportál Kínába az ottani belső piacra. Ebbe be lehet kapcsolni a többi fejlődő országot is. Második feladat, hogy Amerika kész legyen fejlett technológiáját és szakértelmét a fejlődő gazdaságú országok számára átadni. Harmadikként el kell érni, hogy a fejlődő gazdaságok partnerként közreműködjenek az amerikai termékek versenyképes világpiaci árainak a visszaszerzésében.

Az elmúlt évtizedben a kockázatvállalástól való vonakodás és a félelem, nem pedig a bizalom és az optimizmus határozta meg az Egyesült Államok és a fejlődő gazdaságú országok kapcsolatait. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság, és az 1998-as orosz államcsőd nyomán a fejlődő országok megtakarításaikat inkább amerikai értékpapírokba fektették, míg az iparilag fejlett országok a helyi fejlődő piacokba azért, hogy magasabb hozamokhoz jussanak. Az Egyesült Államok deficitjének jelentős részét eddig a fejlődő piacok finanszírozták. A globális pénzrendszer összehúzódása viszont korlátozza az amerikai költségvetési hiány ily módon való finanszírozását.

Az amerikai gazdasági modell megroggyant. Amerika nem menthet meg egy gazdaságot, amely a fogyasztók növekvő eladósodására, és a megtakarítások teljes hiányára épít. Amerikának technológiát, szaktudást kell exportálnia. Ha meglévő pénzeszközeit a fogyasztás ösztönzésére, az autógyárak pénzügyi szanálására és ehhez hasonlókra fordítja, akkor kudarccal kell szembenéznie. Az amerikai gazdaság arányvesztése pont a fordítottja a kínai gazdaság deformációjának. Ebből adódik, hogy mindkettő nehézségeit egy közös gyógymóddal lehet kezelni.

Az, hogy Kínának nincs megfelelő vásárlóerővel rendelkező belső piaca, az azért van, mert a jómódú, sőt gazdag kínaiak nem kölcsönöznek a szegény kínaiaknak. Kína hajlandó volt Amerikában olyan értékpapírokat vásárolni, amelyek csak kétesértékű jelzáloghitelekkel voltak fedezve. A pekingi kormány számára hatalmas problémát jelent az, hogy a nemzeti össztermék egy ötödét Kína belső területének a fejlesztésére fordítsa. Kína igénybe veheti az Egyesült Államok segítségét belső fogyasztópiacának a kiépítéséhez. Amerika korábban megpróbálta rávenni Pekinget, hogy vezesse be az amerikai pénzügyi modellt, amely most válságba került, és nagyrészt elveszítette vonzerejét, mégis ez jó alkalom lehet Kína számára, hogy átvegye az amerikai pénzügyi technológiát, és kifejlesszen egy a fogyasztókat hitellel ellátó pénzpiacot.

Az amerikai fogyasztás jelenlegi válsága nem érvényteleníti a hitelezés évszázados tapasztalatait, amelyek hasznosságukat kellően bizonyították, mind a piaci árak kialakításában, mind a fogyasztói hitelek fedezeti módszereivel. Kína azonban csak akkor veheti át az amerikai modellt, ha lehetővé teszik számára amerikai pénzintézetek és bankok megvásárlását. A Citycorp-ot, például, ma meg lehetne vásárolnia 50 milliárd dollárért.

Amerika továbbra is a világ technológiailag legfejlettebb országa maradt. Kínának szüksége van az amerikai csúcstechnológiára. A washingtoni kormány viszont nemzetbiztonsági okokból korlátozza e csúcstechnológia eladását Kínának. Több pénzügyi szakértő is azt javasolja, hogy az Egyesült Államok és Kína kössön egy olyan megállapodást, amelyben Washington kötelezettséget vállal az amerikai technológia kínai importját korlátozó intézkedések megszüntetésére, valamint hozzájárul az amerikai vállalatok megvásárlásához, cserébe viszont Peking kötelezettséget vállal az amerikai biztonsági érdekek tiszteletben tartására. Ez utóbbiba beletartozna, hogy Kína is együttműködik a nukleáris fegyverek terjedésének a megakadályozásában, a terrorizmus visszaszorításában és segíti Amerika pakisztáni, iráni és szudáni törekvéseit.

Egy ilyen megállapodás részét képezhetné a stratégiai fegyverkezés korlátozása Ázsiában, együttműködés a környezetvédelemben és az energiahordozók hatékony hasznosításában, valamint Kína demokratizálásában. Ugyancsak meg lehetne állapodni a dollár és a jüan olyan összekapcsolásában, amely megkönnyítené a tőke szabad áramlását az Egyesült Államok és Kína között. A jelenlegi pénzügyi világválság ily módon tehát még pozitív fejleményekhez is vezethet, ha például szorosabbá válik Amerika és Kína gazdasági, pénzügyi és világpolitikai együttműködése.

 

Világhírű közgazdászok a pénzügyi világválságról

 

Imanuel Wallerstein a New York államban lévő Binghamton egyetemének a tanára szerint a ma már világszinten kibontakozó gazdasági válság nagyarányú munkanélküliséget okoz. Számolni kell a klasszikus nominális deflációval, és annak az átlagemberekre gyakorolt súlyos következményeivel. Kevésbé valószínű, hogy fékevesztett infláció bontakozna ki, amely a felhíguló pénz következében csak egy másik módja az értékcsökkenésnek. Az inflációs adó még inkább sújtja az átlagembereket, mint a defláció. Wallerstein szerint a jelenlegi világválságnál is tekintettel kell lenni a világgazdaság ciklikus változásaira, ennek is két változata van: a középtávú ciklikus kilengések, valamint a hosszú távú strukturális trendek.

A kapitalista világgazdaság már több évszázada ismer kétfajta ciklikus kilengést. Az egyik a „Kondratyev hullám”, amelynek hossza 50-60 év, a másik pedig a hegemonikus ciklus, amely még hosszabb. A hegemonikus ciklus keretében az Egyesült Államok 1873-tól kezdődően vált fokozatosan hegemón hatalommá, és 1945-ben érte el csúcspontját. 1970 óta lassan hanyatlik, és George W. Bush kormányzata alatt ez a hanyatlás zuhanássá változott. Ma már csak a hegemónia látszata van meg. Beléptünk egy multipoláris világba. Az Egyesült Államok erős hatalom marad, de tovább hanyatlik a következő évtizedekben a többi hatalomhoz viszonyítva. Ezen nem sokat lehet változtatni.

A „Kondratyev hullámnak” más az időzítése. Ennek a ciklusnak van egy A és egy B szakasza. A világ a Kondratyev ciklus B-fázisából 1945-ben került ki, és a legerősebb felfelé tartó A szakaszt élte át a modern világrendszer történelemben. E szakasznak a csúcspontja 1967-től 1973-ig tartott. Ekkor elkezdődött a hanyatlás. A B-fázis sokkal tovább tartott, mint a korábbi hasonló fázisok, és ma még benne vagyunk. Ennek a B-szakasznak a jellemzői is jól ismertek, és megegyeznek mindazzal, amit a világgazdaságban 1970 óta tapasztalunk. A termelőtevékenységből származó profitráta csökken, különösen azokban a termelési változatokban, amelyek korábban a leghasznothozóbbak voltak. Ezért azok a kapitalisták, akik magas haszonra törekedtek a pénzügyi szektorhoz fordultak, és spekulációs tevékenységbe kezdtek. A termelőtevékenységek azért, hogy ne váljanak túlságosan kis hasznot hozóvá, egyre inkább a világgazdaság olyan részeibe költöztek, ahol mind a munkabérek, mind a kereskedelmi költségek alacsonyak.

Ezért tűntek el a munkahelyek Amerikában, Németországban és Japánban, s jelentek meg Kínában, Indiában és Brazíliában. Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan óriási pénzekhez jutnak általuk. De a spekulációs buborékok mindig kipukkannak. Ez csak idő kérdése. Ha valaki azt kérdezi, hogy a Kondratyev hullám B-szakasza miért tart olyan sokáig, akkor erre az a válasz, hogy az amerikai pénzügyminisztérium, továbbá a FED, valamint a Nemzetközi Valutaalap, és a velük együttműködő Nyugat-Európa és Japán rendszeresen és nagymértékben beleavatkozott a piaci folyamatokba. Ez történt 1987-ben, a tőzsde zuhanásakor, 1989-ben, amikor az ingatlanfinanszírozás omlott össze, 1997-ben, a kelet-ázsiai pénzügyi válság idején, 1998-ban, amikor a Long Term Capital Management nevű pénzügyi óriáscég ment csődbe, és itt említhetjük még a 2001-től 2002-ig az Enron csődjét.

A pénzügyi irányítók a korábbi Kondratyev hullám B-fázisából levonták a tanulságokat, és így hatékonyan tudtak közbelépni. Az ilyen közbeavatkozásoknak azonban megvannak a belső korlátai. Henry Paulson, pénzügyminiszter és Bernanke, a FED elnöke most szembesülnek azzal, hogy az eddigi eszközök és módszerek már nem elégségesek. A múltban a depressziót fellendülés követte annak következtében, hogy bizonyos innovációk egy ideig monopolhelyzethez és többletprofithoz vezettek. Van azonban valami új a jelenlegi ciklikus működésben, amely immáron 500 éve tartja működésben a kapitalista rendszert. A strukturális trendek beavatkoztak a ciklikus működési-módba. A kapitalista világrendszer szerkezetileg meghatározott szabályok szerint működik. Grafikonon ábrázolva felfelé irányuló egyensúlyi állapotot mutat. A problémát az okozza, hogy egy idő múlva a görbék túlságosan eltávolodnak az egyensúlyi mutatóktól, és ekkor már lehetetlen visszatéríteni őket az egyensúlyi állapothoz.

Wallerstein szerint az elmúlt 500 év során a kapitalista termelés három alapvető költségtényezője – úgy mint a személyi kiadások, a beruházások és az adózás – folyamatosan emelkedtek a lehetséges kereskedelmi árakhoz képest. Emiatt ma már lehetetlen nagymértékű profitot elérni a monopolizálódott termelésből. Ez a termelés volt mindig a tőkefelhalmozás legfontosabb bázisa. Tehát nem attól van válságban a kapitalizmus, amit jól tesz, hanem attól, hogy ezt olyan jól teszi, hogy végül aláássa a jövőben tőkefelhalmozásnak a bázisát. Amikor ez a helyzet előáll, akkor a rendszer kettéválik. Azonnali következményként előáll egy kaotikus turbulencia, amelyet ma a világ megtapasztal, és amely talán 20-50 évig is eltarthat.

Ebből a kaotikus állapotból új világrend bontakozhat ki, a két alternatíva mentén, de nagyon különböző módokon. Wallerstein szerint biztonsággal kijelenthető, hogy a jelenlegi rendszer nem képes a túlélésre. Azt azonban nehéz megmondani, hogy melyik új rend váltja fel, mert az végtelen sok egyéni hatás eredménye lesz. Előbb vagy utóbb azonban egy új rendszer jön létre. Ez nem kapitalista rendszer lesz, hanem lehet, hogy egy sokkal rosszabb (megosztottabb és hierarchikusabb).

De lehet jobb is, viszonylag demokratikus, és az egyenlőséget hatékonyan érvényesítő. E két rendszer közti választás korunk világszintű politikai küzdelmeinek a kimenetelétől függ. A jelenlegi válságra a rövid-távú megoldást Wallerstein abban látja, hogy el kell felejteni az ún. „globalizációt”, mert protekcionista világ felé tartunk. Olyan rendszer felé, ahol a termelésben sokkal nagyobb lesz az állam szerepe, mint eddig. Még az angol-szász világban is államosítják majd részben a bankokat, és a csőddel küszködő nagyipari vállalatokat. Olyan társadalom felé tartunk, ahol a közérdeket szem előtt tartó populista kormányok veszik át fokozottan az elosztást. Ez elvezethet egy baloldali szociáldemokrata rendszerhez, vagy egy jobboldali tekintélyuralmi államhoz. Számolni kell, hogy ki fognak éleződni az államokon belül a társadalmi konfliktusok, minthogy mindenkinek versenyeznie kell, hogy a kisebb tortából neki is jusson.

Bogár László közgazdász professzor Amerika kettős szerkezetére utalva rámutat, hogy az Egyesült Államok egyrészt nemzetállam, másrészt a globális hatalomgazdaság gravitációs központja. A globalitás Amerikája, ha stratégiai érdekei úgy kívánják, ugyanolyan brutális gátlástalansággal fosztja ki saját geopolitikai szervezetét (a nemzetállam Amerikát), mint a világ bármely más nemzetállam-szintű lokalitását. Ezért van az, hogy a világ leggazdagabb és leghatalmasabb országában most is jelen van mintegy 15-20 milliós roncstársadalom, amely anyagi viszonyait és lelki-erkölcsi talapzatát is tekintve afrikai szinten él.

Az Amerikában berendezkedő nyugati ember brutális kegyetlenséggel pusztított el mindent és mindenkit, aki útban volt. Az öko-szociokulturális pusztulás nyomán így a „parazita” maga tette működésképtelenné az új gazdaállatot. Bogár László úgy látja, hogy a világfolyamatok mélyén ugyanaz a pusztító világerő fejti ki hatását, amely valaha a jakobinus, később a bolsevik, és most a neo-liberális globálnyik személyében egyfajta történelmi szuperstruktúraként a globális Amerika bázisát alkotja. A XX. századi Amerika olyan önpusztító létmódot reklámoz, amely a végső határaihoz érkezett. A globális Amerika mozgástere rohamosan csökken, az alávetett világ egyre határozottabban fordul szembe az általa működtetett rendszerrel. Kifogyóban vannak azok a pótolhatatlan energiaforrások, amelyekre, pontosabban a velük folytatott rablógazdálkodásra, épül a birodalom. Fellázad a nemzetállam Amerika is, amely létrejötte óta a birodalom geopolitikai talapzata.

Az amerikai Newsweek című hetilap több közgazdasági Nobel-díjas szakembert is megkérdezett arról, hogy milyen tanácsokat adnának az új amerikai elnöknek a kirobbant hitelválság leküzdésére. Paul Krugmannak, aki az idén nyerte el a Nobel-díjat, az a véleménye, hogy Barack Obamának Franklin Delano Rooseveltnek első száz napját kellene követnie. Egyrészt azért, mert az amerikai gazdaság mély recesszióba süllyed 2009 januárjára. Olyan gazdasági élénkítő-csomagra van szükség állami finanszírozással, amely segít a bajbajutott adósokon. Helyre kell állítani a pénzügyi infrastruktúrát is, és egyidejűleg növelni a fogyasztást, a munkahelyek számával együtt. Krugman másodikként a pénzügyi piac szabályozását javasolná. A pénzintézeteknek ugyanolyan segítségre van szüksége, mint a bankoknak. Ezért viszont ugyanolyan biztosítékokat is kell tőlük is megkövetelni a jövőben. Krugman harmadikként elengedhetetlennek tartja egy általános egészségügyi reform végrehajtását Amerikában.

A. Michael Spence 2001-ben kapta magas kitüntetését. Úgy véli, hogy folytatni kell a pénzügyi rendszer likvid tőkéhez juttatását, újra beindítva a hitelezést. Így lehet megelőzni az amerikaiak tömeges fizetésképtelenségét. Középtávon a költségvetési deficitet is csökkenteni kell. Az ez irányú lépéseket pedig koordinálni kell a többi országgal, hogy a tőke ne meneküljön máshová. Ő is szükségesnek tartja a bankrendszer újraszabályozását.

Joseph E. Stiglitz 2001-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat. Ő is abból indul ki, hogy az amerikai gazdaság recesszióba süllyed, ezért az új kormányzatnak mérsékelnie kell ennek a hatásait. Azzal számol, hogy több százezer ember veszíti el munkahelyét. Lejár a betegbiztosításuk, és erre is kell megoldást találni. A recesszióból a zöld beruházások növelésével, az alternatív energiaforrások fejlesztésével, a tömegközlekedés korszerűsítésével lehetne fokozatosan kikerülni. Ez csökkentené az Egyesült Államok energia-függőségét. Újra kell szabályozni a pénzügyi rendszert, hogy a jövőbeni katasztrófák megelőzhetők legyenek. Ki kell küszöbölni a rossz hitelezési gyakorlatot. Stiglitz úgy véli: emelni kell az adókat, legalábbis a magasabb jövedelműek adóját. A hadseregtől is pénzt kell elvonni, gátat szabva a hadikiadások növekedésének. Az egészségügyi rendszer átalakítását ő is ajánlotta.

Edward C. Prescott 2004-ben kapott Nobel-díjat. Ő óv a látványos változtatásoktól a pénzügyi szabályozásban, mert azok nem kívánt következményekkel is járhatnak. A kreativitás, a kockázatvállalás és a termelékenység a gazdasági fejlődés motorjaik, a magas adók viszont ezek ellen hatnak, és lefékezhetik a gazdaságot. Az egészségügyi reform kapcsán pedig megemlítette, hogy az Egyesült Államok egészségügyi rendszerében már megjelentek az olcsóbb ellátást nyújtó egynapos klinikák, és az egész rendszer a gazdaságosabb működés felé mozdult el. Egy árszabályozás, reguláció vagy túlzott kormányzati beavatkozás csak megzavarná ezt a folyamatot. Prescott hangsúlyozta: szükség van a tőkére, a befektetői bizalomra, de azért vannak a központi bankok, hogy ilyenkor ők tegyék meg a szükséges lépéseket. A reálgazdaság túl fogja élni a jelenlegi helyzetet. Amerikának nem olyan Elnökre van szüksége, aki irányítja a gazdaságot, hanem olyanra, aki csak szabályozza.

A 2007-ben Nobel-díjat kapott Eric Maskin szerint Obamának különbséget kell tenni azon piaci szereplők között, akiknek nincs szükségük segítségre és azok között, akik erre rászorulnak. A hitelpiac ez utóbbihoz tartozik. A kormányzatnak pénzt kell pumpálnia a bankrendszerbe, de elég csak néhány szereplőt megerősíteni, hogy ismét meginduljon a hitelezés, és helyreálljon a piac vérkeringése. Egy ilyen támogatás arra csábíthatja az érintett bankokat, hogy rossz hitelezési politikát folytassanak, ezért egyidejűleg meg kell szigorítani a rájuk vonatkozó szabályokat, egyértelművé tenni, hogy mit tehetnek és mit nem.

2006-ban Edmund Phelps kapott közgazdasági Nobel-díjat. Ő a bankválság kapcsán kiemelte, hogy a pénzügyi irányítók előtt csak az lebegett, hogy értékpapírjaik értékét és a profit rátát olyan magasan tartsák, amilyen magasan csak lehet. A hosszú távú következményeket nem vették figyelembe. A részvényeseknek se volt beleszólásuk. A Kongresszusnak olyan szabályokat kell alkotnia, amelyek nagyobb beleszólást adnak a részvényeseknek, a vezetők fizetésébe, a bonuszokat pedig a hosszú távú eredményekhez kellene kapcsolni. Nem lehet törvénybe iktatni a stratégiai gondolkodást, de azt mindenkitől meg lehet követelni, hogy saját bankjának számára több hosszú távú előrejelzést is készítsen. Úgy vélte, hogy az új Elnöknek a hátrányos helyzetűek foglalkoztatását is elő kell segítenie.

Sir Clive W. J. Granger 2003-ban lett Nobel-díjas. Utalt rá, hogy a válságok úgy érnek véget, hogy a szereplők elkezdenek másként gondolkodni. Az amerikai Kongresszus 700 milliárdos stimuláló csomagja egyelőre nem érte el ezt a hatást. Granger úgy vélte, hogy Gordon Brown, brit kormányfő megoldása hatékonyabb. A londoni kormány és a Brit Központi Bank 250 milliárd fontos bankmentő csomagot állított össze, és az érintett bankok cserébe elsőbbségi részvényeket adnak át az államnak.

 

Legyen vége a spekulánsok jóléti államának

 

E sorok írója szívébe zárta a nemzetállam Amerikát, amelytől csak jót kapott. Ugyanakkor kezdettől fogva keményen bírálta a Pénzimpérium izomzatává vált hódító birodalmi Amerikát. A nemzetállam Amerikának szerényen azt ajánlja, hogy csökkentse minél előbb háromnegyeddel csillagászati méretű hadikiadásait. Ezt egészítse ki a globális kaszinóvá alakított pénzrendszerben felelőtlenül garázdálkodó pénzpiaci szereplők támogatásának a megvonásával. Egy centet se adjon ezután közpénzből a pénz-és korporációs oligarchia, valamint hazardírozó intézményei, és bankjai támogatására. A spekulánsok jóléti állama helyett az értékteremtő munkát végzők jóléti államát hozza létre. Ennek megfelelően rá kell szorítania a korporációkat, hogy arányosan vegyék ki részüket a közteherviseléséből, és fizessenek ismét annyi adót, mint Franklin Delano Roosevelt elnöksége idején. Ha mindezt megteszi, akkor gyorsan kikerülhet a jelenlegi válságból.

Ezúttal a kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszer globális válságával állunk szemben. A pénzuralmi világrend és az alapját képező értékrend jutott válságba. Ennek az értékrendnek a lényege az értékelőállító, szükségleteket kielégítő termelőgazdaságnak a pénzrendszer uralma alá helyezése. A pénzrendszer célja, hogy a pénzből még több pénzt állítson elő. Mivel a kamatmechanizmus a pénzvagyont - határt nem ismerő - állandó növekedésre kényszeríti, emiatt beteges növekedési kényszer érvényesül a termelőgazdaságban is. Ennek esik áldozatul az élővilág és a természeti környezet is. A kiegyensúlyozatlan pénzuralom életellenes, és végső soron a pusztulás, a halál kultúráját képviseli.

Éppen ezért helyre kell állítani azt az erkölcsi értékrendet, amely mindenek fölé helyezi az élővilág létfeltételeinek a fenntartását, és benne az emberi élet megmaradásának az alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit. Bebizonyosodott, hogy az önzéssé fajult gátlástalan önérdek és szerzésvágy érvényesülése nem fér össze az erkölcscsel. Az is bebizonyosodott, hogy ez a fajta gátlástalan önzés egyben a gazdasági tevékenység normális működését is akadályozza, vagyis nemcsak erkölcsellenes, de gazdaságellenes is, mert megbénítja a gazdasági életet.

A közérdeket csak a jóléti nemzetállam az ellenőrzött demokratikus közhatalom - segítségével lehet érvényesíteni. Eljött az idő, hogy visszatérjünk az élet fennmaradását biztosító alapvető értékekhez. Ezek az alapvető etikai értékek maradandóak, a változást és a haladást csak hozzájuk képest határozhatjuk meg. Ha a pénzuralmi rend életellenes, akkor haladásellenes is, és le kell cserélni az életet legfőbb értéknek tekintő emberközpontú gazdasági rendre.