MPILO MÁSODIK KÖNYVE

          

ÜZENET A LELKI HATALMAK FELÉ

 

Az alábbi életutak kísérleties hasonlósága ismert személyekkel kizárólag a véletlen műve. Ne akadj ki, gondolkodj!

 

1. CRANIOGENEZIS

 

 

Egykoron volt a sötétség, s lőn világosság, de az agyakban továbbra is megmaradt a sötétség. Minden világos lett a világon, csak az nem, aminek szabad akarata lett, ez pedig egyedül az agy maradt. Ez termelte ki a maga számára a szabad akaratot és nesze neked, ezzel kialudtak a fények! Ezen a ponton Isten akár véget is vethetett volna a Szent Írások közlésének, de nem tette, bízva abban, hogy csak megváltozik az agy!

 

Minden rendben folyt a hatodik napig, amíg az Úr megteremtette az embert. Ez annyira lefárasztotta sötétségével, hogy a hetedik napon szegény Teremtőnek le kellet pihennie. Ezt az ember úgy értelmezte, hogy ettől kezdve minden hetedik napon ő is lepihen, de előtte kivesz egy szabad szombatot is. Így maradt öt nap arra, hogy a világon, melyet a Teremtő az ember alá rendelt, uralkodjon. Ez a bárgyú lény, meg nem a világon akart uralkodni, hanem egyik a másikán! Ezt pedig nem öt, hanem megszakítás nélkül hét napon keresztül tette minden egyes héten. A világ javai így kicsúsztak kezeik közül, egymást pedig rabul ejtették. Ezt az egymás leigázásáról szóló folyamatot, pedig elnevezték történelemnek, melyet büszkén oktattak nemzedékről nemzedékre. Ebben azokat a korszakokat emelték ki maguknak, amelyekben leigázók voltak, így akkor is ide vágytak vissza, amikor leigázottak lettek. A bárdolatlan lények akkor is azokat a nótákat fújták, verseket szavalták leigázottként, amelyeket leigázó korukban költöttek és nem értették, hogy mindez miért zavarja piszkosul az őket időközben leigázókat. Az ebből a feszültségből kirobbanó eseményeket pedig elnevezték forradalomnak, osztályharcnak, felszabadítási mozgalomnak, sőt demokratikus átmenetnek, mikor hogy és mindennek tudományokat szenteltek. Ezt egyik élőlény sem tette és egyik sem bánta meg. Az oroszlánok továbbra is annyi gazellát ejtettek el, mint addig, a gazellák sem tudtak többet legelni annál, mint ami beléjük fért és osztályharc sem alakult ki közöttük. Igaz, a gazellák sohasem énekeltek olyan dalokat, melyek idegesítették volna az oroszlánokat.

 

A leigázók rájöttek, hogy sokkal jobban járnak, ha a leigázottakkal hajtatják végre az Úr parancsát. Nevezetesen azt, hogy uralkodjanak a föld javain, melyeket a Teremtő alájuk rendelt. Így a leigázottak hordták a vizet, hozták fel a szenet a bányából, szerezték be az ennivalót számukra, majd ezt az állapotot rögzítették és elnevezték törvénynek. A törvény köszönőviszonyban sem volt azzal, mint amit az Úr adott, mégis mindig a Teremtő által nekik származtatott jogokról nyilatkoztak. A törvények megtartása érdekében, pedig erőszakszervezeteket hoztak létre. Az evolúcióban egy teremtmény sem jutott ilyen messzire. Ahelyett, hogy ezt szégyellené, még büszke is rá ez a marha! Amire pedig azt hitte, hogy az erőssége, arról idővel kiderült, hogy a gyengesége. Büszke lett erejére, seregeire, de mindenki azt akarta elsőként elpusztítani. Viszont pont azt hanyagolta el, ami erőssé tette volna és ez a világosság lett volna, melynek apró felcsillanásától is kiverte a hideg és rohant új törvényeket hozni. Sohasem egyezségekre, hanem konfrontációkra törekedett, mert csak disszonanciában volt képes egyensúlyzavarát elhelyezni. Az ember saját kapcsolatait is ennek a természetellenes gondolkodásának megfelelően alakította. Nem az lett a barát, akire számíthatott a bajban, hanem az, aki segített egy harmadikat leigázni, mert így mindketten jól jártak. Ebből kialakította azt a normarendszert, amelyet újból törvényeivel írt felül és megtámogatta erőszakszervezeteivel. Így a szemétség, az aljasság, a kisstílű, rövidtávú átverés kodifikálódott rendszerében és csak az válhatott túlélővé, aki ilyenné vált. Az Úr csak nézte művét és már maga sem tudta, hogy miért nem csak öt napot szentelt a világ teremtésének és a hatodikon pihent meg.

 

Ebben a helyzetben tettek egy csecsemőt egy kosárkába és bízták ezt a Volta folyó habjaira. A csecsemő szülei ghánai feketék voltak, akik képtelenek voltak több szájat etetni. Abban bíztak, hogy a sors jó kezekbe adja a kicsit. Az angol postamester lánya éppen a folyóparton játszott, amikor a kis kosár odaúszott hozzá a folyón. Megörült találmányának és hazavitte. A postamester, meglátva a fekete kisdedet, először bevágott egy italt, majd nem tudta mitévő legyen. Ezt az állapotot felesége törte meg, aki elgondolta, milyen jól venné ki magát az angol úri hölgyek körében, ha kitudódna, hogy ő jószívű. Ez a postamester esetében rossz tulajdonságnak számított volna, de felesége rangját emelte volna a prűd, asszonyi társaságban. Elhatározta, hogy a hölgytársaságban betöltött pozíciója miatt felneveli ezt a kis fekete csöppséget. Megbeszélte a postamesterrel, aki töltött magának még egy italt. Ez volt a beleegyezés jele közöttük. Elnevezték a kicsit Simonnak.  A kis Simon rendes ruhákat kapott, finom ételeket, italokat fogyasztott és előkelő angol nevelésben részesült. Mindent tudott, amit egy vele egykorú fehér fiú és fizikai adottságai is rendkívüliek voltak. Simonból hatalmas, erős ifjú vált, akinek agyában mindaz összegződött, amit a kora tudományos, technikai követelményei előírtak. Mivel akkor éppen Anglia volt világhatalom, így nevezhetjük úgy is, hogy Simon világszinten is a spiccen volt. Csupán eggyel volt baj, a színével. Akárhogy próbálta nézni magát a tükörben, ő bizony ében fekete maradt és ez azt sejtette vele, mintha ő nem fehér lenne! Felébredt benne egy idő után a gyanú, hogy ő fekete szülők gyermeke! Kikövetkeztette, hogy az ő népe nem az, aki őt felnevelte. Kizárásos alapon, tehát az maradt a népe, aki minden aljamunkát elvégzett, azok pedig nem fehérek, nem sárgák, nem is zöldek, hanem a feketék voltak!

 

Amikor mindez beléhasított, elhatározta, utánanéz, megkeresi népét. Csak a kertbe kellett kimennie, már meg is találta. Mit kerestek itt, kérdezte tőlük? Ez a mi országunk, válaszolták. Simonban eddig fel sem merült, hogy ez az ország másé lehet, mint a fehéreké, életében először hallotta, hogy ez a feketék országa. Akkor rosszul kérdezett? Lehet, hogy azt kellett volna mondania, hogy mit keresek én itt a fehérekkel? Nem, ez nagyon furcsán jött volna ki. Ha ez a ti országotok, akkor miért nem ti vagytok benn a házban és mi a kertben, tudakolta Simon? Ember, felelték, te semmiről nem tudsz? Miről kellene tudnom, értetlenkedett Simon? Arról, folytatták, hogy az angolok hatalmas sereggel jöttek, legyilkolták a fekete népet, aki megmaradt rabszolgaságba hajszolták és az országot pedig kényük- kedvük szerint használják. Így mi a saját országunkban is az ő gazdagságukat szolgáljuk, te is a mi munkánk árán tanulhattál. Simon ezt eddig másképp tudta. Őt arra oktatták, hogy ez a hely a brit korona egy darabjához tartozik, annak ez szerves része. Igaz, sokat töprengett azon, mekkora feje lehet egy angol uralkodónak és a korona alakjára is kíváncsi lett volna, de eddig ezt elfogadta. Ettől kezdve minden nap kijárt a kertbe és kérdéseivel ostromolta a feketéket. Összeállt benne egy illúzióromboló kép. A népét leigázták és ő pedig a leigázók oldalán állt. Ez egy skizofrén helyzet volt, mert ha ez ellen ágál, akkor saját maga alatt vágta volna a fát. Miért lett volna az jó neki, hogy felemeli a szavát a leigázottak érdekében, amikor jó leigázónak lenni és ő pont az volt! Ha meg változna a helyzet, mi a biztosíték arra, hogy őt az eddig leigázottak megtartják maguk mellett? Emésztette magát Simon, nem tudta mit tegyen. Az élet furcsa fordulatokat produkál, most is így történt. Simon egy nap kiment a helyi piacra, ahol látta, hogy egy fekete egy fehér ifjonc zsebéből éppen a tárcáját akarta kilopni. Odament és úgy nyakon csapta, hogy szegény tolvaj aléltan esett össze. Kis idő múltán vér csurrant ki a száján és szemei kimerevedtek. A fehér fiú jól megnézte magának Simont, elismerte a szép ütést és továbbhaladt. De uram, szólt utána Simon, csak ennyi? Az angol siheder azt hitte, hogy Simon pénzt akar tőle azért, hogy megmentette. Szállj le rólam feka, válaszolta megvetően. De uram, ennyit ér egy emberi élet, fokozta tovább Simon, aki sajnálta, hogy egy apró tiszteletadás nélkül hagyták ott szerencsétlent a porban. Az angol váltig félreértette Simont. Ha nem takarodsz innen, átadlak az első rendőrnek, te gyilkos, fortyogta! A nép szájára vette Simont és nem megmentőként, hanem gyilkosként emlegették. El kellett tűnnie.

 

Északra ment, Burkina Fasóba, ahol különböző törzsek éltek. Itt, a Szaharához közelebb az éghajlat is sokkal szárazabb volt, mit a déli tengerparton, ahol felnevelkedett. Erre már nem az angolok voltak az urak, hanem a franciák, így biztonságban érezhette magát, itt a hatóságok nem kereshették. A somboko törzs területére ért. Egy alkalommal látta, hogy egy helyi kis boltban két leány áll sorban, de az álmos francia boltos nem szolgálta ki őket. Élvezte, hogy megvárathatja őket. Simon a lányokhoz ment, megkérdezte, mit akarnak vásárolni, majd a boltoshoz fordult és tökéletes francia tudással, mintha a Sorbonne-ról jött volna megkérte a boltost, adjon két sört és egy doboz cigit, az öregnek lesz. A boltos hanyatt vágta magát és kiszolgálta az ifjút. A két lány megkérte, hogy kísérje el őket Simon az apjukhoz, Drabóhoz. Út közben sokat heherészek, cseverésztek. Egyiküket Karimatunak a másikukat pedig Halimatunak hívták. Hazaérkezve a lányok nagy büszkeséggel beszéltek Drabónak Simon akciójáról. Drabó hellyel kínálta Simont és megkérdezte, miként hálálhatja meg azt, amit lányaiért tett és már ki is bontotta az egyik üveg sört, amit Simon felé nyújtott. Ő kezét maga elé emelve elhárította azt. El kell tűnnöm, mondta bizalmasam Simon. Rossz fát tettél a tűzre, kérdezte Drabó? Nem, megmentettem valakit, vágta rá Simon. Áh! Az a legrosszabb, bólogatott megértően Drabó. Ellakhatsz itt nálam és addig is beszállhatsz helyi fafaragások készítésébe. Simonnak tetszett az ajánlat és másnap hozzálátott első munkáját kifaragni. Megalkotta a londoni Tower kicsinyített mását és azt is ráírta, hogy „SOUVENIR”. Drabó maga is elképedt a fiú tehetségén. Ez exportra fog menni a szomszédba, ahonnan jöttél, mondta ámuldozva Drabó, mert a franciák nem értékelik itt ezt a kifinomult művészetet. A Towerre ráment két év, ez alatt Drabó tízezer sudár, vékony lány alakot faragott ki ébenfából nagy csöcsökkel, addig abból éltek. Drabó megelégelte a dolgot és felajánlotta Simonnak, hogy válasszon a lányai közül feleséget magának. Rá is kérdezett, melyikük lenne Simon ínyére. Nem ejtették a fejére a fiút. Először Karimatu, utána pedig Halimatu, ha engem kérdez urambátyám, vágott Simon Drabó tenyerébe. Ezen jót vigadtak, majd Drabó elhatározta, hogy túljár a fiú eszén és először Halimatut adta és csak utána Karimatut. Végül Simon kikötött egyiküknél.

 

Egy alkalommal Simon felkerekedett, hogy egy távolabbi település piacán próbálkozzon a szobrokkal. Erre az időre ő is tudott szép lányalakokat faragni, egyedül a borjú figura nem állt a kezére, ezt nem kedvelte. Mivel nem volt ismerős erre, beállt egy olyan valaki mellé kísérőnek, aki tudta az utat. Ez a személy maga mellé fogadta, de csak akkor, ha csöndbe marad és nem kérdezősködik sokat. Így is történt. Egy alkalommal egy mentőautót láttak szirénázni. Simon kísérője egy szöget tett annak az útjába. A mentőautó defektet kapott és nem tudta útját folytatni. De hát ezt miért tetted, kérdezte Simon? Mondtam, hogy maradj csöndben, vagy nem?...szólt vissza ingerülten az ember. Majd egy következő helyen a vezető látta, hogy egy illető a kocsijába akart ülni. Ő kitépte kezéből az indító kulcsot és a csatornába dobta. És ezt miért tetted, kérdezte újból Simon? Nem megmondtam, hogy maradj csöndben?...torkolta le őt az ember. Végül egy olyan vidékre érkeztek, ahol látták, hogy egy csapat ember tévét néz az utcán. Simon kísérője odament és darabokra törte a tévét, mindenki legnagyobb megrökönyödésére. Ekkor a kísérő beavatta Simont, mit miért tett. A mentőautó egy utolsó gazemberért ment volna, aki emberéletek ezreit keserítette meg és én ezt nem hagytam. Több embert már nem fog ezen túl ágrólszakadttá tenni. Az indítókulcsot azért dobtam el, mert ez az ember öt percen belül összeütközött volna egy másik autóval és életét vesztette volna. A tévét meg azért törtem össze, mert éppen az angol nyelvű hírek következtek volna, ahol bemondták volna, hogy éppen téged keres a rendőrség. Simon megdöbbent. Honnan tudtad mindezt előre, kérdezte? Ekkor a kísérő Simonra vetette tekintetét. A világ nem csak abból áll, amit te látsz belőle, vagy hallasz róla. Ha te csak azt veszed figyelembe, ami abból hozzád eljut, akkor rossz döntéseket hozol. Nyiss magadon egy mélyebbre látó szemet, egy távolabbra elhalló fület, mindezt kitartással, állhatatossággal használd és te is hasonlóképpen fogsz dönteni, mint én, mondta! Simon elgondolkodott vezetője mondatain. Gyakorlatilag az ő eddigi tudása, amit az angol iskolákban szerzett semmit nem ért, mert ez csak arra lett volna elég, hogy fellengzőssé tegye. Egy más típusú tudásra is szüksége van, ez pedig egész máshonnan származik.

 

Simon eljutott a piacra és eladta a faragásokat. Útban visszafelé vihar támadt. Óriási szél tombolt és zuhogott az eső minden irányból. Mennydörgés hallatszott egész közelről és egyszer csak egy hatalmas villanás… Simon félholtan esett össze. Egy villámcsapás érte és teljesen elvesztette eszméletét. Egy olyan állapotba került, amely nem tudni élet utáni halál kezdetének, vagy éppen halál utáni élet újraindulásának minősül. Ebben Simon fényeket látott és teljes nyugalomba került. Egy olyan dolog jutott el az agyába, ami eddig sohasem. A világosság! Simon agyába fény gyúlt. Ebben az állapotban nem számított Simon az ember, Simon a fekete, vagy Simon a jól nevelt okos fiú. Egy számított: a nyugalom és a világosság.  A világosság maga szülte törvényeit, a nyugalom pedig adta, hogy mit kell tennie. A világos aggyal meghozott döntések így megnyugtató cselekedetekre sarkallnak. Nem tudni mennyi időt tölthetett Simon a földön, órákat, vagy egy napot tán, de lassan magához tért. Nem tudta mi történt vele, de érezte, hogy más ember lett. Közel került talán élete végéhez, ahol egy élményhez jutott. Ez az élmény pedig arra késztette, hogy ne ijedjen meg semmitől, nem árthatnak neki, mert legfeljebb ugyanebbe az élménybe juttatják vissza, ha elveszik az életét. Akkor fosztják meg ettől az emelkedett világosságtól és nyugalomtól, ha továbbra is beszari alakként mindenkivel pózol és nem lép a fény irányába! Mit tudnak ezután tenni vele! Semmit. Ő már látta az út végén a fényt és alig várja, hogy még egyszer láthassa! Az lenne az igazi vesztség, ha nem látná többet ezt!

 

Visszaérkezve Drabóhoz és feleségéhez elmondta nekik, hogy visszatér Ghánába a Volta folyóhoz oda, ahol nevelkedett. Elmegy a postamesterhez kitárja előtte bánatát. Fel akarja dolgozni önmagát és hovatartozását. Felesége vele tartott.

 

A vád az óta elévült ellene, semmi nem állhatta útját. A postamester idős ember lett közben. Felesége nem az előkelő hölgytársaságokat gazdagította, hanem tolószékben ült. Lebénult. Amikor a postamester meglátta Simont, kevert magának egy italt. Simon, ha nem tévedek!…üdvözölte hidegvérrel, angolosan Simont a postamester. Hol voltál, már mindenhol kerestünk, érdeklődött az öreg?. Bejártam ezt a földet és tudom kik laktak itt, és kik jöttek ide, csak azt nem tudom, ki vagyok én? Hova tartozom?...kérdezte Simon a postamestert. Az öreg töltött még egy italt. Te a népedhez tartozol, Simon, válaszolt, mi pedig a saját népünkhöz, de úgy alakult, hogy mégis együvé tartozunk. Én egy postamester vagyok, Simon, nem én kezelem a politikát, számomra nem léteznek népek, csak egyes emberek, akikkel napi kapcsolatban állok. Nem mindegy az, hogy fehérnek adom oda a levelét, vagy feketének? Ugyanaz a szerelmeslevél, vagy fizetési felszólítás van mindegyik borítékban! Ha meg így van, akkor mi ez a sustorgás a fekete soron, érdeklődött Simon, hogy nektek innen el kell menni? Itt mindenki a magáét akarja, Simon, felelte a postamester olyan gesztusokkal, mint akinek elege van már az egészből. A mi főnökeinknek is kell ez az ország, meg a tieteknek is. Eközben a kisemberek, mint magam, csak veszthetünk, bárkinek lesz igaza. Ha maradunk, akkor ti ferde szemmel néztek ránk, ha megyünk, akkor meg itt kell hagynunk mindenünket. Most, hogy megöregedtem, ezzel a nyomorék asszonnyal, egy ilyen váltás nem a legjobbkor jönne. Én majd segítelek titeket, ajánlkozott Simon. Köszönöm, fiam és az öreg felhajtotta az italt.

 

Simon Accrába, a fővárosba ment. Állást keresett. Az volt a szándéka, hogy most rajta a sor és ő tartja el a postamestert és mozgásképtelenné vált nejét. Felesége mindenhova követte. Az angol hivatalokban túl fekete volt, a feketék pedig nem voltak olyan pozícióban, hogy a végzettségének megfelelő munkát adjanak neki. Tanár szeretett volna lenni Simon, hiszen a tudományokhoz értett. Ghánában érződött a változás szele. A feketék egyre bátrabban beszéltek és sok angol szedelőzködött. Mintha egészen felül, ahová a szem nem lát el, a döntés már megszületett volna az ország jövőjéről, csak még a színdarabot nem játszották el hozzá. Simont nem lehetett megetetni már mindennel, tanult ember volt. Tudta, hogy ha elmennek az angolok, az nem megoldás. Ő már tudós emberként megértette azt, hogy mi történik akkor, ha eltűnik valahonnan az agy. A fekete szónokok tejjel, mézzel folyó Kánaánról beszéltek akkor, ha kezükbe veszik az irányítást és eltűnnek a fehérek. Csak a színekről beszéltek, a megoldásokról nem. Az ottmaradt angol kisemberek, pedig szidták azokat is, akik cserbenhagyták őket és azokat is, akik a jövőben akarták sorsukat irányítani. Simon két kő között őrlődött. Miként lehet hálás azért, hogy embert faragtak belőle és hogy szolgálhatja népét ezzel egy időben? Ekkor a világosság újból besütött agyába. Ne ezt, vagy azt szolgáld Simon, hanem az embert. Népet nem szabad szolgálni és az igazat megvallva nem is lehet. Egyes embereket igen. Egyes embereknek vannak kvalitásaik, melyek őket érdemessé tehetik a szolgálatra, de népekhez nagyon nehéz kvalitásokat fűzni. Ha pedig az egyes emberek így gondolkodnak, akkor az egyének támogatása összeadódik és a nép végül kiszolgálja önmagát. Így minden nép önkiszolgáló kell, hogy legyen! Simon nem tévedett, de népe igen! Nem a világosság által sugallt döntést hoztak. Az angoloknak el kellett menniük. A postamesternek is csomagolnia kellett. Felesége időközben meghalt és ő, ha lehet még többet ivott. Részegen a Volta folyóba esett és meghalt. Így végül nem hagyta el Ghánát. Simon sohasem tudta megbocsájtani, hogy nem tudott segíteni az öregen.

 

Ghánában kikiáltották a függetlenséget. Óriási ünnepségsorozat kezdődött, a nép eufórikus hangulatban tombolt. Na, végre, mondták! A gyarmatnak vége, itt a szabadság és ezzel, minden jóra fordul! De Kánaán kapui nem nyíltak meg. Simon elejétől fogva mondta, nem úgy van, hogy egy nép kiűzésével minden megváltozik. Ők maguknak építették fel Ghánát, hangoztatta, sohasem hitték azt, hogy innen el kell menniük, tehát jobban megkonstruálták ezt az országot, mint a sajátjukat! Miért kell tönkretenni mindezt azért, mert hozzájuk kötődik? Miért ne vennénk át mindezt tőlük velük együtt, mert nélkülük az egész alkotás nem marad fenn! Lehurrogták Simont és olyan is volt, aki angol ügynöknek tartotta. Simonnak eszébe jutott kalandja azzal az emberrel, akit elkísért a piacra valamikor Drabó faragásaival. Aki defektet okozott a mentőautónak, eldobta az indítókulcsot és összetörte a tévét. Nem szabad kérdezősködnie, be kell fognia a száját. A mai szemek és fülek csak a szűk mát látják, gondolkodott magában. Ő a következményeket is látta, de ahhoz, hogy ezekről beszélni tudjon, nem elég a szó. Ki kell szelektálódnia az embereknek és egy új nemzedék talán megérti, hogy a Kánaánba kerüléshez nem elég az önfeledt ünneplés. Addig nincs a tudásnak alapja, amíg az nincs hatalmon. Első körben pedig sohasem a tudás kerül hatalomra. Simonnak egy hosszú, negyven, vagy még ennél is több évig tartó vándorlásra kellett felkészülnie saját országában. Ez a vándorlás nem az ő fizikai útját jelentette. Ez az az idő, gondolta, amíg a fény, ami egyébként másodpercenként 360 ezer km-t tesz meg, eljut az agyakhoz. Ebből egyszerű fizikai képlettel kiszámolható, hogy milyen távol helyezkedik el az ember agya a világosságtól. Ez minimum negyven fényév, ami több milliárd kilométer! Hát nem az ember a legkreténebb lény?

 

Mivel az ő agya más volt, az első húsz évben nem reagált semmire. Egy gimnáziumban tanított Accrában és éldegélt szépen a feleségével. Eközben írogatott a fiókja számára. Néha elővette papírjait és felolvasta diákjainak is, hiszen nem volt más, akinek kitárulkozhatott volna. Majd a gimnáziumból az egyetemre került, végigjárta a szamárlétrát, de mindvégig oktatott. Az írásról, agyának tornáztatásáról sohasem feledkezett meg. Diákjait az egyetemen is beavatta gondolataiba. Magot vetett. A sok ezer diákból több száz pozícióba került és sohasem felejtették el Simon gondolatait. Nem csak azért, mert egy megvilágosodott elme építő elképzelései voltak, hanem azért is, mert emberszámba vette őket. Kor, vagy rangkülönbség ide, vagy oda megbecsülte őket azzal, hogy beavatta tanítványait a legbensőbb énjébe. Ezt senki sem felejti el. Itt pedig több ezren voltak, akik nem felejtettek. És ezek között jó páran érdemesek voltak arra, hogy agyukba fény kerüljön. Számukra Simon segítette a fény útját. Ha pedig a fény már benn volt, azzal Simon is bekerült.

 

Az a nemzedék, aki a függetlenséggel került hatalomra, lassan kikopott. Utánuk a rablók következtek, akik a még meglévő javakat lefosztották. Simon tudta mindezt, hiszen pontosan értette, miért kellett annak idején a mentőautó gumiját kipukkasztani. Valóban nem kell kérdezősködni. Ki kell várni, hogy a mentő autó ne érjen oda és akkor talán változni fog a helyzet. Csak akkor fog megindulni az élet, ha már mindent kifosztottak és csak alkotással lehet új, rablásra váró értékeket termelni. Ekkor csörögni kezdett telefonja. Tanár úr!...kezdett neki egy férfihang. Én a diákja voltam ezelőtt tizenöt évvel. Miben segíthetek, kérdezte illedelmesen Simon? A papírjaimat rendezgettem, folytatta az illető és egykori feljegyzéseim között megtaláltam az Ön gondolatait. Szükségem lenne pár információra, tudna nekem segíteni? Hogyne, kérem, nagyon szívesen, felelte Simon, de mire kellenek az én szerény elképzeléseim? Nézze tanár úr, vágott bele az idegen én ennek az országnak a gazdasági minisztere lettem és rájöttem, hogy nem a gazdaság egyenleteit, számításait kell megváltoztatni, hanem az agyakat, amit Ön annak idején hangsúlyozott. Irányokra lenne szükségem, tanár úr! Az irányok ezt követően kiegészülhetnek bármilyen egyenlettel, az másodlagos. Simon elhűlt egykori diákjától. Természetesen, kérem, egyezzünk meg egy időpontban és rendelkezésére állok, mondta. Így lett Simon egyetemi tanársága mellett őszülő halántékkal a gazdasági kabinet tanácsadója. A magok érni kezdtek, melyeket elvetett. Mert nem csak hadak élén, népek trónjáról lehet szózatot intézni, hanem úgy is, ha magot vetünk és ha az megérik, ezer szózat lesz az egyből. Simon azzal lett óriás, hogy megmaradt kisember. Felesége mosta, vasalta ruháit, így is pecsétes volt minden öltönye, tömegközlekedéssel járt, ami Accrában felér egy tornamutatvánnyal, de ha kinyitotta a száját, akkor mindenki rá figyelt.

 

A miniszterben annyira benne volt diákkori reflexe, hogy Simon szobájába lépésekor automatikusan felállt. Üljön csak le miniszter úr, szégyellte el magát Simon. A miniszter ismertette Simon előtt az ország állapotát, adósságait és forrásait. Simon türelmesen végighallgatta. Gondolom nem azért hívott, hogy gazdaságelméletből előadást tartsak, vetette fel Simon. Nem, tanár úr, ahhoz én is értek valamelyest, de az emberekkel, a felfogással mit lehetne kezdeni? Én papíron be tudom bizonyítani, hogy már jócskán benn vagyunk a Kánaánban, de engem a valóság érdekel. Mikor juthatunk be Ön szerint?...érdeklődött a miniszter, miközben kávét töltött Simonnak. Kedves barátom, szólt Simon. Mózes is elkalkulálta magát. Ő is negyven évre számított, mint én és a zsidók háromezer év után is még azt építik! És itt a lényeg, ők is rájöttek, hogy építeniük kell, mert másképp nem kapják meg! Ez a fifikás, mindenkivel kibabrálni képes nép sem tudta megerőszakolni a Teremtőt, hogy ingyen adjon nekik egy Kánaánt. Izzadniuk kellett, majd belevesztek, de még nem értek be Kánaán földjére. Az Úr pontosan tudja, hogy ezekkel az agyakkal nemhogy a Kánaánt nem érjük el, hanem a következő vasútállomást sem. A helyzet olyan, mintha egy zebu állománnyal kellene versenybe szállni Holstein fríz telepekkel szemben. Ki lehet szelektálni a zebukat és egy-két ezer év alatt talán összejön az a zebu telep, ami annyit tejet tud termelni, mint ma a Holstein, de nem hiszem, hogy ez a megoldás. Menjen ki az utcára és vegye elő a mobiltelefonját. Nézze meg, hányan követik, hogy elvegyék magától. Mennyi ideig folyna a tej és a méz Kánaánban ilyen alakokkal?...és nem is a legfőbb tolvajokat vettem előre. Tudom, a vezetők is lopnak, de ha már lopnak, kellene egy olyan vezető is, aki a népe számára lop. Nagy hiba volt elzavarni az angolokat, de már késő. Ma már csak tárgyalni jönnek, letelepedni nem, mert nem akarnak még egyszer rajta veszíteni. Ha viszont így marad és távirányítással fosztanak ki bennünket, akkor semmink sem fog maradni! Ha ők is itt lennének velünk, biztos, hogy már maguk miatt sem vinnének el mindent. Ma ezt jelenti a függetlenség, amit negyven évig ünnepeltünk. Rengeteg embert képeztünk ki, de kevés maradt itt. Miért is maradna itt? Mit kínálunk fel egy gondolatért? Van a gondolkodásnak egyáltalán itt piaca? Egy adag kukoricakását el lehet adni, de gondolatot nem. Ahol a bölcsnek felkopik az álla, mert nem adható el a szava, ott nagy baj van. Eddig a fiókomnak írtam negyven évig, ami ma egy miniszter által konvertálódik értékké. Ez így lassú, nagyon lassú. Meg kellene találni a módját, hogy elvegyüljünk olyanokkal, akiknek Ghána irányában és nem ellenében van agyuk. Ki kellene találni, miképpen keveredhetnénk el okosan. Sok régi bölcs király is ezt tette a maga korában és jutott iparosokhoz, kereskedőkhöz, kézművesekhez, parasztokhoz, akik éppen kellettek birodalmába. Aztán jött egy másik hatalom, akik mindenféle nemzeti jelszavakat hangoztatva, ezek ellen hirdetett pogromot, majd országából kiirtotta a hozzáértő iparosokat és kereskedőket. A végén a birodalom ottmaradt szín tiszta honpolgárokkal újból, akik viszont nem értettek semmihez. Ghána is ebben a cipőben jár ma. Szép feketék vagyunk, gyönyörűen csillog a bőrünk, szépen tudunk énekelni, táncolni és ezen a ponton le is húzhatjuk a rolót. Mindenkit, aki ennél többhöz is értett, elzavartunk. Most kellenének azok a ghánai identitású mások is, akik nem feltétlenül olyanok, mint mi. Lehetnének egy kicsit világosabbak, piszébbek és szőkék, feltéve, ha nem túl szőkék, mert egyszer már ara is ráfaragott a világ. A mi Kánaánunk eljöveteléig sokunknak távoznia kell, amíg letisztul a bejutásra érdemesek mezőnye, de higgye el, ott már nincs választott nép. Illetve van, de az nem etnikum alapján szelektálódik ki, hanem agya, hozzáállása alapján.

Talán ha a zebut és a Holsteint kereszteznénk! Gondolja csak el!

 

A miniszter többször mosolygott egykori tanára előadásán, de ez a stílusnak szólt, nem a tartalomnak. Viszont, ha a Teremtő nyelvére fordítjuk le, aki a világosságot adta, a professzor olyan emberek betelepítését javasolta, akiknek a fény már ott van az agyában, így velük rengeteg fényévet meg lehetne spórolni.

 

A miniszter számára mindez felvetette azt is, ha elfogadja a professzor véleményét, akkor szembe kell mennie az éppen hivatalos jelszavakkal. Mindezt átgondolta és tett Simonnak egy javaslatot. Tanár úr, kezdett hozzá a miniszter! Mit szólna hozzá, ha megszerveznék egy találkozót Ön és az elnök között? Simon majdnem félrenyelte a kávéját meglepettségében. Mit tudnék én mondani az elnöknek, amit egy miniszter nem tud, kérdezte Simon? Egy egyetemi tanár, fordult Simonhoz egykori tanítványa, akinek több ezer diákjába alkotó gondolatokat ültetett, sokkal hitelesebb egy fél politikus- fél technokrata embernél, aki csak stratégiák mentén gondolkodhat. Ön szabad ember, tanár úr és azt tehet, amit akar, de egy miniszter már nem, mosolygott a miniszter Simonra.

Két hét sem telt bele és Simont újból hívta egykori diákja. Holnap reggel ide kellene jönni hozzám, mondta és együtt átmennénk az elnökhöz. Rendben, válaszolt Simon. Tehát mégiscsak igaz.

 

Másnap együtt lépett be Simon egykori diákjával az ország elnökének dolgozószobájába. Simon úr, nyújtotta kezét az elnök Simon felé! Hallom, míg más a megélhetésért küszködik, addig maga gondolkodik, vágott bele minden bevezető nélkül az elnök. Elnök úr, reagált Simon, inkább kétszer vegyül elő a mérőszalagot, mielőtt fűrészelünk, mintsem elsőnek a fűrészt, aztán utólag méricskéljük, miként hozhatnánk helyre az elrontott vágást. Az elnök felnevetett, nem ilyen nyitányra számított. Akkor ezek szerint rossz helyen vágtuk el a fát, tanár úr, ment bele a játékba az elnök? Ha azt akarták, válaszolt Simon, hogy a fa ne nőjön tovább és ezért vágták le a fa csúcsát, akkor jó helyen fűrészeltek, de ha a fára lett volna szükség, akkor… és a három férfi harsányan felkacagott. Akkor már engem is érdekel tanár úr, fordult komolyra váltva a szót az elnök Simonhoz, miként látja Ön, mi kellene ahhoz, hogy ennyi év függetlenség után a szekerünk elinduljon? Simonnak ez volt az a pillanat, amikor nem hátrálhatott meg. Ennyivel tartozott saját magának, a postamesteréknek és a világosság élményének, amely osztályrészéül jutott. Elnök úr, kezdett hozzá! Engedje el népét a rabságból! Micsoda, kérdezte az elnök? Milyen rabságról beszél maga, tanár úr? A függetlenség rabságából, válaszolta Simon kiegyensúlyozottan. Az a függetlenség, folytatta, amelyet egész Afrikában népeink kivívtak, csak lerombolt minket. Felerősítette azokat a hamis érzéseket, hogy meg tudunk állni a magunk lábán. Egy olyan infrastruktúrát vettünk át tőke nélkül, amelynek kezelésére akkor sem lettünk volna alkalmasak, ha tőkénk is lett volna hozzá, bár azt úgyis ellopták volna. De így? A függetlenség egykor valóban szabadság volt, de ma börtön. Magába zár minket és elszigetel a világtól, amely esetleg életben tarthatna bennünket. Ez a politika az inkáknak sem jött össze! Az inkáknak?...húzta fel a szemöldökét az elnök. Igen, folytatta belső nyugalommal Simon. Ők függetlenítették a szívet a testtől azzal, hogy kitépték a mellkasból és az nem dobogott tovább! Ez a hasonlat, a maga módján humoros volt, de az elnök nem a nevetést, hanem az elgondolkodást választotta. Ezért kérem elnök úr, hogy engedje el a népét ebből a rabságból! Mit tegyek, tanár úr, vonta kérdőre az elnök Simont? Hova engedjem őket? Legyen anarchia, káosz, hívjak be külső hatalmakat, hogy vegyék át az országot? Nem, elnök úr, vette vissza a szót Simon. Nem hatalmakra van szükség, hanem világosságra, azt engedje be. Simon itt megállt. Nem folytatta, mindent elmondott, amit akart. Az elnök nem tudta, hogy tanácsot kapott-e, vagy kritikát, ezért egy kissé értetlen arcot vágott. Nem köszönte meg Simon szavait, felállt és elköszönt. A miniszter és Simon szótlanul tértek vissza helyeikre.

 

Az elkövetkezendő hetekben Simon életében furcsa változások történtek. Azt vette észre, mintha állandó megfigyelés alatt tartanák. Egy hetedik érzéke azt is sejttette vele, mintha követnék. Hivatali dolgozószobájában papírjait rendszeresen nem ott találta, ahol hagyta őket. Nem zavarta. Hallatlan nyugalommal tűrte. Ha egy olyan kis ember miatt, mint ő, egy elnök a saját hatalmát kell, hogy megmozgassa ellene, akkor nagy erő ez a világosság, mondta magában! Simon úgy élte tovább életét, ahogy eddig. Előadásait mindig megtartotta és nem feledte kis papirkáit sem kitenni maga elé az asztalra, amelyek gondolatait tartalmazták. Arra lett figyelmes, hogy előadásaira nem csak a diákok jöttek el, hanem olyan érdekes új arcok is, akikkel ő azelőtt még sohasem találkozott. Az is előfordult, hogy az óra végeztével ottmaradtak és kérdeztek. A kérdések, nem a szakmai anyaggal kapcsolatban merültek fel, hanem a gondolatait fürkészték. Ezek szerint Ghána az elmúlt negyven évben nem ért el semmit, tudakolta egy ismeretlen alak? De, rengeteget, felelte Simon. Nézze, ilyen öregen is milyen jól tudok táncolni! Ezen mindenki nevetett, csak a kérdező nem.

Simont másnap az egyetem rektora hívatta. Kirúgták. Harmincéves munkaviszonyát szűntették meg indoklás nélkül. A rektor nem szólt semmit, csak egy levelet adott át és elköszönt tőle.

 

Simon hazabattyogott, de nem bánta a dolgot, mert legalább a világossághoz vezető reményt nem veszítette el. Felesége megértő volt, ő sem bánkódott, inkább bíztatta Simont.

Teltek múltak a hetek, Simon nem talált munkát, cikkei nem kellettek sehol. Egy napon megcsörrent telefonja, egy ismerős hang szólalt meg benne. Tanár úr, én vagyok az, kezdte egykori tanítványa. Ne ijedjen meg, már nem vagyok miniszter, szabad ember lettem, mondta kedélyesen. Most is szükségem van magára, de már nem azért, hogy az elnökkel hozzam össze, ne ijedjen meg.

 

A volt miniszter ezúttal Simon lakására jött, de nem volt egyedül. Nem tartott sokáig a miniszterségem, kezdett mindjárt neki. Az elnök bizalma megingott bennem és szépen lassan elfogyott az oxigén körülöttem. Így lemondtam. Egy percig sem bánom, mert legalább lemondásommal az utolsó akadály is elhárult a fény agyamba vezető útja elől, ha megengedi, hogy Önt idézzem, tanár úr! A társaság jóízűen mosolygott, majd a volt miniszter folytatta. Ketten jöttünk, a nevek most nem fontosak. A mellettem ülő személy mögött tömegek állnak, a tanár úr mögött pedig gondolatok, amelyek esetleg ezeket a tömegeket mozgatni tudnák. Érdemes lenne-e végrehajtani tanár úr szerint egy ilyen zebu Holstein keresztezést? Simon átvette a szót. Negyven évvel ezelőtt, kezdett neki, még azt mondtam volna, igen. Ma már másképp gondolom. A tömegeket nem felkelésre kell bíztatni, majd egy új eufóriával elkábítva őket azzal hitegetni, hogy most jobb lesz. Ezzel egy újabb negyven éves sivatagi vándorlást indítanánk el és megint ki kellene várni, hogy kipusztuljanak azok, akik ebből az eufóriából éltek. Az aranyborjút kellene megszűntetni! Ha erre kérnek, ebben partner vagyok. Mi az az aranyborjú, kérdezték Simont a vendégei? Vannak erők, válaszolta Simon, akik egy szappanoperába helyezik a népet. Ebben a szappanoperában egy olyan Ghána képében jelenik meg számukra a jóléti jövő, amelyben ezt Ghána népe saját lábára állva, mindenkitől függetlenül hozza létre. Ez hamis és kivitelezhetetlen, csupán rövidtávú nyerészkedésre ad lehetőséget. Én ezt a szappanoperát tartom aranyborjúnak. Ez elkábít és rossz irányú tömegpszichózist okoz. Én egy olyan jövő felvázolását tartanám realitásnak, ami feledve a gyarmatosítás keserű emlékeit, Ghánát visszahelyezi egy rendszerbe. Ma függetlenség nem létezik. Ezt el kell felejteni. Szuverenitás sem létezik. Ezt csak a papír bírja el. Ma egy rendszer létezik, ezen belül Ghána erősködhet egy jobb pozícióért, ha megérett rá, de jelen függetlenségével csak a lassú halál vár rá. Vége azoknak az időknek, amikor egy összecsapásnak van győztese és vesztese. Ma már minden összecsapás egy megadott koreográfia szerint megy végbe és akárkit jelentenek be győztesként, mindig egy harmadik fél akarata szerint zajlódnak le az események, aki az összecsapást előre lejátszotta. Ghána népe hamis illúziókat kerget, ha határait megerősítve, egy belső kis paradicsom létrehozásában gondolkodik. Ez pár száz éve még lehetséges volt, de ma már nem. Ma az vezeti ki a népét Egyiptomból és nyílik meg előtte a Vörös tenger, aki ettől az aranyborjútól és az azt szuggeráló fáraótól meg tudja szabadítani az agyakat. A Kánaán ma már vagy a Föld egésze, vagy sehol nem létezik! Aki ezt felismeri, az bejut Kánaánba, aki nem az a sivatagi vándorlásban elvész. Én egy ilyen rendszerben való elhelyezkedésben értelmezem a zebu és Holstein keresztezést. Talán ne is keresztezésnek nevezzük, hanem génbanknak, ahol a zebu tulajdonságaira is szükség van egy új hibrid előállításához. A kérdés, hogy a zebu részt vesz-e ebben, vagy sem. A jelen függetlenség alapján Ghána ki akar maradni ebből, ezért állítom azt, hogy a függetlenség mai formája a lassú halál. Nekünk végre nem táncolni kellene az utcákon, hanem bizonyítani a világ felé, hogy a jövő hibridjének kialakításához, mi elengedhetetlenek vagyunk. Ebben számíthatnak a segítségemre.

 

A két férfiban lassan eljutott a fény az agyig. Átértékelték tudásukat történelemről, forradalmakról, osztályharcokról, demokratikus átalakulásokról. Kezdtek rájönni arra, hogy eddig minden, amit tanultak, egész eddigi életük, egy hatalmas megvezetés része volt. Ebben az Úr által az ember kezelésébe adott javak elosztása volt a lényeg, nem a körítő szöveg.

 

Ott ültek hárman és megvilágosodott számukra nem csak a jelen, hanem az emberiséggel kapcsolatos múlt is, amióta az embert, mint tudattal rendelkező lényt tartják számon. Az a fény és nyugalom, ezután már mindhármukat eltöltötte, tudták miként cselekedjenek. Az Úr ezek után nem bánta meg, hogy a hatodik napon megteremtette az embert, a hetediken nyugodtan megpihent, mert legalább már háromra számíthatott közöttük.  

 

 

2. RONGYOK

 

Sok meglátás beteljesült, de talán Lóté a legjobban. Vagy talán Lót nem is jövendölt volna? Ha nem, akkor tegyünk úgy, mintha mégis látta volna a jövőt, hiszen sok eredetinek tartott jövendölés is így keletkezett.

 

A világon egy időben mindent lehetett. Amit csak az erős akart, mindent elért. Ezt jelentette a minden. Ez a minden a másik tábornak egyben a semmit jelentette, de azzal nem törődött senki. A számarányok hiába álltak fel úgy, hogy 100.000.000 : 1, ahol a százmillió jelentette a gyengét és egy az erőset, mégis úgy alakult, hogy a világon mindent lehetett. Tehát szabadság volt. Végre!

 

Ebben a szabadságban a százmilliónak is azért lehetett pár dolgot tenni, de ezek az ösztönökkel voltak kapcsolatban, mert ha az ember csak az ösztöneit, semmi mást kielégítheti, akkor rengeteg feszültségtől szabadul meg az egész világ. Ezek között számos ferde ösztön is akadt, de a világbéke érdekében ezek fölött is szemet kellett hunyni, mert ugye a világon mindent lehetett.

 

Bocsánat, félrelapoztam. Ez nem Szodoma és Gomora, hanem a ma.

A Szahara déli régióban fekvő országokat hosszú évek óta szárazság sújtotta. Ez migrációra késztette a népeket. A sivatag terjedt, a fellelhető vízkincsek kiapadtak. Évente több millióra volt tehető az éhen és szomjan haltak száma. Ennek főképpen az idősek és gyerekek voltak az áldozatai. Ha testük kiszáradása túljutott egy holtponton, akkor menthetetlenül belepusztultak. Egy egyszerű infúzió is megmenthette volna őket, de ez a tűszúrás elérhetetlen volt számukra. A leginkább sújtott területek Nigerben és Csádban voltak. 

 

Zeinab csinos lány volt, egy faluban élt családjával Niamey, Niger fővárosa mellet. A vidéki lányok mindennapi életét élte, vizet hordott a faluszéli kútról, mosott, főzött és a gyerekekre vigyázott. A vízhordás társadalmi jelenség volt arrafelé, melyben csak nők vehettek részt, napjában kétszer, hajnalban és napnyugta előtt. Itt az asszonyok kifecseghették magukat, kicserélhették egymás között híreiket, majd a vizet fejükön egyensúlyozva hazamentek. Így telt minden nap, amíg egyszer három fiú jött Niameyből motoron. Az egyiknek megakadt a szeme Zeinabon és rámosolygott. Zeinab élvezte a helyzetet és visszamosolygott a fiúra. A fiú szóba elegyedett vele és vizet kért tőle. Zeinab leemelte fejéről a vödröt és berohant egy bögréért. Belemerítette a vödörbe és a fiú nagy élvezettel itta a természetes kútvizet, aminek egy kis szaga volt, meg színe is, de ez ebben a pillanatban mellékesnek számított. A lánynak is tetszett a fiú és beszédbe elegyedtek. Amúgy semmiről sem volt szó közöttük, hiszen milyen közös témájuk is lehetett volna, de látszólag mindketten mindent megtettek, hogy ez a közös téma létrejöhessen. A fiú barátai noszogatták, hogy hagyja a lányt, mert nem érnek vissza időben a városba, de az nem törődött velük. Menjetek, mondta, én majd később utánatok jövök… és ottmaradt a lánnyal.

 

A faluból sokan Niameybe telepedtek át, mert az élet minden nap keményebbé vált és a kút sem adott már annyi vizet, mint régen. Pár kunyhó ezért üresen állt. Későre jár, mondta a fiú, már nem érek vissza a városba sötétedés előtt. Megaludhatnék az egyik kunyhóban, kérdezte a lánytól? Szerintem meg, felelte Zeinab és titkon örült, hogy a fiú ott marad. Azért a falu öregjeit is meg kell kérdezned, toldotta meg a lány. A fiú megkapta az engedélyt és az egyik kunyhót elfoglalta. Majd visszajössz hozzám később egy kicsit beszélgetni, kérdezte Zeinabtól? Nem tudom, majd meglátom, válaszolta a lány kacéran. Besötétedett. A fiú egymaga maradt a kunyhóban. A lány pedig ez alatt ellátta a legkisebb gyerekeket otthon. Eszébe jutott a fiú, de elhessegette, a dolgára figyelt. Amikor matracára feküdt és minden mécsest kioltottak, nem tudott elaludni. A fiúra gondolt, ahogy a vizet itta és ahogy mosolygott rá. Hangtalanul felkelt, fejére tekerte kendőjét és kilépett a sötét sivatagi éjszakába. A fiú kunyhója felé tartott. Kívülről köhögést imitált és mintha a fiú már várta volna. Szólt, hogy jöjjön be. Folytatták a beszélgetést a semmiről, majd a fiú megfogta a lány kezét. A többi pedig jött magától.

 

A fiú másnap reggel motorra szállt. Hagyott egy telefonszámot Zeinabnál és elhajtott.

Zeinabnak hiányzott a fiú, beleszeretett, de ezt nem vallhatta meg senkinek. Itt csak azt lehetett szeretni, aki már a kijelölt férje volt, de ez még nem jött el, erről a család még nem döntött. Zeinabban változások indultak, gyakran émelygett a gyomra és hányt. Teherbe esett. Felfogta, hogy nagy bajban van. Ha ez kitudódott volna, akkor neki egy életre vége! Várt, amíg csak lehetett, de tudta, hogy el kell innen mennie. Előkereste a fiútól kapott telefonszámot és a városba szökött. A fiún kívül senkit nem ismert. Niameybe érve felhívta a számot. A fiú vette fel és megörült Zeinabnak. Találkoztak, de Zeinab nem szólt semmit. Várt. A fiú rengeteget telefonált, szervezkedett, mígnem motorra ültek és egy házhoz mentek. Ott a fiú az egyik barátjától átvett egy kulcsot, az kajánul kacsintott rá, majd tovább motoroztak. A kulcs egy lakásajtót nyitott. Ott elhelyezkedtek, a fiú megcsókolta a lányt, Zeinab pedig beszélgetni kezdett, mert már volt közös témájuk. A fiú ezt akkor még nem tudta. Terhes vagyok, mondta Zeinab. A fiút, mintha hideg vízzel öntötték volna le. Eddigi hevültsége alábbhagyott és menekülési ösztönök vettek rajta erőt. Az lehetetlen, mondta. De igen, folytatta a lány, mert más nem volt még az életemben, csak te. A fiú az ajtót nézte és ara gondolt, milyen jó lenne azon kívül lenni. Nem történt közöttük semmi, visszaültek a motorra, a fiú visszaadta barátjának a kulcsot, aki ha lehet még nagyobbat kacsintott rá és elmentek Agadéz egyik lepusztult negyedébe. Itt olyan emberek éltek, akik a szárazság és a nyomor elől menekültek ide. Egy rozoga bódésor mellett haladtak, ahol sok terhes asszony sürgött-forgott és még több csecsemő sírt. A fiú ott beszélt egy ismerősével, aki intett a lánynak. Minden házimunkát el kell végezned, szólt parancsoló módon Zeinabhoz a férfi, akkor kaphatsz enni és meghúzhatod magad. Szülés után még pár napig itt lehetsz, utána itt hagyod a gyereket és eltűnsz, világos? Zeinab összetört, maga elé nézett és csak bólogatott. Ekkor látta a fiút utoljára, az a szám nem felelt többé.

 

Zeinab éjjel-nappal dolgozott, tisztába tette a kicsiket, főzött, minden munkát ellátott. Látta, hogy nagy a járás-kelés, sokszor egy előkelő kinézetű helyi dáma jött, aki rámutatott pár csecsemőre, akiket egy luxusterepjáróval elszállítottak valahová. Ezek a picik már soha nem tértek ide vissza. Egy ilyen bódéban szülte meg Zeinab kisfiát, Tidjanit. Zeinabnak a szülés utáni napon éppolyan keményen kellett dolgoznia, mint azelőtt. Tíz napig szoptathatta, elláthatta Tidjanit, utána mennie kellet. Ment valahova, de senki sem tudta hova.  

Tidjanit egy újonnan beállt terhes asszony látta el egy darabig. A kisfiúnak semmilyen papírja nem volt, se anyakönyvi kivonata, sem a szülésről felvett orvosi nyilatkozat. Ez nem is lehetett, mert orvos erre nem járt. Itt a többi asszony segített az éppen vajúdó anyának. Egy napon, a bódésor túloldalán megállt a szép terepjáró, kiszállt belőle a fekete úriasszony, aki kétszer sohasem vette fel ugyanazt a ruhát és végigsétált az újszülöttek között. Ez, ez és az, mutatott Tidjanira.

 

A gyerekeket a kocsiba vitték, ahol két helyi lány kezeibe adták őket, akik a hátsó ülésen várták a bébiket. A dáma beült a sofőr mellé és elhajtottak. Egy előkelő ház udvarán parkolt le a jármű, ahol rengeteg kocsi állt. A dáma előrement és óriási meggyőzőerővel játszotta el az emberiség megmentője szerepet. A házában rengeteg francia és olasz vendég várta már. Amikor belépett, egy megfáradt személyt alakított, aki az éjszaka közepétől talpon volt. Előadta, hogy Agadéz utcáin egy kisgyereket a saját anyja meg akart gyilkolni, de a szomszédok nem hagyták, kitépték a kicsit az anyja karjai közül és őt hívták. Itt van, ő az, mutatott Tidjanira a dáma. Az elképedt, de annál tehetősebb vendégek Istennek adtak hálát, hogy ilyen jótét lelkek is vannak, mint ez a dáma. Nélküle biztos nem menekültek volna meg ezek a csöppségek a haláltól. A másik két kicsire is voltak a dámának eget rázó történetei. Még az egyik követség emberei is ott voltak, akik támogatást ajánlottak a dámának, aki szerénységet és megilletődést mutatva elfogadta azt. A jelenlevők zöme, azonban nem támogatást adni jött, hanem gyereket akartak magukkal vinni Európába.

 

Az egyik francia hölgy egy kislányra mutatott és elsírta magát. A dáma intett és emberei tudták mi a teendőjük. A francia hölgy visszatért szállodájába, az emberek pedig utána vitték a kislányt az etetéséhez, tisztába tételéhez szükséges kellékekkel együtt. Bekopogtak az ajtón és átadták a hölgynek a kicsit. A nő azt sem tudta mit tegyen örömében. Két éve szülés közben meghalt a kislánya, azóta pszichiátriai kezelés alatt állt. Először Párizsban próbálkozott örökbefogadással, de állapotára való tekintettel nem kapta meg a szükséges engedélyeket. Így került Niameybe, ahol ez sokkal egyszerűbb volt, csak fizetni kellett. Szerencsére itt van a dáma és ő mindent elintéz, nyugtatta magát a hölgy. A dámánál kellett fizetni a szállodai szobát, a kosztot, a hatósági papírokat, mindent, no meg persze a gyerek sem volt ingyen. A dáma arra is vigyázott, hogy ne menjen minden olyan könnyen. Ennek a francia hölgynek már harmadszor kellett idejönnie Párizsból, amíg rálelhetett a kislányra, de lehet, hogy vissza kell mennie, hogy feltöltse pénztárcáját az állandóan váratlanul felmerült új költségek miatt. A dáma fejte a hölgyet, a hölgy pedig a férjét, akinek felesége gyerekmániája, a repülőjegyeket nem számolva eddig nyolcezer Euróba került, de gyereket még nem kaphatott. Most eljött a pillanat és a kislányt elhelyezték a hölgy ágya mellett. Az éjszaka azzal telt, hogy a nő csak sírt és nem tudott aludni. A kislány szépen aludt mellette, de egyszer felnyögött, mire a hölgy hisztérikus rohamban őrjöngeni kezdett, hogy hívjanak neki egy taxit. Kora hajnalban a Pasteur intézetbe vitette magát, amely a legkritikusabb eseteket látta el. Itt vagyonokat költött a kislány kivizsgálására, majd a taxi visszavitte őket a szállodába. A dáma már várta őket. Mosolyogva átvette a kislányt a hölgytől és a megfáradt asszonyt aludni küldte. A hölgy maga mellett szerette volna tudni a kislányt, de nem lehetett. Egész nap aludt. Délután, amikor felébredt, újabb rohamot kapott és a dáma lakására hajtatott. A kislányomat akarom, követelte, majd fennakadó szemekkel bőgött. A dáma megértést tanúsított és megígérte, hogy intézkedni fog. Innen számolva a hölgynek további három alkalommal kellett Nigerbe utaznia és még kilencezer Eurót magával hoznia azért, hogy a kicsit végül megkaphassa.

 

Tidjanit egy olyan házaspár választotta ki magának, ahol a férj hetven év körül járhatott, az asszony pedig harmincöt lehetett. A férfiról lerítt, hogy egy vén kéjenc, aki nagyon gazdag. Ő nem kertelt. A dámát maga mellé ültette és megkérdezte mennyiért viheti magával a gyereket. A dáma belekezdett a butító szövegbe, de a férfi leállította. Madám, mondta, én most vagyok itt először és utoljára, mondja ki az összeget és egy héten belül állítsa ki a gyerek papírjait. A felét most fizetem, a maradékot akkor, ha minden meg lesz. Addig is a gyerek velünk marad, mondta ellenkezést nem tűrő hangnemben. A dáma tízezer Eurót kért. A férfi átadott ötezret és a gyereket magával vitte. A szállodában ő és felesége levetkőztette a kis Tidjanit és a fütyijével játszottak. Miután a férfi kiélvezte magát, felhívta a dámát. Még valami, mondta, a gyerek neve ezen túl Leo, erre állítsa ki minden papírját. Miért, kérdezte a dáma? Ez legyen az én titkom, válaszolta kéjesen a férfi. A kis Leo így került egy hét múlva Rómába, egy gazdag kéjenc házába. Csak ő élvezte a dolgot, fiatal felesége a pénzéért volt vele, nem szeretette a gyerekeket, de a férje kedvéért ő is játszadozott néha a kicsi fütyijével. A férfi egy napon rosszul érezte magát. Mellkas körüli szorítást érzett, odakapott és holtan esett össze. Az asszony örült az örökségnek, de nem örült Leónak, ezért Leót egy templom bejárata előtt kirakta a kocsiból, majd elhajtott. A kicsit, immár másodszor hagyták a sors kezeire. A gyereket csövesek találták meg. A templomba vitték, de a pap nem tudta elhelyezni a kicsit. Az egyetlen, amit tehetett, hogy megkeresztelte és a Francesco nevet adta neki, mert a templomot Assisi Szent Ferenc rendbéliek alapították. A már új, véglegesnek tűnő névvel a pici, Róma egyik lepusztult részén fekvő hajléktalantelepre került. A nigeri hajléktalanságból Francesco így kezdte fekete hajléktalanként élni életét az EU-n belül. Még így is szerencséje volt. A harmadik picit Nigerben a szervkereskedők vették meg.

 

Francescónak az jutott, amit a többiek meghagytak. Csecsemőként nem voltak tekintettel speciális igényeire, néha tisztába tették, de ezekkel a tejporos tápszerekkel nem nagyon kényeztették. Ha beteg volt magára hagyták, orvos nem látta, mégis meggyógyult. Nem foglalkoztak vele, mégis meg tanult beszélni. A bűnre tanították kora gyerekkora óta, hiszen főleg ebből éltek itt a népek, de mégsem hajlott erre Francesco. Egyedüli feketeként egy fehér nyomortelepen ő más volt. Mássága nem csak színében jelentkezett, hanem egész teremtésében is. A csövesek nem kímélték egymást. Ha valamelyiküknek volt valamije, azt az erősebb elvette. Az erő dominált és ez adta ki a hierarchiát. Az erkölcsre sem tanította Francescót senki, mégis tudta, hogy más dolgát elvenni nem szabad és ha ilyet látott, szólt. Három éves gyerekként megverte egy részeg, mert a kicsi őt is rendre intette. Ez azért még a nyomortelep lakóit is megosztotta. Volt, aki kedvelte, de volt, aki kifejezetten rühellette, mert nem akart maga mellett tudni senkit, aki gyengeségeire hívta fel a figyelmet, pláne, ha ezt egy három éves fekete fiúcska teszi. A pap, aki Francescót megkeresztelte, néha ellátogatott hozzá. Tanítgatni próbálta. Francesco mindenre nyitott volt, különösen arra, ha foglalkoztak vele. Kedvelte a papot, miközben itt a nyomortelepen volt a hazája. Ő ide szocializálódott, nem is tudta, hogy ezen kívül más fajta élet is létezhet. Szörnyű dolgokat élt át. A szeme előtt leszámolások, disznó jelenetek, fajtalankodások zajlottak le, de a Teremtő vele volt, ő ezek egyikébe sem keveredett bele. Amit látott, mindent elraktározott. Kisgyerekként túléretté vált. Szókincse csak az a nyomortelepi szleng volt, amiben felnőtt, de az nem volt alkalmas arra, hogy mindent kifejezzen, ami benne volt. Ő nem tudta, hogy miért feszengett, miért nem tudta kifejezni magát. Óvodába nem járt, senki nem tanítgatta gyerekdalokra, versikékre.

Évek teltek el, majd egy alkalommal a nyomortelepen razziát tartottak és a rendőrök Francescót is beszállították. Talány volt számukra Francesco kiléte. Beszélt olaszul, ötéves csöves volt, de fekete! Legszívesebben kiutasították volna az országból, mint a legjobb megoldások legjobbika, de egy ötéves gyerekkel nem lehetett ezt megtenni! Papírjai nem voltak, így ügyében nyomozás indult, de Francesco néven nem találtak eltűnt gyereket. Így végül a kisfiú egy intézetbe került.

 

A San Pedro nevelőintézetet a római katolikus egyház tartotta fenn Róma külvárosában. Papok és apácák foglalkoztak a kicsikkel, akiket tizennyolc éves korukig tanítottak alaptudományokra, hittanra. Emellett a diákok a gyakorlati életből is kaptak felkészítést, kertet műveltek, főztek, mostak, alapvető szereléseket a ház körül el tudtak végezni. A kisdiákok a San Pedro egyenruháját hordták, abban jelentek meg tanításon és istentiszteleten egyaránt. A kis Francesco mindenkinek szemet szúrt, hiszen ő volt az egyetlen fekete gyerek. Az apácák észrevették, hogy kifejezési zavarokkal küszködik ezért külön foglalkoztak vele, hogy szókincse fejlődjön. Ide csak fiúkat vettek fel, de az ezzel szomszédos épületben ugyanennek a rendnek egy lányintézete is működött. A tanárok átjárhattak oda, a diákok nem. Vasárnap a kötelező istentiszteleteken láthatták egymást kizárólag a fiúk és a lányok, de ott is külön padsorokban lehetett csak ülniük. A kis Francesco szeretett tanulni. Szépen lassan behozta a lemaradást, megtanult késsel, villával enni és tisztálkodni. Haját először kopaszra nyírták, később egy rövid viseletet megengedtek számára. Volt egy kedvenc apáca tanítónője, aki komolyam vette Francescót. A tanítónő sokat kérdezte a nyomortelepről, a csövesek életéről. Amikor Francesco válaszolt, csak az ott felszedett szlenggel tudta kifejezni magát. Ez valahol belül tetszett az apácának, de mindig kijavította a kisfiút. A többiek sokszor kinevették történetei miatt, de a tanárnő sohasem. Sőt, Francesco elbeszéléseit követően Jézus és a többi szentek életeiből merített példákat. A gyerekeket arra intette, hogy az igazi szenteket a nyomor gyarapította és példát mutattak az embereknek. Francesco sokat kérdezett ezekről a szentekről, szerette az apáca meséit hallgatni. A fiúcska élete kiegyensúlyozottá vált, bár sokat kellett alkalmazkodnia, hiszen ő egy teljesen más rendből jött ide. Egy olyanból, ahol minden volt csak rend nem. Egy pap megtanította kertet ásni. Nagyon serényen dolgozott a kis Francesco, mindig az első akart lenni. Még akkor is ásni szeretett volna, amikor már rég az internátusban lett volna a helye. A pap megkérdezte, miért akar ásni? Azért, válaszolta Francesco, mert a tanító néni a szentekről azt mondta, hogy minden idejüket szolgálattal töltötték. A pap hosszan nézett maga elé, majd szemével követte az apró gyermeket, ahogy az ásóval küszködik, egy keresztet vetett rá, majd elvette tőle az ásót, megsimogatta a fejét és az internátusba kísérte.

 

Egy alkalommal vendég jött a San Pedro nevelőintézetbe. Charles atya érkezett Amerikából. Beszélt olaszul is bár erős amerikai akcentussal ejtette a szavakat. Nagy tiszteletben állt Charles atya, a Vatikánban is ismerték, de most első dolga az intézet volt. A gyerekeknek rengeteget beszélt a szeretetről. Gyakran érzékenyült el. A gyermeki ártatlanság és a Jézusi szeretet között a híres „engedjétek hozzám a gyermekeket” Bibliai idézettel vont párhuzamot. Feltűnt neki Francesco és gyakran felhívta. A kisfiú a maga őszinte megnyilvánulásaival és tisztaságával nagy hatást tett Charles atyára. Maradj itt az óra után, mondta Charles atya, beszélni szeretnék veled. Francesco nem tudta, miért akar vele külön találkozni, de büszke volt, hogy a nagy Charles atya akar tőle valamit. Amikor a fiúk elhagyták a termet, Charles atya tovább beszélt a szeretet mindenhatóságáról és minden második mondatával önmagát érzékenyítette el. Annyira belelovallta magát, hogy egészen közel húzódott Francescóhoz, combjára tette a kezét, már a könnycsepp is megjelent a szeme sarkában, majd hirtelen megcsókolta a kisfiút. Francesco nem tudta, mi történik vele. Charles atya biztos nem akar rosszat, gondolta. Ekkor kivágódott az ajtó és berobbant tanítónője. Dicsértessék atyám, mondta undorral teli, feszültségtől remegő hangon. És a te lelkeddel, tért magához Charles atya. A Vatikánban már várják, atyám, folytatta az apáca gúnyosan és a kisfiút kivezette a teremből. Francesco ráérzett arra, hogy Charles atya valamit akart tőle, de fogalma sem volt, hogy mit. Charles atya nem jelentkezett többé.

 

Teltek, múltak az évek, Francescóból daliás ifjú vált. Mindent szeretett, ami könyv volt. Nem csak hittant olvasott, bár a szentek életével sohasem hagyott fel, de kedvelte az irodalmat és a könnyű műfajt is. Más szórakozása, mint olvasás, gyakorlatilag nem is lehetett. Bár vasárnaponként istentiszteletre is szeretett járni, de ezt nem bigottságból tette, hanem tetszett neki Barbara, egy feketehajú, nagy szemű tipikus dél olasz kislány. Francesco most érezte azt a kellemes bizsergést életében először, melyet egy románc nyújthat. Barbara nem sejtett semmit, csak mosolygott rá, de Francesco ezt bíztatásnak vélte. A fiú, életében először szerelmes lett. Talán többet szenvedett ettől az érzéstől, mint a nyomortelepen gyermekkorában összesen. Amikor Barbara ránézett, Francesco szégyenlősen félrekapta a fejét. Barbara játéknak vette a dolgot és még integetett is Francescónak. Ő megilletődve emelte fel kezét, ebben semmilyen férfias határozottság nem volt. Francesco egész hete azzal telt, hogy várta a vasárnapokat. A miséken szégyellte magát, alig mert Barbarára nézni, majd egy hétig önmagát vádolta, hogy lehetett ilyen hebehurgya, kétballábas. Majd új terveket szőtt, melyben igazi nemes lovagként akart feltűnni Barbara óriási szemei előtt, de ebből megint csak nem lett semmi és minden kezdődött elölről. Hónapok teltek el így.  

A San Pedro vezetősége, az intézet névadójának és védőszentjének napján, egy kis megemlékezést, ünnepet szervezett. Szerény keretek között mulattak ugyan, de volt egy kis torta, üdítő és fényképezés. Ezt már alig várta Francesco. A csoportos fénykép mellett azt szerette volna, ha az apáca tanítónőjével együtt is készítenek róla egy képet. Francesco az előírásos egyenruhát viselte. Az apáca a San Pedro bejárati kapujához vezette Francescót, ahol a névadó neve alatt az intézet címere is szerepelt egy nagy feszülettel. A tanítónő nagy melegséggel nézett Francescóra, mint anya a fiára. Ezt a képet Francesco családi emlékként őrizte, mert ez volt az egyetlen róla készült kép. Esténkét elővette és titkon áldást kért a tanárnőjére. Ez a kép egész életében elkísérte.

 

Francesco a tizennyolcadik évébe lépett, végzés előtt állt. Átlagos felkészültséggel ment neki a záróvizsgáknak és átlagos eredménnyel zárta tanulmányait. El kellett hagynia a San Pedrót, de fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Nem tudta milyen élet az ott kinn, a falakon túl. Igaz, gyerekkorában sem tudta, milyen a nyomortelepen túl. Francesco így két teljesen különböző zárt világban nevelkedett, melyekből az egyikre már csak nyomokban emlékezett. Az apáca magához hívatta. Francesco most léphetett be először, egyben utoljára ebbe a szobába. Az apáca asztalán egy kislány képe állt, akinek a kezét az anyukája fogta. A kislányon szakadt ruhácskák voltak, és egy kopott játékmacit szorongatott az egyik kezében. Francesco szeme megakadt a képen. Sokáig nézte a kislányt, de nem mert semmit kérdezni. Ez én voltam, mondta a tanítónő. Én is nyomortelepen nevelkedtem. Amikor serdülő lány lettem szörnyű dolgokat műveltek velem. Megbecstelenítettek. Utána kerültem ide. Mindig van újrakezdés, mindig van remény, sohase add fel Francesco. Magához ölelte a fiút és elmondtak közösen egy Miatyánkot. Francesco soha nem látta többé az apácát.

 

A legény a falakon kívülre került. Volt valami kezdő tőkéje, mert a rend arra ügyelt, hogy ne üres kézzel bocsássa el tanítványait, de az utca népe is tudta, hogy aki onnan kikerül, pénz van nála. Ebben az időszakban szélhámosok, bűnözők tucatjai várták a kikerülő diákokat, akik visszautasíthatatlan ajánlatokat tettek lakásra, állásra és mindenre, amire a diákok szeme megcsillant. Francescót egy étterembe vetette a sors. Mosogatott, takarított és becsülettel ellátta feladatát. Az étterem este inkább kocsmává alakult, de Francescót ez nem zavarta, dolgozott tovább. Az esti műszakban a részegek sokszor molesztálták, kikezdték bőrszíne miatt, de a fiú mindig kibújt, sohasem tudtak belekötni. Egy alkalommal egy fekete bőrű társaság tévedt az étterembe. Mindegyik köszönt Francescónak, mintha régi ismerősök lettek volna. Ez nagyon imponált a legénynek. Ez jelzés volt a közös gyökerekre, ami jól esett neki, hiszen saját származásáról nem tudott semmit. Ő Olaszországban kutatott fekete szülők után, de kilátástalan volt bármilyen nyomozást elkezdeni, úgyhogy fel is hagyott vele. A fekete társaság többször is betévedt esténként. Mindig úgy üdvözölték Francescót, mintha testvérek lettek volna, még meg is ölelték. Egy alkalommal egy részeg olasz vendég kutyául bánt az ifjúval, ott alázta meg, ahol tudta. Francesco állta, mert mindig a szentek élete és szenvedése jutott az eszébe, melyeket az apáca mesélt neki. Tűrte most is, de az egyik fekete vendég felállt, odament az olaszhoz és egy hatalmas pofont bevert neki. Majd felemelte a földön fekvő olaszt és arcát Francesco felé tartotta. Kérj bocsánatot a testvéremtől, te féreg, üvöltötte. Bocsánat, mondta elhalkuló hangon az olasz miközben orrából patakokban ömlött a vér. Nem hallottam, horkant fel újból a fekete férfi. Bocsánat, ismételte az olasz érthetőbben, majd elengedte őt a fekete. Az étteremben csend lett, mindenki a feketéket nézte. Francesco kiment hozzájuk és megköszönte, amit érte tettek. Majd a fekvő olaszhoz ment, felsegítette és kikísérte. Úgy ment mellette, mintha a legjobb barátja lett volna. Féltő gonddal vezette őt fel a lépcsőn, lépésről lépésre. A feketéket is meglepte Francesco reakciója. Amikor a fiú visszament a helyére, az egyik felállt és a kezét nyújtotta. Rahim vagyok, Szomáliából. A többi barátom is mind odavaló. Gyere, csatlakozz hozzánk. Itt nem tudok kijönni hozzátok, felelte Francesco, mert ez a munkahelyem. Rendben, válaszolta Rahim, akkor, ha szabad leszel, elviszünk máshová. Az jó lesz, bólogatott Francesco. Hétfőn este, igen hétfő, az jó lenne, nyögte ki gyermeki ártatlansággal a legény.

 

Hétfőn Rahim megjelent. Gyere testvér, elmegyünk egy helyre és bemutatom a barátnőmet is. Francesco zavarba jött, mert ő még nem volt hozzászokva olyan társasághoz, ahol lányok is vannak. Tördelte a kezét. Az jó lesz, válaszolta egészen furcsán. Beültek egy autóba, ahol már két másik szomáliai várta őket. Béke veled testvér, és a kezébe csaptak. Te honnan jöttél? A San Pedróból válaszolt Francesco. A szomáliaiak ilyen országról még nem hallottak, de nem kérdezték többet, elfogadták, hogy a San Pedróból jött. Rahim két éve érkezett Olaszországba, ide menekült az otthoni háborús események miatt. A többiek is hasonló módon, mind menekültek voltak. Aránylag jómódban éltek. Francesco nem is értette, miként lehet a menekülteknek ennyi pénzük, kocsijuk és hogy ehetnek drága ételeket minden nap éttermekben. Bár alkoholt, azt sohasem ittak, az igaz. Most is egy étterembe tartottak. Rahim ment be elsőnek és az egyik asztalhoz ment, ahol egy fekete hajú, feketeszemű, tipikus dél olasz lány várta. Barbara volt. Amikor Francesco meglátta, földbe gyökerezett a lába. Nem tudott az asztalhoz menni, a többieknek kellet noszogatni. Végül odalökdösték a fiút. Barbara ránézett és hasonló módon meglepődött. Francesco, te itt? Szia, Barbara, rég nem láttalak, kezdte félszegen Francesco. Hogy megy sorod? Ti ismeritek egymást, kérdezte zavarodottan Rahim? Igen, mondta Francesco, Barbara is a San Pedróból jött, vetette oda félénken. A San Pedróban feketék és fehérek együtt élnek, döbbentek meg a szomáliaiak? Csak én voltam egyedül fekete, mondta halkan Francesco. Szegény testvérük, bólogattak a fiúk együttérzően. Francesco látta, ahogy Barbara Rahim mellett ült, néha rátámaszkodott a vállára és megcsókolta. Az ifjú ilyenkor elkapta a fejét. Ott belül midig arra vágyott, hogy Barbara és ő…esetleg… de ezt most elhessegette. Eltelt az este, a társaság jól érezte magát, egyedül Francescónak volt mindez idegen. A szomáliaiak visszavitték őt autón az étterembe, ahol a raktár egyik számára kiürített helyiségében dolgozott és lakott egyidejűleg. Az autóban Barbara is vele utazott és amikor kiszállt, adott neki búcsúzóul egy puszit. Francesco nagyon megijedt. Ilyet még nem kapott egy lánytól sem! Amikor az autó továbbhaladt, még sokáig tartotta egyik kezét a puszi helyén, mintha visszafogná, el ne szálljon onnan. Aznap elővette az egyetlen fényképét, amely a San Pedro bejáratánál készült az apácával és úgy nézte, mintha anyjának mesélné el titkait. Ezután visszatette tárcájába a képet és nyugovóra tért. Másnap szolgálatba állt, ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta. Rahim este arra járt, beköszönt, de csak azért, hogy lássa, semmi több. Ilyet még senki sem tett Francescóval! Csak azért idejön valaki, hogy üdvözöljön? Érezte, hogy ezek a szomáliai fiúk mások, nagyon jól esett minden, amit tőlük kapott. Rahim harmadnap is beköszönt. Barbara is üdvözöl, kiáltotta Francescónak. A fiúval madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. A rákövetkező héten, már meg sem beszélték, jöttek Francescóért és felpakolták. A lényeg, hogy együtt voltak. Barbara már várt rájuk, ugyanúgy ahogy előző alkalommal. Francesco most is kapott tőle egy puszit. Ezen az estén a fiú már oldottabban viselkedett. Kezdte élvezni az együttlétet. Végre volt baráti köre, vagy testvéri köre talán? Már nem zavarta, hogy egykori szerelme Rahimmal van. Látta, ahogy fogják egymás kezét, észrevette tekintetüket és megtapasztalta két szerelmes vonzalmát, akik maguk mellett akarják tudni a másikat. Megfigyelte, ha Rahim kimegy valahová, Barbara szemeivel követi őt és addig a bejáratot figyeli, amíg Rahim újból fel nem tűnik. Ha Barbara megy ki, akkor Rahim teszi ugyanezt. Rahimnál mindig sok pénz volt. Gyakran ment ki és gyakran jött vissza.

 

Hónapok teltek el, Francesco minden héten a fiúkkal és Barbarával tartott. Egyik alkalommal megfigyelte, hogy Rahim zsebében kis műanyagzacskókban cukorszerű anyag volt. Amikor kiment valahova, mindig úgy jött vissza, hogy kevesebb zacskó maradt a zsebében. Nem tudta mi az, nem is érdekelte. Sokszor Barbaránál is voltak ilyen zacskók és amikor Rahim zacskói elfogytak akkor Barbarától vette át a nála levőket. Francesco sejtette, hogy valami titkos dolog lehetett, mert sokat sutyorogtak egymás közt és szemmel láthatóan mindenkire figyeltek, aki az étterembe bejött. Francescónak semmi gyakorlata nem volt az élet ilyen oldaláról, ő csak azt szerette volna, ha mindenki, aki körülötte van boldog és megelégedett lenne. A tanítónőjére és a szentekre gondolt, akik az emberek boldogulásáért kemény sorsokat vállaltak. Elhatározta, ha úgy adódna, ezekért a fiúkért és Barbaráért ő is szívesen áldozna.

Egy hétfői napon a szokásos módon találkoztak és mentek egy új helyre. Barbara már itt is várta a fiúkat. Francesco látta Rahimnál a zacskókat és Barbaránál is. A fiú rosszat sejtett és figyelt. Rahim ugyanúgy ki-be járkált, mint az előző helyen, a zacskók is fogytak a zsebéből. Éjszaka közepe felé járhatott, amikor kicsapódott az ajtó és állig felfegyverkezett rendőrök lepték el a helyiséget. Francesco életében először határozott tettre szánta el magát. Senkit sem kérdezett. Belenyúlt Rahim nadrágzsebébe és Barbara retiküljébe, kivette a zacskókat és mind a saját zsebébe tette. Rahim tárcáját igazolványaival együtt szintén magához vette a fiú zakójának belső zsebéből és helyére a sajátját tette úgy, hogy előtte kivette belőle az egyetlen fényképét az apácával és a San Pedro diákigazolványát. Ezeket magánál tartotta. A kutyák már messziről érezték a kis zacskók szagát. Amikor Francescót megmotozták, megtalálták nála az anyagot és igazolványai alapján úgy azonosították, hogy ő Rahim, aki két éve menekült Szomáliából. Francesco örült. Végtelen örömet érzett bensőjében, hogy tehetett valamit azokért, akiket szeret. Nem bánta hová viszik, mi lesz vele, ő hallatlan boldog volt és tudta, hogy tanítónője is büszke lenne rá. A rendőrök megbilincselték és kituszkolták, miközben Rahim, Barbara és a többiek lebénultak a döbbenettől. Francesco olyan gyorsan cselekedett, hogy nekik reagálni sem volt idejük! Ámulva tekintettek némán Francescóra, ahogy lökik, vonszolják őt, miközben a fiú mosolygott. Őszinte szívből mosolygott és egyszer, talán utoljára, visszanézett rájuk. Szemében ott volt az üzenet: legyetek boldogok!

Francescót a rendőrségre szállították, ahol jegyzőkönyvet vettek fel. Végig Rahimnak szólították és ő helyeselt. Igen, Rahim vagyok. Kiutasították Olaszországból, vissza Szomáliába.

 

Három hónap telt el azóta, hogy Francescót letartóztatták. A gép, amelyen Mogadishuba szállították, tele volt kutasított szomáliaiakkal. Nem tudta, hogy arra a földrészre szállították, ahol tizennyolc ével azelőtt született, mégis valami közeledést érzett belülről. A repülés alatt többször elővette a fényképet és tanítónőjének, mintha ezt súgta volna: hazamegyek anyám!

Mogadishu repülőterén nem sokat kérdeztek, a határőrök álmosan végiglapozták Rahim papírjait és Francesco beléphetett. Arról hallott a szomáliai fiúktól, hogy itt háború van, de nem tudta, milyen az a háború. Fogalma sem volt arról, hogy az ország különböző területei más kézbe tartoztak, akik gyilkolták egymást. Ő Mogadishuba, a fővárosba érkezett, ahol a kormány erői tartották fenn a rendet, de a városhatártól hatvan kilométerre már a Sábáb ellenőrzése alá tartozott egész dél Szomália. A Sábábról sem tudott semmit a fiú. Nehéz is lett volna elmagyarázni neki, hogy kik is ők. Talán úgy értette volna meg, ha a római nyomortelep emlékeit idézi vissza azokkal az alakokkal, akik itt más elvek jelszavaival és fegyverekkel a kézben uraltak egy fél Olaszországnyi területet. Megnézte Rahim papírjait. Abban az állt, hogy Chisimaióban született. Melege volt, innia kellett. Volt egy kis pénz nála, amit beváltott és vett egy üdítőt. Francesco csak olaszul tudott. Pötyögött egy kicsit angolul is, éppen annyit, amennyi a San Pedróban ráragadt, de az csak pár szó volt. Szomália egykor olasz gyarmat volt, az idősek beszélték is a nyelvet. Megitta az üdítőt és megkérdezte a boltost, hogy talál Chisimaióba. Az a fejét fogta. A város Mogadishutól délre fekszik a tengerparton, de a Sábáb kezében volt. Az irányt megmutatta, de nem tanácsolta Francescónak, hogy elhagyja a fővárost. A fiúban az volt, hogy hírt visz barátjáról a hozzátartozóinak, hadd örüljenek. Egy poggyásszal a kezében nekivágott az útnak. Megállított egy teherautót, amely elvitte egy darabig, majd kitette, a sofőr csak legyintett rá. Egyszer-egyszer lövéseket hallott, de ezek itt teljesen normálisnak hatottak. Sorozatok, lövések, robbanások váltották egymást közel és távol. Nem aggódott, mert tudta, hogy azt tette, amit a szentek tettek volna. Egyedül bolyongott a fővárostól délre egy úton, amelyen nem sok jármű járt. A környéken nem volt egy ép ház, egy karbantartott terület. Minden az enyészeté lett. Mintha egy emlékkönyvben járt volna, amely egy régi, elfeledett életről mutatott volna képeket. A fiú letelepedett egy fa alá az árnyékba és elaludt. Álmában megjelent a San Pedro és egykori társai. Jelentéktelen dolgok ugrottak be képbevágásszerűen, ezeket nem kötötte egymáshoz semmilyen történet. Arra ébredt, hogy valaki rugdosta a lábát. Felnyitotta a szemét és öt szakállas alakot látott, akik géppisztolyokat tartottak rá. Rájuk nézett és köszönt: bon giorno. Olaszul köszönt, mert úgy tudott. De a szakállas alakok valamilyen érthetetlen helyi nyelven üvöltöztek vele. Felbőszítette őket a bon giorno. Többször megütötték, kezeit összekötözték és egy kis szállítójármű platójára vetették, amelyen egy kisebb fegyverarzenál volt. Nem értett Francesco a fegyverekhez, de sejtette, hogy ezek nagyon veszélyes dolgok lehetnek. Három marcona alak mellé ült a platóra, őt nem hagyták felülni, feküdnie kellett. Néha egyikük még a lábát is Francescóra tette, mintha egy vadat ejtett volna el. Így vitték a fiút egy távoli helyre, ahol csupa ápolatlan külsejű, sárga fogú, csak artikulálatlan hangokon kommunikálni képes emberek százai lehettek. Számos arab feliratot látott mindenhol, de nem tudta mi az. Leszedték a platóról és belökdösték őt egy lerobbant, koszos épületbe, amely tele volt szeméttel, papír és üveghulladékokkal. Az áporodott húgy és ürülékszag áthatott mindenen. Betuszkolták egy szobába és rázárták az ajtót. Francesco imádkozott. Nem magáért imádkozott, hanem Rahimért, Barbaráért és a tanítónőért, hogy legyenek boldogok. Arcára mosoly került, ahogy szeretteire gondolt. Hirtelen berúgták az ajtót és megjelent három szakállas, turbános figura állig felfegyverkezve. Salam aleikum mondták, mire Francesco: bon giorno, válaszolta. Puskatussal hátba verték, a fiú alig kapott levegőt. Salam aleikum üvöltötték, de erre már nem tudta mit mondjon, elvégre nem mondhatta, hogy dicsértessék! Halkan, félénken ismételni próbálta… salam…aleikum. A három férfi arca megenyhült, mintha jóságosak lettek volna. Továbbra is helyi nyelven beszéltek hozzá. Francesco olaszul válaszolt, mire mindig elpüfölték, majd megelégelték és magára hagyták. Később beadtak neki egy tál főtt rizst és egy koszos pléhbögrében vizet. Itt töltötte az éjszakát. Nem félt, imádkozott. Másnap napfelkelte előtt felébresztették. Kivezették egy udvarra, ahol több száz ember várt valamire. Egy idős szakállas férfi felállt és előre ment. A többiek mögé álltak fel sorokban, Francesco az utolsó sorban kapott helyet. Az öreg a fejével intett valakinek, aki rákezdett: Allah akbar…

 

Majd az egész társaság az öreg mozdulatsorait követte. Ez Francesco számára imának tűnt, de sohasem látott még ilyet. Amikor nagyon bámulta őket és nem követte a mozdulatokat ugyanúgy, akkor a mögötte álló fegyveres belerúgott egyet. Az ima végén Francescót nem vitték vissza, itt kellett maradnia az udvaron. Megjelent pár alak körülötte, az egyik kezében ott volt Francesco poggyásza. Salam mondták, most már ő is azt válaszolta, salam és nem lett baj. Megjelent egy magasabb személy ugyanolyan szakállal, mint a többiek, mindenki tiszteletadóan üdvözölte és ő is leült a földre. Az egyikük a poggyászában kotort és a tárcáját vizsgálta. A magas alak olaszul szólt Francescóhoz. A fiú megkönnyebbült. Honnan jöttél Rahim, kérdezte. Olaszországból, felelte a fiú. Mit kerestél te Olaszországban Rahim, kérdezte gúnyosan a magas. Én ott nevelkedtem, ott éltem, válaszolta Francesco, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De ez arra nem volt természetes. A tárcájából előkerült az egyetlen képe és a diákigazolványa a San Pedróból. A képen ott állt Francesco, akire az apáca anyai szeretettel nézett és mellettük ott lógott a hatalmas címer a kereszttel. Ráadásul a diákigazolványon is ugyanolyan címer állt. Az emberek felbőszültek és ütötték, vágták Francescót, de ő tűrte és belül boldog volt. Most is szeretteire gondolt. A magas szitkokat szórt rá. Te vatikáni ügynök, te keresztes bérenc. Elárultad az Iszlámot, ezért lakolnod kell. Mit képzelsz? Azt hiszed, hogy te minket át tudsz téríteni? Te disznóevő hitszegő alávaló kutya! Dühében egy-két nyálcsepp is kifröccsent a száján. Francescót egy fal elé állították, amelyen Korán idézetek álltak. Hoztak egy kamerát. Amikor szóltak, hogy a felvétel megindult, melléállt pár szakállas alak egy karddal és az egyikük lesújtott rá. Francesco a földre zuhant, mellkasából patakokban tört ki a vér, de boldog volt. Csak szeretteire gondolt. Tudta, ha ő akkor nem cserélte volna el az igazolványokat, akkor most Rahim állna itt vérbe fagyva és Barbara sem lehetne boldog. Eloi, Eloi Ma Sabaktani. Ez volt az utolsó mondata. Aki ismeri a Bibliát, az tudja, hogy Jézus utolsó szavai nem ezek voltak. Ő azt mondta kínhalála előtt: Eloi, Eloi Lamma Sabaktani, azaz Istenem, Istenem, miért hagytál el? Francesco nem ezt mondta. Eloi, Eloi, Ma Sabaktani azt jelenti, hogy ISTENEM, ISTENEM, TE NEM HAGYTÁL EL! Halálakor még annyit sem kételkedett a Teremtőben, mint…

 

Francesco kivégzéséről készült fotókat az egész világon bemutatták. A Sábáb azzal vádolta Vatikánt, hogy ügynököt küldött a területére. A nyugat úgy vélte, hogy egy Francescóra hasonlító Sábáb ügynök fog a közeljövőben területén bombát robbantani és ez csupán egy figyelemelterelő akció volt. Így titkon Francesco feltámadását és felbukkanását várták. Fényképeit a kőrözöttek és a világ legkeresettebb bűnözői között tartották nyilván. Mindenki ügynökökről, titkos akciókról beszélt, stratégiákat állítottak fel, elemeztek és eközben a világ elvesztett egy szentet, aki életében talán többet szenvedett, mint…. Az ő szenvedése is emberéleteket váltott meg. Milyen infantilis, gyermeki is az a szeretet! Gyakran megmosolyogtató! De milyen keserű a száj, ha nincs többé!

 

És még hány ilyen ember van velünk, mint Francesco!!! Ezrek, talán milliók éltek és élnek hasonló életet! Nyomukban nem alakulnak egyházak, nem írnak róluk evangéliumokat, mondásaikat nem jegyzik fel, tetteik nem kerülnek be a szentek történetei közé, nevükben az önmagukat felkent új apostolok nem tesznek csodákat! Nem kell messiásra, megváltóra várni, itt vannak közöttünk!

Amikor a fiú megszületett tizennyolc évvel ezelőtt Agadézben a bódésoron, anyja a Tidjani nevet adta neki. Azért lett ez a neve, mert Nigerben és Csádban a Tidjani szúfi iszlám irányzat a legelterjedtebb és anyja ettől a névtől várt támaszt. Később a pap Assisi Szent Ferenc oltalmába ajánlotta a fiút, így lett Francesco. Igaz volt Leo és Rahim is, de papírok nélkül született és úgy is halt meg. Akkor most melyik Mennyországba kerül? Talán már ő is boldog végre!

 

A világon az óta is mindent lehet, amit az erős akar, azt mindent! Vad ösztönök és gyilkos indulatok sorakoztak fel eredendően teljesen más tartalmú eszmék mögé. A világon ma azt is lehet.

 

 

3.  PÁLCA

 

 

Amadu Szenegál fővárosában, Dakarban lakott családjával. Volof törzsből származott, amely Szenegál legnépesebb nemzetségét alkotta. A volofok kiváló kereskedők voltak, így a gazdaság az ő irányításuk alatt állt. Bár Amadu a volofok vezetőinek ágához tartozott, ennek előnyeit nem tudta kamatoztatni, mert apja még születése előtt meghalt, anyja pedig két éves lehetett, amikor örökre lehunyta szemeit. Amadut a nagybátyja és nagyapja nevelték. Nagybátyja nem bízott semmit a véletlenre és Amadut születésekor Amadu Jean Pierre Musa Nurnak nevezte el, amelyben csak a Nur a családnév. Az Amadu az Ahmed helyi változata, Jean Pierre egy francia keresztény név, Musa, pedig Mózes helyi megfelelője. Így Amadu csecsemőkorában sokkal többet kapott az ökumenizmusból, mint a fejlett Európa adott bárkinek is.

 

A családfő úgy gondolkodott, hogy ő eleget nélkülözött, fiának jobb sorsot szán. Olyan megoldást akart találni, ha a muszlimok osztanak segélyt, akkor is beállhasson a fia a sorba, ha a keresztények, akkor is. Amadu együtt nevelkedett unokaöccsével, nagybátyja fiával, Bremával. Az ő nevének eredeti arab változata Ibrahim volt, de ezt errefelé csak Bremaként ismerték. Mivel a család alapvetően muzulmán gyökerekkel rendelkezett, Amadut és Bremát kisgyerekként, főleg nagyapjuk kívánságára a közeli mecsetbe íratták. Nagyapja sokat foglalkozott Amaduval, ahogy ez a világon mindenhol szokás, hiszen csak a nagyapák veszik észre, hogy a kis unokák is emberek, mindenki más gyerekeknek tartja őket. A mecsetben a sejk a többi vele egykorú gyerekkel az Iszlámra oktatta a fiúcskát. Amíg a helyi fiatal, tagbaszakadt óriási termetű sejk tanította őket, nem is volt semmi baj. Sok szeretettel és gonddal magyarázta a hittant, tanította a Korán olvasását. Amadunak szép hangja volt, ezért neki kellett imára szólítani a többieket, ő lett a gyerekek között a müezzin. Egy alkalommal a sejk látogatót kapott az egyik arab országból, aki kíváncsi volt a fiúkra. A srácok sokat készültek, hogy megörvendeztessék a hittanítót, akinek anyanyelve megegyezett a Korán nyelvével. A sok kis lurkó rengeteg idézetet és üdvözlést betanult.

 

Eljött a várva várt nap, megnyílt az ajtó és a helyi nagydarab tanító mellett megjelent Abdallah Yusuf sejk, aki Hafiz volt, tehát fejből ismerte a Koránt. Béke Vele, hangzott fel a gyerekek üdvözlése. Béke veletek, viszonozta Abdallah. A gyerekek előadhatták tudásukat, mindegyikük úgy produkálta magát, ahogy tudta. Mondták az idézeteket, a fohászokat, Abdallah pedig komoly arccal bólogatott és azt a pálcát lóbálta a kezében, amelyet a helyi tanító használt, de nem többre, mint a szövegek taktusának diktálására. Néha Abdallah suhintott egyet, ezzel adva hangsúlyt az egyes részek fokozására. Abdallah lehunyt szemekkel csak arra koncentrált, hogy a szöveget teljesen autentikusan, helyesen ejtse ki minden fiúcska és ha elhibázták, a bottal egyet az asztalra csapott, megállította őket és addig ismételtette velük, amíg az tökéletesen nem ment. Abdallah számára nem tűnt fel, hogy gyerekek között van. Neki a Korán volt a fontos és az, hogy minden ugyanabban a mederben folyjék tovább, ahogy apja, nagyapja és az ő ősei követték a hitet. Ebből Abdallah semmit nem engedett. Majd a maga módján kötetlen beszélgetésbe kezdett. Megkérdezte a fiúkat az Iszlám pilléreiről és mindegyik pillért kibeszélték. Ez után, hogy elkápráztassa a gyerekeket, recitálásba kezdett. Gyönyörűen ejtett minden szót és előírásszerűen kötötte a szavakat egymáshoz. Nem vétett egy betűt, egy hangzót, semmit. Amadu tátott szájjal bámulta az arab sejket. Amikor a sejk befejezte a recitálást, Amadu feltartotta a kezét. Mit akarsz, gyerek, kérdezte a sejk? El tetszene mondani, hogy miről szólt az, amit idézni tetszett, tudakolta Amadu? Persze, kisfiam, mondta a sejk és nekikezdett lefordítani a szöveget franciára. Amikor a végére ért, Amadu újból feltartotta a kezét. A sejk egy kicsit türelmetlenebbül kérdezte, hogy mit akar? Mit jelent az, kérdezte Amadu, hogy Allah az eget és a földet egyben teremtette és azután ezeket szétbontotta, ahogy mondani tetszett? Az arab nem értette, hogy mi nem világos ezen, miért kekeckedik vele Amadu! A sejk felállította Amadut és visszakérdezett, miért nem egyértelmű számára az, hogy Allah mindent egy tömegben teremtett és azt feldarabolta? Ez pofon egyszerű! Amadu megszégyenülve állt, azt hitte dicséretet kap, mert okosat kérdezett, ehelyett letromfolták.

 

A többi fiú is megszeppent és minden kedvük elment a kérdezősködéstől. Az arab nem állt meg ezen a ponton. Mondd, fiam, hogy hívnak? Amadu Jean Pierre Musa Nur, felelte csendben Amadu. Micsoda, értetlenkedett az arab? Jean Pierre is, meg minden, kérdezett vissza? Majd odament a kisfiúhoz és a pálcával egy jó nagyot a fenekére húzott. Amadu ott állt ártatlan képpel a társai előtt, nem fogta fel, hogy mi történt vele és ha nem lépett volna közbe a nagydarab tanító, akkor lehet, hogy még többet kapott volna. Így jár az, aki meg meri kérdőjelezni az örök igazságot, így járnak azok, akik nem idevalók, rikácsolta Abdallah! Szegény Amadunak esze ágába nem jutott megkérdőjelezni az igazságot, sőt, jobban meg akart bizonyosodni arról, azért kérdezett! De most valóban úgy érezte, hogy nem odavaló. Unokaöccse szemében egy könnycsepp jelezte, hogy Brema teljesen Amadu oldalán áll és a sejk ütése őt is érte. A verés nyomán egy pillanatra az ateizmussal kacérkodott, ha egyáltalán tudta volna mi az. Amadu sírva hazament és elmondta nagyapjának mi történt vele. Az öreg arca elkomorult, mintha ő is felidézett volna magában valamit a múltból és megcirógatta a kis unokája fejét. Oda se neki Amadu, mondta! Ennek az Iszlám nem a vallása, hanem a betegsége! Te pedig nagyon okos kérdést tettél fel! A tudósok csak manapság jöttek rá arra, hogy az egész világegyetem egy pontból indult ki egy ősrobbanással. A nagyapa elmondta Amadunak a Big Bum elméletet úgy, hogy a fiúcska is értse. Ezek után a nagypapa volt az, aki addig nem engedte az unokáját a mecsetbe, amíg Abdallah sejk ott vendégeskedett. Több fiú ugyanígy bojkottálta ugyanezt az időszakot. Amadu nagybátyja és a nagyapa maguk között is megtárgyalták a fiú dolgát. Az a jó, összegezte a nagyapa, ami nincs elrontva és az nincs elrontva, amit békén hagynak. Amadut egy ideig békén kell hagyni, szólt higgadtan. Ha a fiú tud írni és olvasni, bölccsé otthon is válhat, mondta. Az tudatlanságot, pedig nem lehet Iszlámmal megmagyarázni. A nagybácsi nem akart megállni ezen a ponton, de a nagyapa visszatartotta. Hagyd fiam, mondta! Gondolod, ha máig nem fogták fel mit csináltak az őseinkkel az Iszlám nevében, akkor egy pofontól megváltoznak?

 

Amadu ehelyett zenét tanult és a nagyapa bölcs döntése nyomán hitéből sem tért ki. Kivételesen tehetséges volt és kiválóan meg tanult dobolni, énekelni, táncolni és pár hangszeren is játszott. Nem kottából tanult, hanem fül után, a kottát sohasem ismerte meg. Először családi ünnepeken, esküvőkön adhatta elő tudását, de ahogy tehetsége kitudódott, más helyekre is hívták. Olyannyira híre ment a fiúnak, hogy karácsonyi ünnepekkor a keresztények is kérték, hogy játsszon nekik. Amadu oda is elment és bizony profitált abból, hogy Jean Pierrenek is hívták. Brema állandó követője volt és a koncerteken Amadu segédjeként maga is beállt a művészpalánta mellé. A fiúból pénzkereső ember lett. Amellett, hogy játszott, tanult is. Rengeteg lemezt kapott. Mozart és Bach is volt közöttük, de ezeket először nem értette. Az ő műfaja a vidámság volt, a könnyű zene. Abba egész éjjel nem fáradt bele.

 

Amikor hazament, öreg nagyapja végigmondatta vele élményeit, ezzel maga is átélte fiatalkorát. Amadut a nagyapjához rendkívül erős szálak kötötték. Az öreg mindig arra bíztatta, amit Amadu amúgy is szeretett volna. A fiú belevetette magát az életbe, élvezte annak minden gyümölcsét. Ezek a gyümölcsök, pedig megihlették és alkotni kezdett. Autodidakta módon komponált a barátságról, a szerelemről, de hitét sem hagyta cserben, Istenhez is szólt dalaiban. Ezek a dalok, pedig mindenkit megérintettek, hovatartozástól, vallástól függetlenül. Rájött arra, hogy zenével ugyanazt az Istent tudta megszólaltatni és ez a közönséghez is átment. A zene egy olyan kifejezőeszközzé vált Amadu kezében, ami elmosta a nyelvi és vallási határokat. Ez a népnek nagyon tetszett, de az egyházaknak nem. Minden oldalról támadták és azzal vádolták, hogy a híveket elcsábítja a mecsetek és templomok falai közül. Amadu senkit sem akart elcsábítani. Ő magának írta a zenét, nem a piacnak. Őt valami, vagy Valaki inspirálta, ezt adta tovább. Az emberek, pedig Amadu muzsikájával azonosultak, az vitte közelebb őket Teremtőjükhöz, nem a sok példabeszéd. A fiatalember rengeteg látogatót kapott. Közöttük olyan is volt, aki vissza akarta volna terelni őt a helyes útra. Ez az út, pedig az lett volna, ha Amadu felhagy a zenével és ötszázszor, vagy ezerszer napjában szent fohászokat duruzsol magában egészen addig, amíg megkergül. Ha ezt a szintet elérte volna, akkor jó hívőnek tartották volna. Ajánlatokat is tettek. Pénzt gyűjtöttek, hogy kárpótolják a fiatal művészt, ha abbahagyja a zenei pályát. Volt, aki saját lányát ajánlotta feleségül a volofok legmagasabb ágából, aki gyönyörű volt ugyan, de bigottsága nem vonzotta Amadut. A fiú képtelen volt bármit is elfogadni, inkább azt folytatta, amihez értett. Tovább zenélt. Ezt a bigottabbak kihívásnak vették és mindent elkövettek, hogy Amadu fellépései kudarcba fulladjanak. Valóságos háború kezdődött Amadu rajongói és a merev felfogásúak között. Brema mellett még egy odaadó rajongója akadt Amadunak. Egy jómódú özvegyasszony, Rakiatu állt mögé. Rakiatu egy impresszárió volt, aki fellépéseket szervezett. Az üzletasszony nagyon felbátorodott Amadu sikerein és újabbnál újabb megbízásokat adott a szárnyait bontogató művésznek. De nem csak az üzlet miatt tette. Amadu fülbemászó dalai Rakiatut is megejtették. A hideg ésszel gondolkodó racionális özvegyasszonyból egy érző szívű teremtés vált, aki Amadu zenéjétől átitatva érzékenyebben reagált a világra és ezzel egyre többet tudott magába szívni abból. Az asszony és Amadu között románc szövődött és Rakiatu Amadu párja lett éjjel és nappal. Brema mellett Rakiatu volt az egyetlen, aki mindent felfogott Amadu világából. A művész megfoghatatlan módon, egy üzenetet hordozó utat nyitott meg számukra. Azt kívánták, hogy bárcsak mások is ebben az élményben részesülhetnének és érthetnék, miről is szól mindenkihez Amadu! Rakiatu nagybátyja, maga is elismerte Amadu nagyságát, bár öregember lévén nem adta ki magából érzéseit. Mindig azt nyilatkozta, már ideje volt, hogy egy ilyen művész óriás megjelenjen a tömegek előtt a szórakoztatóipar értéktelen ripacsai mellett.  

 

Amadu nagyapja unokája mellé állt mindenkor. A volof vezetők számos küldöttséget indítottak az öreghez, hogy állítsa le a fiát, nem lesz ennek jó vége, de az öreg csak hagyta a dolgokat folyni tovább a maguk rendje szerint. A nagyapa még halálos ágyán is csak unokájára gondolt. Egy hatalmas tehetséget látott benne, aki népekhez tudott szólni zenéjével és ezt a képességét akarták elhallgattatni. Védte, amíg tudta, de a Teremtő szólította és mennie kellett. Amadu nem tudta feldolgozni annak az embernek a halálát, aki mindig mellette állt és annyi bölcsességgel gazdagította. Amadu elvonult. Senki sem tudta, hova ment. Egy ismeretlen világra vágyott, amely csillapítja fájdalmát és új tartalommal gazdagítja. Egy templomba tévedt, ahol orgona szólt. Beethoven Holdfény szonátáját játszották. Amadut nem a kereszt vonzotta ide, ahhoz semmi köze nem volt, hanem a szonáta. Végigfutott a hideg a hátán és az eddig annyira idegen zenei világ, most beléköltözött. Egy fájdalomra volt szüksége ahhoz, hogy megértse Beethovent. Ottmaradt és várta, mi lesz a következő. Az orgonista Bach D moll tokáta és fugáját játszotta. Minden futam más tartalmat szólaltatott meg és rájött, hogy az igazi zenét nem lehet külső inspiráció nélkül megszólaltatni. Eddig a szórakoztatás volt a célja, de most megváltozott. Megértette, hogy a zene eszközével olyan mélységekbe vihet üzenetet, melyet a szó nem ért el.

 

Mintha nagyapja kelt volna életre előtte. Az öreg most is barátságosan megbökte és arra bíztatta, menjen tovább az úton. Amadu ettől kezdve minden nap titokban odaült a templom alsó hajójába és hallgatta az orgonista napi gyakorlását. Nagyapja is vele volt és az orgonaszó által megnyitott művész füleibe olyan bölcsességeket súgott, melyek megborzongatták Amadut. Most menj és komponálj te is, szólt hozzá az öreg. De hát és nem ismerem a kottát, szólt vissza Amadu. Nagyapja újból megbökte, menj és komponálj, mondta! De én nem ismerem a kottát, erősködött Amadu. Nagyapja harmadszor is meglökte és utasította Amadut, menjen és komponáljon! Amadu ájultan esett össze, míg az orgonaszó tovább erősítette alélt lelkében nagyapja szavait, beléitatva azt, hogy neki zenéjével kell elhozni az üzenetet. Olyan üzenetet, amelyet mindig egy adott pillanat fog inspirálni. Ez az üzenet mindenkihez fog szólni, akinek füle van és szíve a zenéhez.

 

Amadu végre előkerült az elvonultságból, megosztotta élményeit Rakiatuval és Bremával. Ők elhitték Amadu minden szavát és tudták, hogy alkotói nagysága csak ez után fog kibontakozni, az igazi inspirációk csak most fognak napvilágot látni. Miért ne kanyarodhatna Amadu vissza, gondolták és adhatná vissza a zene korábbi rangját? Miért korcsosodott el a zenei világ koronként és szűkült le a dallamvilág a tinglitanglik szintjére? Talán, mert csak tinglitanglikra nyílott meg az emberek füle? Abban volt az üzlet? Majd jött mindig egy klasszikus, aki helyrerázta a zenei kultúrát és szintre hozta azt azzal, hogy a zenébe tartalmat töltött!

Az asszony és Brema megértették Amadu küldetését, saját életüket is a művész kibontakozásának a szolgálatába állították.

 

A nagyapa helyébe Amadu nagybátyja lépett, aki az öregnél vehemensebben kelt unokaöccse védelmére. Őt saját apja és a hagyomány kötelezte erre. Amikor viszont felfogta, hogy a fiú bűne egyszerűen csak az, hogy zenében mondja el érzéseit és nem a kötött formákban, ráadásul a zenei inspiráció olyat is áthoz mindenki számára, amelyet a kötött formák nem tesznek lehetővé, akkor maga is meggyőződött arról, hogy Amadu és állandóan vele tartó fia, Brema, illetve Rakiatu jó úton járnak. Ettől függetlenül a nagybácsi sohasem nyilvánította ki Amadunak, hogy művészetének rajongója, ennél ő büszkébb ember volt. Viszont minden kívülről érkező támadást elhárított és oroszlánként vetette be magát a volofok legmagasabb szintű intrikái, megnyilvánulásai ellen, melyek Amadut érték.

 

A volofok hagyományt követő vezetői arra gondoltak, ha a nagybácsi megközelíthetetlen és rajta keresztül nem lehet Amadut visszafogni, akkor mindent latba vetnek, hogy népszerűsége csorbuljon és közönségét elveszítse. Mindezt az is tetézte, hogy visszaérkezett Dakarba Abdallah Yusuf sejk Arábiából. A volofok tájékoztatták őt a fejleményekről. Abdallah hirtelen nem értette, milyen vádak is ezek. Nem fogta fel, hogy a zene, mint hívó szó, hogy kelthet az emberek szívében olyan vákumot, amely elcsalhatja őket az évezredes falak és száraz szavak kötelező követésétől. Abdallah számára a zene nem létezett, nem volt rá füle, sem értése. Ő egy zenétlen világból jött, ahol csak a szavak változatlan egymásutánisága, monotonsága, akár a tevék járása a végtelen sivatagban, adta az egyetlen élményt. Az ő környezetében egy zongora, vagy hegedű nem sírhatta volna el bánatát, mert ezek egyike sem szerepelt a sivatag porában egyáltalán előállítható eszközök között. Az ő hazájában csak kardot és lándzsát tudtak gyártani, így ezek álltak rendelkezésre a gondolat továbbvitelére. Amikor felfogta, hogy Szenegálban nem is emberek laknak, mert itt másképp kommunikálnak, mint hazájában, kardjához kapott. Kirántotta és háborúra hívott minden igaz utat járó embert, ahol az igaz út, egyedül az ő útja lehetett. Maguk a volofok is csodálkoztak ezen a kardrántáson egy olyan korban, amikor az ember már megjárta a Holdat. Egy kicsit elbizonytalanodva, azért mögé álltak, de nem tudták, hogy ők mit rántsanak ki.  A sejk rákérdezett, hogy ki az, aki a hitükből kitért renegátok csapatát vezeti? Amadu Jean Pierre Musa Nur, válaszolták a volofok. A sejket vad harag öntötte el. Tudtam, ordította! Tudtam, hogy ez még nagy bajt fog okozni nekünk és letérít minket atyáink útjáról!  Tudom ki ez, idézte vissza évekkel korábbi élményét az akkor még kicsiny fiúcskával! Élve kellett volna eltemetni azt a semmirekellőt, sziszegte a fogai között.

 

Amadu nagybátyja is ágynak dőlt. Az öreg sohasem volt zeneszerető ember, de tudta, hogy Amadut és fiát Bremát sohasem vezérelték önös vágyak, mindig az embereket szerették volna szolgálni saját eszközeikkel, ami az ő esetükben a zene volt. Úgy halt meg, hogy tiszta érzéseket vitt magával a szívében.

 

A nagybácsi halálát a sejk ki akarta használni. Amadu és bandáját le akarta söpörni a színről. Képtelen volt elismerni, hogy nem csak autentikus szavakkal lehet inspirált üzeneteket eljuttatni és ezen az apró, másoknak semmit mondó kis dolgon tovább húzta magát. Elhatározta, hogy tönkreteszi Amadut és szétriasztja rajongói táborát. A volofok vezetőinek előírta, hogy sem ők, sem az alkalmazásukban állók nem hallgathatnak zenét. Ezt a kategorikus tiltást maguk a volofok sem értették, hiszen a zene a vérükben volt, csak éppen nem arra használták, mint Amadu. Imádtak szórakozni, asszonyaikkal zenére hálni, zeneszó mellett lerészegedni még akkor is, ha ez nagyobb bűn volt, mint Amadu ártatlan új vonala, mellyel mély üzeneteket adott át, akár a korábbi nagy klasszikus zeneszerzők. A volofok a zenét annyira becsülték, mint asszonyaikat. Élvezeti cikknek számított náluk. Ezért a sejk zeneellenes kirohanásai őket felemást érintették. Akinek kellett ez az élvezet, továbbra is muzsikát hallgatott, de csak a maga örömére, akinek nem, az lemondott róla.

 

A sejk egy alkalommal meglátogatta az egyik volof törzsfőt, akinek alkalmazásában Fofana, egy mandinka hivatalnok Amadu zenéjét hallgatta az irodában. A sejk egy ideig figyelemmel kísérte, ahogy Fofana átszellemülten issza a muzsika dallamait, felfogva annak minden ízét. Számára mindez teljesen érthetetlen volt. Mi a fenét élvez ezen, kérdezte magát értetlenül? Ebben a zenében varázslat van, mondta undorral, mely megbabonázza az azt hallgatót! Maga a sátán műve ez, csak az lehet, vonta le a következtetést Abdallah! Azonnal utasította az igazgatót, hogy rúgja ki Fofanát és ezen felül szabjon ki rá pénzbüntetést. Annak nagysága pedig olyan legyen, amibe az a kis szemét mandinka belerokkan! Az alkalmazott érthetetlenül állt az események előtt. Fel nem foghatta, hogy egy átszellemülés miatt miért kellett utcára kerülnie és ezen felül miért kellett családja elől megvonni a megélhetést.

 

A mandinka alkalmazott esete bejárta egész Dakart. Már éppen ott tartott a dolog, hogy elárverezik Fofana házát, amikor Amadu egyik rajongója, Soumano arra járt és az esetet hallva azonnal megváltotta a Fofanára kirótt büntetést. Soumano egy tehetős volof kereskedő volt, aki mindent megadott volna, hogy Amadu művészete mindenkihez elérjen. Fofana az ő jóvoltából szabadult meg a rá kirótt terhek alól.

 

A sejk nem nyugodott. Amadu egyik előadásán bomba robbant. Több halálos áldozat esett és tucat számra sérültek meg a rajongók. Az emberek az okokat kutatták. Akkor, amikor az élet számára az a fontos, hogy legyen kenyér az asztalon, legyen ruha, amit felvesznek, akkor a zene és annak élvezete kinek árthat? Milyen negatív kisugárzásra inspirálhatja őket Amadu művészete, hogy ilyen alattomos módszereket vessenek be ellenük? Először magukban keresték a hibát, de nem találták. Ha Amadu koncertre jártak feldobódtak, gondolataik támadtak, az egykori szembenállások megszűntek, a szívek rugalmasabbak, plasztikusabbak lettek, minden helyzethez tudtak alkalmazkodni, akkor mi volt ezzel a baj? Miért kell meghalniuk azért, mert egy valakinek botfüle van?

Amadu tábora ennek ellenére nőttön nőtt. A művész féltette követőit és néhányukat Egyiptomba küldte. Arra gondolt, hogy ott a zenének teljesen más a megítélése. Hallotta a kairói filharmonikusokat és ez meggyőzte, hogy ott a rajongóit befogadják, nem vetik őket inkvizíció alá. Kairó az a hely, ahol a szuezi csatorna megnyitására Verdi Aida operáját mutatták be, tehát hagyomány ide, vagy oda Egyiptomban van helye az ő mondanivalójának, gondolta. Követői táborát Diallo vezette. Egyiptomba érve a kairói filharmonikusok vezető karmestere már hallott Amaduról és Diallot faggatta. A karmester maga is nagy művész volt, és semmi pénzért nem alacsonyította volna le a művészet rangját vásári haknizás szintjére. A karnagy befogadta Amadu táborát. Nem sokra Diallo és társai kairói megjelenése után, Abdalla sejk arab barátai is feltűntek a karmesternél és kérték, adják ki nekik a rajongókat. Saját törvényszékük elé szerették volna állítani őket azért, mert írásaikban nem találtak a zenei inspirációról semmiféle kitételt. Ezt akkora bűnnek tartották, hogy felelősségre akarták vonni Diallot és bandáját. A karmester, aki az egyiptomi zenei élet meghatározó személyisége volt, rákérdezett, mi a bűne Diallonak és társainak? Abdallah sejk megbízottja előadta, hogy ezek itt a sátán követői, mert zenéjükkel megbabonázzák az embereket. Igaz ez, kérdezte Diallohoz fordulva a karnagy? Igaz-e, hogy a zenét ti csak az érzékek korbácsolására használjátok? Mit állít Amadu művészete Pucciniről, Lisztről és a többi nagyról? Diallo a társaira nézett. Puccini széles skálán adta át a kultúra üzenetét, vágott bele Diallo. Átjön nem csak az olasz, hanem az egyetemes líra érzésvilága is. Liszt virtuozitásában és a csend hangsorok közötti elrejtésében pedig az élet és a halál párharca vélhető fel. Ezek a hatalmas művészek nem zárták le saját küldetésüket, hanem ők maguk is új művészeket inspiráltak. Ezek egyike Amadu. Amadu többet akar mondani annál, mint amit bármiféle bigottsághoz tartozók tábora megértene. Az ő művészete éppen a klasszikus nagyok elismerése és magába ivódása után rombolja le a bigottság abroncsait. Igenis valljuk, hogy zenével ki lehet fejezni azt, amit szóval nem! A karnagy megölelte Diallot. Beszéde a szívéig hatott. Abdallah embereit pedig távozásra kérte.

 

A karnagy reakciója Abdallah számára olaj volt a tűzre. Már nem csak Amadu zenéje, hanem a világ minden dallama ellen háborút hirdetett. Zavarta egy egyszerű síp is, mellyel a gyerekek játszottak. Olyan idézeteket ollózott ki az Írásból, amely se távol, se közel nem említették a zenét, hanem a hiábavalóság, az üres élvezetek kerülésére hívtak fel, ami mögé egyértelműen a zenét tudta be. A zene tilos, fejezte be mondanivalóját röviden. Tilos, tilos, tilos, vált egyre hisztérikusabbá. Mindenki a pokol tüzén ég, aki a zenével kapcsolatba kerül, hörögte vérgőzösen!

 

A sejk Amadut látta a Sátán földi megtestesítőjének és elhatározta, hogy elteteti őt láb alól. Egy merényletet készített elő ellene. Több volof harcosnak kellett volna rátörnie akkor, amikor éppen gyakorol. A terv kiszűrődött és abban az időben, amikor a merényletet végre akarták volna hajtani, Amadu átadta hangszerét Bremának, majd elhagyta a próbát. A harcosok hallották, hogy Amadu zenéje megszakítás nélkül hallható és ez arról győzte meg őket, hogy Amadu próbál. Amikor rányitották az ajtót, Brema értetlen képével találták magukat szembe és eltávoztak.

 

Amadu elgondolkodott, mi az a hatalom, amely embert egyre nagyobb gonoszságok elkövetésére készteti? Itt nem Isten igazságának hirdetéséről, hanem hiúságról volt szó, amely hallatlan alacsony kulturális szinttel párosulva juthatott el eddig a fokig. Mivel a bűnös nem ismerte be saját tévedését, egyre nagyobb gazságok elkövetésébe kényszerítette önmagát, pedig bármikor megállhatott volna. Isten igazságát, akár együtt is hirdethették volna, ki-ki a maga módján, azon az úton, amit éppen Isten nyitott meg nekik.

Amadu megértette, hogy neki és táborának akkor lesz nyugta, ha elhagyják Szenegált. Franciaországban a zenei élet nagyjai hallottak már Amaduról és maguk kérték, jöjjön és termékenyítse meg zenéjével a francia kultúrát. Amadu tábora a művészt megelőzve hagyták el szülőföldjüket. Otthonmaradt rokonaik, hozzátartozóik ki lettek szolgáltatva Abdallah kénye kedvének. Nem hagyta őket élni és házukba olyan hangszórót szereltetett, amely egész nap csak az ő recitálását bömböltette. Amadu, Soumano és Brema maradtak utoljára, akik elhagyták Szenegált, a többiek fokozatosan már Franciaországba szöktek. A sejk értesült arról, hogy a repülőtér felé tartanak és még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy autószerencsétlenség áldozatává tegye Amadut. Valami Isteni szerencsének köszönhetően nem őket, hanem a mögöttük jövőket találta el egy kamion, így ők időben kiértek a repülőtérre.

 

Franciaország liberális közönsége tárt kapukkal várta a művészt és rajongóit. Stúdiót és számos fellépési lehetőséget biztosítottak számára. Nem csak a hazájából érkezők tábora töltötte meg az előadótermeket, hanem egyre több francia és más bevándorló is csatlakozott. Amadu látta, hogy zenéje nem szenegáliaknak szól csupán. Mindenki, aki hallotta hatása alá került. Az amúgy identitásukra büszke franciák Amadu koncertjein felhagytak a fekázással, nem élezték előítéleteiket, hanem kezdtek más emberek lenni. Felfogták, hogy ahányan vagyunk, annyi különböző színünk, nyelvünk lehet. Kezdtek beilleszkedni egy új világba, ahol ez a sokszínűség egymás mellett meg kell, hogy férjen. Amadu zenéje hatalmas lökést adott az embereknek, hogy olvadjanak, veszítsék el merevségüket és éppen a sokféleségben fedezzék fel a csodát. Egyre másra jelentek meg Amadu lemezei és terjedtek Európa, majd világszerte. Amadut Franciaországban érte párja halála. Rakiatu távozása fájdalmasan érintette a művészt, de egy pillanatig sem hagyta abba a munkát. Mintha Rakiatu és nagyapja együtt ösztönözték volna a továbbhaladásra.

 

A sejk nem hagyta abba. Egyre nehezebben tartotta hatalmát, saját táborából is sokan Amadu után szöktek. Európában is voltak Abdallah nézeteit vallók és a sejk velük szövetkezett. Arra bíztatta őket, hogy ezt a sátánt minden erővel el kell pusztítani, mert a zenét, a hiábavalóság egyik útját használja oda nem való üzenetek tolmácsolására. Már annyira terjedtek dallamai, hogy egyes szobrászok és festők tárlatain is Amadu zenéit teszik föl, a bűnt bűnnel tetézve! Hogy lehet egy szobrot csodálni, kérdezte értetlenül Abdallah? A szobrok előtt a hitetlenek pár ezer éve leborultak és istenekként imádták azokat, hogy adjanak nekik bőséget, termékenységet, vagy esőt! Ez nem művészet, hanem maga a sátán újraéledése! Abdallahnak fogalma sem volt arról a dimenzióról, hogy szobrok láttán nem kell leborulni, hanem azok valaminek a kifejezésére szolgálnak, esetleg azokkal is üzen valamit a szobrász. Abdallah ekkor még nem értette, hogy a gyönyör, a fájdalom és a szerelem megélése alkattól függően mindenkinél más. Van, aki a szót, vagy a képet, de van, aki a zenét választja kifejezése eszközéül. Akinek csak a szó a világa, az bizony lemarad a többi világ gazdagságáról.

Amadu egy vidéki koncertjén Abdallah ismerősei újabb merényletet készítettek elő. Itt is bombákat helyeztek el, de lebuktak. Ez a tény felkorbácsolta a francia és az európai közvéleményt, a médiumok ezzel foglalkoztak pár napig. Szenegálban is olvasták a francia lapokat, az ottani népesség is tudhatta, mi történt és azt is, hogy a világ miként értékelte az eseményt. Ez még több volofot állított át Amadu oldalára. De nem csak Szenegálban értesültek az eseményekről, hanem Arábiában is, ahol az emberek éppúgy megoszlottak, mint akárhol máshol a világban. Amadu a zenét a szóbeli közlés egyenrangú partnerévé, kiegészítőjévé, színesítő eszközévé, sőt elmélyítőjévé tette. Az ortodox felfogás hívei még tíz centivel hosszabb szakállat növesztettek, Kolumbusz után négy évszázaddal elkezdték hirdetni, hogy a Föld lapos és nem csak a zenét, hanem minden azzal összefüggő eszközt, eseményt is evilági hívságnak, hígulásnak minősítettek, melyek nem voltak összeegyeztethetők elveikkel. Az ő felfogásukat el kellett mindenkinek fogadni, de ők nem fogadtak el semmilyen más felfogást a sajátjukon kívül. Ezt így tartották teljesen korrektnek. Amadu tudva- tudatlanul, egy folyamatot indított el, amely sok helyen erőszakba torkollott. Az ellentétek már nem is Szenegálban éleződtek ki legjobban, hanem azokon a területeken, ahol nem alakult ki történelmileg az emberekben a művészetnek, mint egyfajta jelzésformának a léte.

 

Amadu egyre másra aratta a babért, nem győzött koncertezni és nyomában nyilatkozatokat adni. Egyszer azt kérdezte tőle egy tudósító, mire vágyna a legjobban. Amadu tömören csak annyit mondott: megértésre saját hazámban. Ettől kezdve óriási erők mozogtak a háttérben azért, hogy Amadu menjen, vagy ne menjen, de fokozatosan az őt ellenzők köre átállt az őt támogatók csoportjához. Amadut honvágy fogta el. Hiányzott neki mindaz, amit Szenegál adott számára. Nem vetett számot ellenségeskedéssel, teljesen a zenéjére és hitére bízta magát. Amikor szándéka kiderült, rajongói elhatározták, hogy nem hagyják magára a művészt és elkísérik útjára. A szenegáliakat, amúgy hasonló érzések táplálták, mint Amadut. Eljött a várva várt nap. Amadu gépe leszállt Dakarban. Sok ember várta a világhírnévre szert tett művészt. Elkísérték egykori lakhelyére, majd ott, ahol legtöbbet szeretett lenni nagyapjával, a fa alatt, kezébe adtak egy gitárt. Amadu szinte maga előtt látta nagyapját, aki most arra biztatta, hogy játsszon. A művész nekikezdett. Nótáit énekelte, melyek az óta világhírű dalok lettek. Látta, hogy rajongói csatlakozása után olyanok is vele énekeltek, akik eddig ellenezték művészetét. Egyre többen gyülekeztek a fa alatt és sorra hozzájárultak a dalok hatásának növeléséhez. Ki énekkel, ki hangszerrel, ki egyszerűen tapssal. Egy órán belül hatalmas tömeg verődött össze és közös zenélésük egyre több embert vonzott. Abdallah sejk is hallotta mindezt és benne is új folyamatok indultak el. Számára furcsa módon nem csókolgatták a gitárokat, nem borultak le a dobok előtt, hanem koncentráltak valamire, hogy eljusson az a valami a legbensőjükbe is. Ha elért, akkor átadták magukat egyfajta érzésnek, mert úgy tűnt, ők már megérkeztek valahová. Arcára mosoly került és olyan érzések töltötték el, amilyenek eddig még sohasem. Felszabadult. Az a szorítás, ami eddig tetteit, gondolatait gúzsba kötötte, most megszűnt. Tudott örülni és úgy érezte, hogy közelebb került Allahhoz, mint eddig valaha. Nem érezte bűnnek a zenét, sőt emelkedettségnek kezdte azt megélni. A zene elmosta a határokat az emberek között. Itt nem léteztek különbségek színek, etnikumok, nyelvek között, éppen úgy, ahogy az Írásban van. Amadu megölelte egykori ellenfelét, aki gyerekként elpáholta őt. Az emberek pedig felhőtlenül üdvözölték Amadu zenéjének hatalmát.

Amadu híres ember lett. Fáradságos életet élt, mert ha egy művész nem csak szórakoztatni akar, hanem szándékában áll ki is fejezni valamit, akkor kellett, hogy gondolatai is legyenek. A zene a gondolatok tálalására szolgált.

 

Amadu körül idővel kialakult az Amadu kultusz. Divat volt olyan ruhában járni, amilyeneket ő hordott, vagy olyan frizurát csináltatni a fodrásszal, ahogy azt ő viselte. Amadu oldalán új hajtások nőttek ki és számos új irányzat eredeztette magát az ő zenei alapjából. Mindegyik azt állította, hogy Amadu eredeti gondolatiságát viszi tovább, de Amadut már nem kérdezte senki. Ő még életében átélhette saját életművének darabokra esését. Divattá, haknivá alakult újból az, ami pont az ellenkező irányba indult. Számos új irányzat őt idézte, de nem őt adta, hanem egy teljesen felszínes valamit. Részekre szabdalták azt, amit ő eggyé kovácsolt, falakat emeltek oda, ahol ő a falakat lebontotta. Amadu látta, hogy aki alkotásokat, műveket rombol le, tesz tönkre, az mindezt büntetlenül teheti és még elismerést is kap érte. Viszont aki alkot és újat teremt, az mindvégig védekezésre kényszerül és állandó konfrontációkban kell életét leélnie. Ezrek élnek egy alkotó által teremtett tartalomból úgy, hogy elsekélyesítik, felhígítják, amit az létrehozott. Az alkotónak olyan vizes közegben kell élnie, amely hemzseg a piócáktól. 

A rajongói tábor is darabokra hullott, egy részük csalódott, más részük különböző irányzatok hoz csapódtak, de már nem egy üzenetet jártak átvenni a koncertekre, hanem valami jó időtöltés miatt.

 

Amadu elhatározta, hogy egy kicsit belefáradva, megöregedve nekiáll egy nosztalgia koncertet adni. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy Amadut még egyszer élőben láthassa. Megőszült halántékú egykori rajongók, többgyerekes elhízott családanyák hatalmas számban jöttek össze, magukkal hozva a következő generációt is. Ők gyertyával a kézben dalolták végig Amadu estjét, végigélve mindazt az üzenetet, melyet annak idején a művész nekik adott, de a fiatalok arcán ott ült az értetlenség, nekik Amadu nem sokat jelentett.

Amadu az ezt követő napokban visszament abba mecsetbe, ahova gyerekkorában járt. Brema is vele ment. Együtt idézték fel egykori társaikat, el próbálták helyezni őket a medresze egykori helyeibe. Ekkor belépett az egykori tagbaszakadt óriás, aki változatlanul ugyanott szolgált. Az öreg egy kicsit megrogyott ugyan, de sejkként a mai napig oktatta hittanra a gyerekeket. Megölelte egykori tanítványait és megkérte őket, jöjjenek az irodába egy teára. Amikor elhelyezkedtek, az öreg sejk elővett egy albumot, melyben az egykori diákokról készült képeket őrizte. Amaduról, pedig külön mutatott egy albumot, amely csak róla, az ő karrierjéről szólt. Az öreg is Hafiz volt, fejből tudta a Koránt, de a zenét is szerette. Minden egyes Korán idézetre talált egy dalt, melyet annak idején Amadu énekelt. Ezeket a dalokat és idézeteket összepárosította, így tette érdekessé hittanóráit. A Koránt is megtartotta, de a dalok üzenetét is átadta, a kettő együtt, pedig emberformáló erővel hatott. Annyi év után Amadu először látta, hogy valaki felfogta művészetét. Az öreg elmondta, hogy az a botütés sok évvel ezelőtt, neki fájt a legjobban. Azt követően a botot elégette és bot nélkül adta a taktust a Korán olvasásához. Abdallah sejk, aki azt az ütést adta, később teljesen átalakult, önmagával meghasonlott emberré vált. Saját társasága kitaszította őt és nélkülözöttségben kellett meghalnia. Amadu a kis mecsetben új emberré lett. Energiával töltődött és elhatározta, hogy újból kezdi, de nem a világot jelentő deszkákon, hanem ott, Dakar külvárosában, a hófehér mecsetben, ahol ötven évvel ezelőtt tanult hittant. Annak idején nagyapja beszélte le arról, hogy ide járjon, de most, mintha nagyapja vezette volna ide. Amíg az ember fiatal olyan erős, hogy elszakít minden köteléket maga körül, mert meg akarja mutatni a világnak, hogy mindenre képes egyedül. Öregen pedig az elszakított kötelékeket keresi és azoknak az emlékei között él. Amadu meglelte élete egyik elszakított kötelét és ezt már nem akarta kiengedni a kezéből. Bremával együtt vállalták, hogy eljárnak ebbe a kis mecsetbe a kis lurkókat oktatni.

 

Hatalmas népszerűségnek örvendett a két új tanár. Az öreg sejkkel összedolgozva, az idézeteket egy egykori Amadu sláger követte Amadu és Brema előadásában. Mindenkit lenyűgözött. A sejk nekiállt egy rész recitálásának. Amikor a végére ért, az egyik kisdiák feltette a kezét. Mondd fiam, mit akarsz, kérdezte a sejk? Tessék mondani, kérdezte a fiúcska, mit jelentett ez, amit most tetszett idézni a Koránból? A sejk lefordította franciára szöveget és várt, de tekintetével Amadut vizsgálta, akinek elfátyolosodott a tekintete. A kisdiák a szöveg fordítása után újból feltette a kezét. Csak kérdezz, kisfiam bátorította őt mosolyogva a sejk! Tessék mondani, vágott bele a kisdiák, hogy van az, hogy Allah egybeteremtette az eget és a földet, aztán meg szétválasztotta azokat? Amadu nagyot nyelt, megköszörülte a torkát és azt kérte, hogy ő válaszolhasson. A kérdés nagyon jó és bár mindenki ilyen okos kérdéseket tenne fel, mint te, szólt a kisdiákhoz, majd előadta azt a gondolatsort, melyet ő annak idején a nagyapjától hallott. Most pedig ide figyeljetek, srácok, mondok egy történetet. Már jó pár éve annak, hogy egy kisdiák ugyanezt kérdezte egy sejktől, aki a kérdés miatt a fenekére húzott egy pálcával. Szerintetek miért tehette? Az egyik fiúcska feltartotta a kezét. Azért, mondta, mert a sejk nem tudta a választ és a veréssel leplezte tudatlanságát. A három meglett férfiember megdicsérte a kisfiút. Na, látjátok, ide vezet a tudatlanság: erőszakhoz.

 

A kismecset hittanóráinak híre eljutott a szülőkhöz és a környék embereihez. A kiüresedett mindennapokban szükségük volt valami töltődésre és a gyerekek otthoni beszámolói miatt megjelentek páran. Idővel több és több ember jött, ki azért, hogy a sejket, ki azért, hogy Amadut és Bremát hallgassa, de bárki is jött, mind a hely töltése miatt jelent meg. Ezeken a hittanórákon a felnőttek nem szólhattak meg, csak gyermekiket hallgathatták. Azt, hogy miket kérdeznek. Megdöbbentek azon, hogy a gyerekek olyanokat kérdezhettek, amilyeneket ők nem mertek volna. A gyerekek tanították kérdéseikkel a felnőtteket, hogy azoknak mire nyíljon meg a szemük! És mindezt könnyed, vidám formában, melyhez egykori Amadu világslágerek is járultak. A szó és zene érthetővé tettek fogalmakat, óriási mélységig hatoltak le és megtisztították a jelenlevőket.

 

De ez a hatás csak addig tartott, míg ők ott voltak a mecsetben. Ahogy kiléptek az utcára, visszaestek a mindennapok verklijébe, mert időközben a világ, így Szenegál is átalakult. Volofnak lenni, már nem ugyanazt jelentette, mint Amadu gyerekkorában. Lassan eltünedeztek a származásból adódó különbségek és nem a vér, hanem a pénz vált az emberi magatartásformák legfontosabb meghatározó elemévé. Ahogy a pénzvilág erősödött, úgy tünedezett le az érzések világa, vesztek ki olyan ósdi fogalmak, mint szerelem, gyötrelem, áhítat, vagy vágy egy élmény iránt, mert a pénz nem élményeket, hanem az ösztönvilágot keltette életre. Ezeknek megjelenítésére, pedig Amadu művészete nem volt alkalmas. Érthetetlenné vált mindaz, amit ő alkotott. Dallamait szétlopkodták, szövegeit eldurvították, hogy megfeleljenek a közönség elvárásainak. Amadu hatalmasságát az is bizonyította, hogy belőle is annyit értett meg a világ, mint az előtte letűnt óriásokból, Mozartból, akinek műveiből lakodalmas rockot faragtak, vagy Bachból, akit egy fésű és WC papír segítségével adtak elő, mint kuriózumot. Egyesek azt vélték ez után, hogy Bach ezekre is komponálta a darabot. De így jártak az írók, gondolkodók is. Shakespeare darabjait lerövidített formában adták ki, ahol kivonatosan ismertették műveinek tartalmát, az Odüsszeiából pedig gyermekverseket faragtak. Minden elhitványodott, elkorcsosult, akár az értelem maga. Az eredeti műveket már nem vette le a polcokról senki, mert fáradságos volt megértésük. El kellett volna mélyülni bennük és ez az elmélyülés, már kikopott az emberi tulajdonságok közül. Az élet egy diszharmonikus, zenétlen világ irányába haladt, ahol csak a szavak változatlan egymásutánisága, monotonsága, akár a tevék járása a végtelen sivatagban, adta az egyetlen élményt. Ebben a környezetben egy zongora, vagy hegedű nem sírhatta volna el bánatát, mert ezek egyike sem szerepelt a nagyüzemi szériatermelés által egyáltalán előállítható eszközök között. Ebben a világban csak tankokat és bombázókat tudtak gyártani. Csak ezek álltak rendelkezésre, a gondolat továbbvitelére és arra, hogy a világ fenekére húzzanak. Mert ide vezet a tudatlanság: erőszakhoz.          

 

* * *