Gavallér János

Mocsár


Lassan gubózik be a világ…
lassan mindenki kártékony báb…
mentor-bankár fűt, kámfor-ábránd,
közel a túlvilág, mesél a láp.
Gerincünk gumicsontján ugrál
homály-ezredes… tátogó láp…
bezár a depresszió huzat,
kutat a függővé vált öntudat.
Valamikori írásos emlék,
méltóságot prezentál, mint lék…
jöttment makogó senkiházik
fehér foltot festettek belénk,
csak a lüktetés zaja szivárog
át, - dzsungelben húsevő virágok-,
hullámok mechanizmusa zúg,
belénk szorult a lélektelen múlt.

Akartátok senkiháziak,
akartátok a meakulpát,
döngetem gyönge mellem s utat,
kétséghasadást rögzít az agy:
Félni a mától, a holnaptól,
félni a létezés örömünnepétől…
gátakat emelni magasra,
sohasem nézni a napba…
Gyilkos gondolatokat szolgálni,
- Halleluja! Halleluja!-
ne nézz a napba, ne nézz a napba!
Lassan begubózik a világ.
S az újjászületés pokla reped,
nem látni még: Mi van odaát?
De a remény lángjának tüze vonz:
Ott lehet az elveszett világ!

2010. 06. 10.