„ Ö tszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se bírta mondani

Hogy:  éljen Eduárd.”

/Arany János/

 

NEMZETI ÖNÉRZETÜNKÉRT ÉS ÖNBECSÜLÉSÜNKÉRT

I. ELINDULÁS A LEJTŐN

A Magyar Népköztársaság kikiáltását követően,- gyorsan és folyamatosan elszaporodtak a magyar nemzeti értékeket, szimbólumokat, alkotásokat, valamint őseink és hőseink személyét vagy tevékenységét kigúnyoló cikkek, nyilatkozatok, karikatúrák, színpadi jelenetek vagy más - sértő - megnyilvánulások.

 

A Rákosi-érában, a  nemzeti zászló címerét felcserélték szovjet mintájú címerrel,- a magyar Himnuszt csak a szovjet Himnusszal együtt játszották,- a Szózatot  az Internacionáléval  helyettesítették,- a székely Himnuszt pedig indexre tették. Kiátkozták egykori nagyjainkat, pusztították, vagy pusztulni hagyták templomainkat, emlékműveinket, kastélyainkat és  parkjainkat.  Marx, Engels, Lenin és Sztalin szobrokkal, terekkel, utcanevekkel „hintették” tele az országot, helyenként vörös csillaggal, Vörös Hadsereggel, Kun Bélával, Szamuely Tiborral vagy Stromfeld Auréllal bontották meg a négy főguruval képzett  monotóniát.

II. VISSZAFOGOTT, DE BIZTOS HALADÁS A LEJTŐN

A Kádári-érában, a kvaternerből kiebrudalt Sztalin  nélküli trojkára apadt csapat lett a „módi”, a nemzeti zászlót pedig, egy ötágú,  vörös csillag sugaraival megvilágított, megcsonkított-és átalakított (búzakalásszal körített) Kossuth címerrel dekorálták. A vörös csillag úgy harmonizált a pajzs alakú Kossuth-féle címerrel, mint sütőtök az erdei szamócával. Minden más a jogfolytonosságot tükrözte, némi gyeplőlazítással, évi egy pár „ingyen” virslivel és egy korsó sörrel. Bár az igazsághoz tartozik, hogy „szólóban”, Hruscsov, majd Brezsnyev különböző nagyságú portréiből is bőséges volt az ellátás.   

III. INGATAG – VARGABETŰS – VÁNSZORGÁS,  A VÁLTOZÁS ÚTJÁN

A rendszerváltozást követően,- a három szakállas proletárbódító már csak vidéken emlékeztet a „régi szép időkre”, helyenként Kun, Szamuely, Stromfeld vagy a vörös csillag „társaságában”, de az egyre jobban felbátorodott (és elszemtelenedett) nosztalgiázó elvtársak, egy új politikai „borstörő” játékkal váltak a közutálat tárgyává.  A játék lényege abban rejlik, hogy (médiafölényük birtokában) időről-időre gúnyos, sértő vagy kétértelmű kifejezésekkel illetnek történelmi személyeket, tárgyakat, illetve eseményeket. Jogot vindikálnak maguknak emlékmű létesítés, tiltás, bontás vagy áthelyezés eldöntésére, szimbólumok használatának engedélyezésére, történelmi személyiségekkel vagy eseményekkel kapcsolatos állásfoglalás kialakítására.

IV. TÉNYEK ÉS TANÚK

Szép számmal akadtak olyanok, akik sportot űztek (vagy űznek ma is) nemzeti önérzetünk megsértéséből. Volt, aki azzal vívta ki a közvélemény ellenszenvét, hogy a magyarok kreativitását a „bőgatya és a fütyülős barackpálinka” létrehozásában határozta meg.  Volt, aki a  díszmagyart  csapta a földre és voltak olyanok, akik a Szent Koronának „micisapka” becenevet adtak.

 

Székhelyi József, Thália-gyűrűzött, Bartók-és Jászai-díjas színész-rendező-igazgató-főigazgató-alelnök-országgyűlési képviselő jelölt, Vámos Miklós íróhoz hasonlóan, a Himnuszt kapcsolta be trágárkodásába.  Ungár Klára, a turulmadár ellen hisztérikázott, a madárkór egy egyedi törzse fertőzhette meg! Fodor Gábor, kulturális miniszter korában I. Szulejmánt tévesztette össze II. Szulejmánnal, az utóbbi szobrának avatásánál, most pedig az árpádsávos zászlót sorolta a nyilasok jelképeihez, igazolván, hogy annyit ért a történelemhez, mint Kuncze Gábor a politikához. Demszky Gábor, gróf Teleki Pál szobrát nyilvánította persona non gratanak,  Gyurcsány Ferenc Magyarországra ragasztotta a bordélyházakban „dolgozó” nők foglalkozására utaló, nem kifejezetten irodalmi jelzőt.  Havas Henrik karácsonyi ünnepkor engedte szabadjára „lepcses” szájnyílását,  Kóka János pedig a  hunokkal foglalkozott pejoratív szövegkörnyezetben.

V.  ELMÉLETBŐL   GYAKORLAT  à la GERGÉNYI

Az előző pontokban  fejtegetett jelenségek logikus következményként, látványos „gyakorlati módszertani bemutatóval” kapcsolódtak    Gergényi Péter   „bátor” rendőrei, akik a „SZOLGÁLUNK ÉS VÉDÜNK” szlogenjük szellemében(?): gumibottal, kardlappal és viperával  (válogatás nélkül) ütötték-verték a Budapesten tűntető állampolgárokat,  gumilövedékes sortüzet zúdítottak rájuk,  és falanxaik   látványos rohamával bizonyítgatták, hogy ki az utca ura (vagy elvtársa). Különös ellenszenvvel viselkedtek a nemzeti színű vagy árpádsávos zászlót lobogtatókkal szemben, és  történelmünkben (de nem kizárt, hogy  Európa történelmében) először fordult elő, hogy  egy demokratikus állam rendőrsége,  a FÖLDRE DOBÁLJA ÉS  BAKANCSÁVAL MEGTAPOSSA a  nemzet egyik szimbólumát.  A spanyol arénákban látható, hogy a felingerelt bika rohan a torreádor piros posztójára olyan vak dühvel, mint sisakos és pajzsos rendőreink, a lenge öltözetű polgárokra.  Mindez nem egyedi eset volt, hanem tömeges jelenség: a rendőrök szinte vadásztak a zászlókra, feliratokra vagy jelvényekre, illetve ezek hordozóira.   Ezzel a rendőrségi eljárással már Horn Gyula és Kuncze Gábor uralkodása idején is megismerkedhettek a tüntetők, emlékezetes jelenet volt, amikor Pongrátz Gergely kezéből csavarták ki a nemzeti szászlót…

VI. GERGÉNYI, GYURCSÁNY ÉS DEMSZKY

A tüntetők ellen viharos gyorsasággal fellépő rendőrség, ügyészség és bíróság a mai napig nem derítette fel, hogy ki vagy kik voltak a sajnálatos események kiváltói, mi volt az oka, hogy más lehetőség híján, tömegek vonulnak az utcára, jogai érvényesítése érdekében?

 A kormányfő  elismerte, hogy hazudott,  elismerte, hogy  a kormány éveken át nem „csinált” (Sic!) semmit!  SEMMIT! (Sic!) Vajon mit várt Gyurcsány ezek után a választópolgárok részéről?

Gergényi tagadta, hogy rendőreinél viperák lettek volna, és pökhendi módon felszólította a sajtó képviselőit, hogy bizonyítsák be az állításukat. Amikor pedig a kért bizonyítékokat bemutatták neki, és a rendőri túlkapások miatt a lemondásának bejelentésére utaltak, akkor  mérhetetlen primitív módon,  kifejezetten  ripacs színészi teljesítményt felmutatva, feltette  a szónoki kérdést:  „miért kellene neki lemondania”?  Rendőrei tették a dolgukat (ezt kárálta Lendvai Ildikó is), bátrak voltak és a törvények szellemében jártak el!

Gergényi semmit sem ért a demokrácia jellegéből! Lélekben az egykori pufajkások szellemiségének elkötelezett harcosa.  Talán még soha sem gondolkozott el azon, hogy mit jelent, illetve mit tartalmaz, a „szolgálunk és védünk” jelmondatuk? Alighanem az forog a fejében, hogy helyesebb lenne áttérni a „támadunk és verünk” változatra.

Meglehet, hogy neki van igaza!  Gyurcsány (a hazug és semmittevő) védelmébe vette  főrendőrét, majd  a Budapestet tönkretevő, ötödször is „pajzsra emelt” Demszky „elsőpolgár”, két kitüntetést is Gergényi  mellére tűzött!  A harmadikat, a TŰNTETŐK  SZÉTVERÉSÉÉRT ÉS  ZÁSZLÓTAPOSÁSÉRT c. plecsnit nem adhatta ki, mert  még nem lett rendszeresítve, de ami késik, az nem múlik…

VII. KÖVETKEZTETÉS

         Célszerű lenne minél hamarabb TÖRVÉNYES KERETEK között rendezni nemzeti értékeink, történelmi személyiségeink és szimbólumaik VÉDELMÉT a sértegetőktől, a történelem meghamisítóitól, a tudatlanoktól és az önmagukat népszerűsítő közéleti szereplőktől.

         Záros határidőn belül felelősségre kell vonni a rendőri túlkapások szereplőit, a rendőrattakok szervezőit, a rendőrség politikai, valamint szakmai irányítóit, függetlenül beosztásuktól és vélt vagy valós érdemeiktől.

         Erre várunk!

 

                                                       (Prof. Dr. Bokor Imre)