Velten Armand: Mozaikok az 1956-os nyugati emigráció életéből. 

(Az eredeti írás dátuma 2009 május 14. Beck György számára 2010 szeptember 8-án átdolgozva.)

 

Bevezetés

 

A “Nemzetőr” című folyóiratot szabadságharcos magyar írók alapították 1956-ban. Eme magyar emigrációs folyóirat még élő alapító tagjai 2006 májusában elhatározták, hogy folyóiratuk arra érdemesnek tartott cikkeit egy CD-re rögzítik és  érdeklődőknek rendelkezésére bocsátják. Az eredeti szerkesztői döntések szerint a válogatás Kecskési Tollas Tibor alapító főszerkesztői tevékenységének idejére fog kiterjedni. Egy későbbi döntés alapján helyet kaphatnak ezen a lemezen olyan háttéri írások is, melyeknek a mondanivalója - ugyanúgy mint a Nemzetőré - a magyar történelem részévé váltak. Ilyenek például az ifjúsági konferenciák, a velük kapcsolatos emigrációs folyóiratok és könyvkiadások, valamint a magyar témájú társadalmi- és kultúrmunkák.

 

Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia

 

Főleg a világon szétszóródott menekült magyar ifjúságból és néhány Magyarországról jött fiatal látogatókból tevődtek össze az évente mindig más európai országban megtartott konferenciák résztvevői. Egy önálló fórum teremtődött saját parlamentjével olyanok számára, akik a szabad gondolatok kimondására és leírására lehetőséget kerestek.Jutányos áron oldódott meg a vendéglátás. Javarészt a helybeli egyházak bocsátották felekezeti iskoláik internátusait a húsvéti szünet idején rendelkezésre. A szabad (diák-)parlamentben lett a találkozások témája, helye és ideje eldöntve. Fő feladat volt, hogy ki lehessen mondani és cenzúra nélkül aktuálisan és autentikusan leírni mindazt, amit akkor Magyarországon nem lehetett. A böjti áhítatok mellett sor került irodalmi, szociológiai, filozófiai és egyéb témák felvetésére is. Mindegyik konferenciának volt saját mottója, ami tematikailag ki lett dolgozva. Az előadások rendszerint hangszalagon, de javarészt csekély késéssel írásban is rögzítve lettek. Ez utóbbi anyag könyv formájában is megjelent, ahol a konferencia mottója a könyv címe is lett. Eme sorok írójának 1981-ig a következő rendezvényekről van tudomása:

 

1960      Trysil                         Norvégia                   “Mi az igazság?”  

1961      Salzerbad                   Ausztria                     “Ecce homo”       

1962      Dymchurch                Anglia                       “Mit cselekedjünk”

1963      Radevormwald           Németország             “Ádám, hol vagy?”

1964      Slagelse                     Dánia                        “Amíg időnk van”

1965      Basel-Hupp               Svájc                        “Új ég, új föld”

1966      Utrecht-Zeist              Hollandia                   “Immánuel”

1967      Melun                        Franciaország            “Együtt az úton”

1968      Växjö                        Svédország               “E világban”

1969      Bolzano                     Olaszország               “Hatalom és felelősség”

1970      Sachsenhain               Németország             “Inkább öt szót értelemmel”

1971      Driebergen                 Hollandia                   “Az élet több...”

1971*    Sion                           Dél-Svájc                  “...hogy mindnyájan egyek legyenek”

1972      Maulbronn                 Németország             “Élni- hogyan és miért?”

1973      Liebfrauenberg           Franciaország            “Az élet tisztelete”

1974      Dorfweil                     Németország             “Én és ti”

1975      Wilhelmsfeld              Németország             “Kicsoda az ember?”

1976*    Salzkammergut           Ausztria                     “Miért éppen Jézus?”

1977      Tangagärde                Svédország               “...és más emberré leszel!”

1978      Bad Hersfeld              Németország             “”...ismét mondom: örüljetek!”

1979      Liebfrauenberg           Franciaország            “Isten útjai, útjaink?”

1980      Radevormwald           Németország             “Reménytelenség ellenére!”

1981      Wilhelmsfeld              Németország             “Jöjjön el a te országod!”

             

              * egyben magyar ökumenikus találkozó is

 

Negyven év távlatában, az akkori aktuális politika figyelembevételével legyen ezen a helyen a Växjö-i konferenciának az emberi jogokkal foglalkozó témája az megemlítve, ami különös érdeklődést keltett. A rousseaui társadalmi szerződés alapján az egyenlőség és a politikai demokrácia nagy elvei a kerültek szóba, s amiket legelőször az 1776 július 4-i észak-amerikai függetlenségi nyilatkozat fejezett ki. Maguktól értetődő igazságokról volt szó, miszerint minden ember születésétől egyenlő és elidegeníthetetlen jogokkal rendelkezik. Ez vezetett az 1789 augusztus 26-i, Lafayette-i Emberi Jogok Deklarációjához s azok védelméhez. Ilyenek: a szabadság, a tulajdonjog, a biztonság és az elnyomás elleni rezisztencia jogai. Arról is szó volt, hogy minden szuverenitás lényegileg a nemzetben lakozik: sem testület, sem egyén nem gyakorolhat más hatalmat, csak a nemzettől kapottat.

 

A konferenciák jellemzésére néhány rendező és előadó nevét lehet megemlíteni a teljesség igénye nélkül. A felsorolt nevek a konferenciák jegyzeteinek “ki kicsoda”-rovatában is fel vannak tüntetve.

 

Cs. Szabó László (London) író

Gémes István (Sao Paulo) evangélikus lelkész

Glatz József (Stokholm/Köln) evangélikus lelkész

Kerényi Károly (Ascona) tanár

Kocsis (Tunyogi Csapó) Gábor (Bécs/Ratingen) író

Koltai Rezső (Stockholm) elektromérnök, evangélikus teológus

Lőrincz Pál (Párizs) író

Márton László (Párizs) vallástörténész

Nagy József (Graz/Köln) evangélikus lelkész

Pátkai Róbert (London) evangélikus lelkész

Parancs János (Párizs) író

Szabó Zoltán (London) író

Szente Imre (Lund) tanár

Szépfalusi István (Bécs) evangélikus lelkész

Szigethy Sándor (Lund) evangélikus teológus

Szilas Attila (Koppenhága) evangélikus lelkész

Terray László (Oslo) evangélikus lelkész

Tüski István (Utrecht) református lelkész

Vajta Vilmos (Genf) evangélikus elnök-lelkész, az Evangélikus Világszövetség teológiai osztályának igazgatója

 

Szépfalusi István bécsi lelkész vezetésével továbbfejlődött ez a konferenciázás, esetenként akadémikus szintre.

 

 

Említésre méltó emigrációs folyóiratok és könyvkiadások

 

Ilyen például a külföldön élő evangélikus magyarok “ÚTITÁRS”-című havonként megjelenő lapja, felelős szerkesztője hosszú ideig Terray G. László. Ez a folyóirat a lutheránusok genfi világszövetségének támogatásával indult meg, rendszeresen beszámolt az ifjúsági konferenciákról és támogatta a konferenciai könyvek kiadását is.

 

Az ifjúsági konferenciákon esetenként fórumot kapott a párizsi fiatalok által kiadott irodalmi és kritikai folyóirat, a “MAGYAR MŰHELY” Nagy Pál felelős szerkesztésével. Ez a munkatársak saját erejéből létrehozott folyóirat nem az emigráns lapok számát kívánta szaporítani, hanem a külföldön élő, reménykeltően bontakozó fiatal művész-nemzedék, írók, festők és kritikusok munkáinak az eddiginél tágabb teret és változatosabb formát akart biztosítani. Az első szám 1962 késő tavaszán jelent meg.

 

 

A kölni magyar kultúrmunka

 

Köln-Deutz-ban, a von-Sandt-Platz 1 alatti protestáns gyülekezet helységében több, mint tíz éven át, átlag havi két magyar- vagy németnyelvű  rendezvényre volt lehetőség, amibe a “Németországi Magyar YMCA/YWCA Mozgalom” is bekapcsolódott. Az ünnepi és kulturális összejövetelekre magyar színészeket is sikerült megnyerni. A rendezvények közönsége közt gyakran akadt magyarországi látogató is, aki friss magyarországi információval tudott szolgálni. A megtartott előadássorozatokon berlini, aacheni és müncheni előadók is szerepeltek. Itt lehet megemlíteni a számosak közül Dr. Balla Bálintot, Dr. Kürthy Tamást és Dr. Borbándi Gyulát is, aki az “ÚJ LÁTÓHATÁR” című irodalmi és politikai folyóirat kiadója is volt. Dr. Gulyás Sándort is, aki a magyar színház történetét németül megírta és Tunyogi Csapó (Kocsis) Gábort is, aki rendszeresen szerepelt előadóként, többek közt az 1956-os forradalom tízéves megemlékezésének ünnepi beszédét tartotta s aki a magyar ifjúság helyzetét írta meg németül. Ilyesfajta rendezvényekről az YMCA/YWCA-szövetség “BULLETTIN” címen megjelenő német nyelvű információs lapjában évente többször lehetett olvasni Szeberényi Tamás szerkesztésével.

Ezek az aktivitások spontán szervezés alapján, minden különösebb egyesületbeli szerveződés  nélkül működtek. A kölni magyar emigránsok mehettek a katolikus házba, ahol csárdást is lehetett táncolni, míg a protestánsoknál a volt 1956-os (diák-) menekültek más lehetőségeket kínáltak, amire eljártak érdeklődésük esetén a “katolikusok” is és azok a magyarországi emigránsok is, akik 1956 után  már költözködhettek Magyarországról nyugatra. A közbeszédben: a “protestánsok kultúrmunkája” címen vált ez a kör ismertté, aminek fő célja a magyarnak való megmaradás és a magyarországi kapcsolatok kiépítése és ápolása volt. Ebben a körben magyar könyveket is lehetett kikölcsönözni. Amíg ez a munka folyt, sikeres volt. Eme tevékenysége folyamán nem csak a nyugati magyarokkal, hanem magyarországiakkal is számtalan baráti és családi párbeszéd alakult ki.

Az amnesztia utáni időben  a baráti kör Magyarországon is tovább nőtt, midőn már a menekülteknek oda is lehetett utazni. A meglepetés az ideológiai korlátok megszűnésével és a határ mentén lévő szögesdrót lebontása után történt. Azok, akik az emigránsokkal dialógusban álltak, javarészt kiöregedtek, vagy már nem is éltek. Egy új generáció követte a régit, ami természetes is. Az is természetes, hogy minden generáció a saját idejében akar élni és maga dönti el, mit vesz át az előbbiből. A kiöregedő kultúrmunka hordozói azon vették észre magukat, hogy az új generáció többségében nem is keresi már elődeinek humanista gondolkodását, aminek alapján mindenfajta szakmai, vallási és esetleges nemzeti különbségek ellenére is - például Kölnben - problémamentes dialógus létezett.

A hatvanas években a kultúrmunka keretében lettek megtárgyalva a magyarság megőrzésének a lehetőségei a következő emigráns generációk számára. Míg régebben például az erdélyi szászok utódaikat gyakran német főiskolákba vagy egyetemekre küldték és ezáltal megőrizték népi németségüket nem csak nyelvben, hanem a kultúrában is, addig a nyugati magyar emigránsoknak nagyon csekély lehetőségei maradtak. Fájdalmas volt a felismerés, magyarnak maradni csak Magyarországon lehet. Még akkor is, ha az ember az idegenben, nem kis fáradságos munka árán és szerényebb életkörülmények közt megőrzi, ápolja és utódainak továbbadja a magyar kulturális identitását. Holott többnyelvűségével és egyéb más szempont szerint gazdagodott, de már nem a magyarság számára.

A rendszerváltás utáni időben, akik megtehették, megragadták az alkalmat a hazamenetelre. De a “hazatérés“ az elmúlt húsz év távlatában sokak számára csalódást okozott. Magyarországon egy addig elképzelhetetlen világnézeti megosztottságot találtak és annak részeseivé váltak. A kiöregedett 1956osok már nehezen találják meg a helyüket a két tábor közt, véleményük alig kelt érdeklődést.

1967 szeptember 29-től október elsejéig a “Loccumi Evangélikus Akadémia” rendezésében volt egy (magyarországi)magyar-német találkozás több mint félszáz résztvevővel “Ungarn – Partner im Donauraum” [Magyarország – partner a Duna területén] címmel. A Hannovertől majdnem félszáz kilométerre nyugati irányban fekvő volt ciszterci rend öreg falai közt történt ez az esemény, ahol az akadémia, az általa kitűzött cél érdekében, párbeszédes módszerrel, egy híd szerepét szándékozott, és funkciója értelmében ma is igyekszik betölteni az egyház és a világ, kelet és nyugat, valamint észak és dél között. Mindezt a hit és etika, vallás és tudomány poláris pozíciói közepette, egy bizalmas viszonyt kialakító atmoszféra szándékával.

A loccumi akadémia meghívását egy számos tagból álló magyarországi delegáció elfogadta és egy sokoldalú programmal jelentkezett. Erre a rendezvényre a kölni kultúrmunkacsoportból ketten vettek részt, ahol a következő programpontok szerepeltek:

1. Aktuális történetírás Laczkó Miklós professzor, a Magyar Tudományos Akadémia történelemtudományi osztályának helyettes igazgatója
              előadásában. (Előadásában nem tért ki a második világháború utáni történelemhamisításra.)  Előadását Zsolnay Vilmos (müncheni egyetem)
              korreferátuma követte.

2. A külkereskedelem szerepe a (magyarországi) gazdasági reform kereteiben Havas Zsuzsanna, a konjunktúra és piackutató intézet helyettes
              igazgatójának előadásában. Az úgynevezett új mechanizmust mutatta be. Dr. Helmut Klocke docens Münchenből korreferált.

3. A magyar protestáns egyházak élete 1945től napjainkig címmel Dr. Pálfy Miklós, az Evangélikus Teológiai Akadémia bibliakutató professzorának
              előadásában.

4. A magyar népi demokratikus állam aktuális közigazgatási rendszeréről prof. Dr. Szamel Lajos pécsi egyetemi tanár előadásában. A korreferátumot
              Dr. Brunner György /Köln/ tartotta.

5. A magyar irodalom főbb irányai a huszadik században Dr. Király István professzor előadásában. Sivirszky Antal Den Haagból korreferált. Azután
             Darvas József és Szabó Magda olvastak részleteket saját műveikből.

6. Az utolsó napon az istentisztelet után pódiumdiszkusszió keretében a magyar-német kapcsolatok jövőjének lehetőségeiről volt szó. 

 

Ma több mint negyven év távlatában beszámolhatunk az akkori élményünkről, a magyar delegációval való találkozásunk benyomásairól, a magyar értelmiségnek az igazsághoz való viszonyáról, az akkori ideológiai merevségéről, ami már feltűnően határozottabbnak látszott az 1956-előttinél. A konferencián megjelent értelmiség George Orwell 1984 -ére  emlékeztetett. Például azok, akik még a második világháború alatt és azelőtt a magyar történelmet tanulhatták, 1945 után nem kis meglepetéssel olvasták a szovjet ideológiai szempontok szerint átírt történelemkönyveket. Eleinte akkor azon viccelődött a diákság, hogy “mától kezdve minden másképp volt”. De fájdalommal kellett később tudomásul venni, hogy a hamisított új történelem minden “bacilusával” kiszorította az igazit – ahogyan azt Benedek Marcell fogalmazta: “pokoli tervszerűséggel”.

Laczkó professzor például csak az akkori aktuális történetírásról beszélt. Nem tett említést az 1945 előttiről és a közvetlen azutániról. Az ő történetírása ama aktuális sajtó termékei alapján történt, ami nem volt más, mint a világtól folyamatosan elidegenülő szocialista ideológiák akkori terméke, amik már akkor a mindenre kiterjedő diktatórikus hatalmat szolgálták. Loccumban eme dolgokról volt szó igazi párbeszéd és az igazság tapasztalata nélkül, miknek hiányában a szabadság nem érhető el, pedig egy olyan helyszínen és egy olyan élethelyzetben történt a találkozás, ahol az igazságot át lehetett élni, meg lehetett tapasztalni és ki is lehetett mondani.

A népi demokratikus Magyarországról jött delegáció ki is használta ezt az alkalmat az otthon előírt ideológiai nézetek kinyilatkoztatására. A proletár diktatúrában állami előírás nélküli gazdaság nem volt engedélyezhető, illetve egy szabad piac létrejötte sem. S ha nem egészen elképzelhetetlennek, de elvi okokból megengedhetetlennek tartották a diktatórikus hatalom és szabadság kiegyensúlyozottságához vezető útra való térést. Feltételezhetően így lettek Magyarországon káderként kioktatva. Egy ilyen életforma szerint rendezték be életüket. Elkerültek minden másfajta témájú beszélgetést. Pedig demokratikusnak nevezték magukat, népi demokráciában élőknek, de teljhatalom gyakorlása mellett döntöttek, amire nem kaptak reális felhatalmazást.

Az ilyen viselkedés például egyenlő a hatalom bűnbeesésével. A másik pólus lenne a szabadság bűnbeesése, az anarchia, amivel az 1956os forradalmat alaptalanul vádolták, pedig Pesten, ahol a romok el lettek takarítva, már november negyedike előtt jártak a buszok és villamosok s menetjegyeket is kellett váltani.

Az ilyenhez hasonló kötetlen beszélgetések alkalmával, legyenek azok általánosak, vagy 1956-ra vonatkoztatottak, Loccumban sem oldódott fel a vendéglátók és a magyarországi delegáció közti véleménykülönbség a diktatúra és a szabadság terén.

  

 

Utószó

 

Ha jellemezni akarjuk a több, mint fél évszázados magyarvonatkozású történelmet formáló gondolkodást és abban a hatalmi törekvéseket, különösen az 1956-os forradalomtól napjainkig eltelt időben, akkor nem hanyagolhatjuk el a nyugatra került magyarság szerepét. Az 1956-os forradalomban már felismerhető volt, hogy hova tud jutni az ember egy évtized alatt, ha a világtól elidegenült ideológiák szerint szocialista módra szervezi meg és rendezi be életét. A Nemzetőr autentikus cikkei gazdagon foglalkoztak ezzel a témával. De a Nemzetőrön kívül is voltak más fórumok, ahol a kor szellemét figyelték és azt kisebb körökben is, a maguk módján befolyásolták. Erről szól ez a mozaik-összeállítás.

A magyar történelem meghamisítása tulajdonképpen már 1945-ben elkezdődött. Addig az európai élet szemlélete volt az uralkodó. A felvilágosodás századából kiindulva a “Homo Europaeus” magát a legbüszkébb teremtményének tekintette. Hite szerint ott állott a világmindenség középpontjában, melynek titkait elleste s a korábbi nemzedékekre nehezedő ködös múltját diadalmas harcok legendáival sikerült eloszlatnia. A földet hatalma alá hajtotta s a világrészek benne tisztelték nevelőjüket, mintaképüket. Az európai hazában pedig gazdagság és jólét, élet-, vagyon- és jövőbiztonság soha el nem képzelt mértéke honolt, s az európaiak elhitették magukkal, hogy mindezt a 19. századuk bölcsességének köszönhetik. Ezek voltak Szekfű Gyula felsorolása szerint a nacionalizmus, a liberalizmus, a politikai demokrácia és a természettudományos gondolkodás, melyek együttvéve hihetetlen öntudatot kölcsönöztek a 19. század önbámulatos és öndicséretes emberének. Kétség és önvizsgálat ritkán merült fel. A régebbi korszakok tökéletlenségét és barbár kezdetlegességét lenézte e boldog kor tudománya miközben a saját elveiben örökérvényű dogmákat imádott. A két világháború élménye tanulságos volt, de a korábbi nagy ideák örök voltának hite azután is széles körökben élt; ha másképp nem, vigaszként a háborúk utáni sötét években és talán a még azután várható még sötétebb szocialista elnyomatás éveiben, ami Magyarországon 1956-ban már elviselhetetlenné vált.

Miközben a nyugati Európában a keresztény erkölcsiség a laicizált világban továbbfejlődött, szeretetet, önfeláldozást és a népegységbe tartozók kölcsönös megbecsülését vallották. A nemzet célja magas etikai fokra lett emelve és egy széleskörű szolidaritást követelt, melyben mindenki felemelkedik egy magas emberi méltóságra. Az emberi felemelkedés a nemzeti egység kereteiben és az egyéni munkák hatása hatványozódott és korábban elképzelhetetlen nagy emberi értékek termelődtek ki s az életszínvonal emelkedett. S ha bírálnunk kellett a nemzeti politikai rendszereket, a demokráciát, a liberalizmust és a gazdasági elméleteket, ne felejtsük el, hogy az eddig elért legnagyobb és leghasznosabb emberi fejlődéssel állunk szemben, melynek gondolkodásunk alapját köszönhetjük.

Míg nyugaton a nacionalizmusból magas emberi értékek egyenes vonalban nőttek ki, addig keleten a szocialista hazugságok élete alakult ki. Ebben a legundorítóbb az a hazugság volt, amire az ember kényszerült és amit el kellett hinni. A szabadságból szalámi-technikával szolgaság lett, de továbbra is szabadságnak nevezték, az igazságból hazugság lett, de továbbra is igazságnak kellett nevezni. Orwell számára egy szocializmus szabadság nélkül oly kevéssé akceptálható, mint egy állam, amely a szabadságot béklyózni kénytelen, hogy hatalmát megőrizhesse. Ez a moralista olvasóit arra helyre vezeti, ahol a hatalom korlátlanná vált, mert a hatalmasok önmagukat saját meghatalmazásának tekintik, s ahol az egyén azonossága már oly mértékben tönkrement, hogy az individuum a lelkiismeret hiányát szabadságként, és a kényszerzubbonyt a konformitás végső megoldási formájaként átélheti. 1956-ban ilyesfajta érzésektől hajtva lázadt fel a magyar ifjúság, kiknek véres leverése gyalázatos hazugságok közepette történt.

A nyugati emigráció örömmel vette tudomásul a magyarországi rendszerváltást és a parlamentarizmus létrejöttét, ami által feladatát elintézettnek látta. De az aktuális politikai események, a KISz-es múltú posztkommunisták újra olyan hatalom gyakorlására törekednek, amire nem kaptak reális felhatalmazást, ami egyenlő - mint megemlítettük - a hatalom bűnbeesésével. Orwell szerint nem az a borzasztó a totalitarizmusban, hogy irtózatos tetteket hajtanak végre, hanem az, hogy az objektív igazságot támadják meg. Az igazságmegvonás és a szisztematikus történelemhamisítás, eme két dolog kihatása Orwell számára egy földrengéssel hasonlítható össze.

Eme sorok írója attól félti nemzetét, ha egy totális hatalommal rendelkező bűnöző kísérletező csoport anyagi előnyökhöz való jutás céljából, az embert, a történelmét és a jövőjét egy anyagnak tekintheti, amiből mindent lehet csinálni, még az ellenkezőjét is. Ebben a paródiában az a rossz, hogy az ember számára a lehetetlenség vigasza sem maradhat, aminek védelme alatt esetleg még nevetni lehetne.