Q-zsidók aknamunkája

 

 

            Izrael támadott! – adta hírül a sajtó azt a gondosan időzített akciót, ami világszerte jóérzésű emberek tömegeinek tiltakozását váltotta ki. E terrorbombázások beilleszthetők az 1948-as, 1956-os és 1967-es közel-keleti hadászati események sorába. A 2008-ra érthetően éleződő anticionista világhangulatban előre kell bocsátani, hogy a megbélyegzés nem minden zsidóra érvényes. Akik azonban e bombázásokat kitervelték, véghezvitték, joggal számíthatnak a gondolkodó világ megvetésére, ezért kell őket megkülönböztetésül pl. Q-zsidóknak nevezni, amire a címbeli jelző is utal.

 

            Mi magyarok természetesen – palesztin sorstársakként is – részt veszünk az Izrael-ellenes tiltakozó megmozdulásokban, amiről a hivatalos híradások zömmel hallgatnak. Legalább önmagunkban fel kell ismernünk, de a nagyvilág elé is kell tárnunk, hogy épp ezekben a napokban (hónapokban, években is) Magyarországnak a bombázás nélküli, de hasonlóképp agresszív megszállása folyik. E megszállás gazdasági következményeit bőséges írás taglalja. Közeledvén azonban 2009. január 22-hez, a Magyar Kultúra Napjához, a magyar kultúráról, haldoklásáról kell szólni, ami pontos tükre helyzetünknek. A magyar kultúra tervszerű, immár két évtizede tartó aláaknázása pedig éppúgy cionista zsidó gyökerű, ahogyan a közel-keleti katonai agresszió. Ami a Q-jelzőt illeti: A budapesti Centrál Színház 2009. februárjában készül bemutatni az „A mi utcánk Avenue Q.” című darabot, ami reklámja szerint egy totál brutál Broadway musical. Ennek már az első ismertetőjében szerepel a figyelmeztetés, a darabban szókimondó durva szövegek lesznek. Aki a budapesti metrólejárókban közlekedik (márpedig milliók járnak arra), azok naprakészen tájékozhatnak korunk könyvkiadásáról, pl. Kathy Lette: Hogyan öljük meg a férjünket, Jane Suska: Szex és nyugdíj (a hatvanhat éves nő memoárjának mottója: „Mielőtt hatvanhét éves leszek, szeretnék sokat szexelni”), Laura D.: Szex és tandíj (egy prostituált diáklány botránykönyve). Félreérti mondandómat, aki azt hiszi, hogy vadászom a fenti témákat. Másról van szó, e hirdetések kikerülhetetlenül tolakodnak bele mindannyiunk látóterébe, és semmiképp nem nevezhetők a magyar kultúrában gyökerezőknek.

 

            Az ország és a kor tükre Debrecenben a Kölcsey nevét viselő gigantomán-neoszocreál központ, ami Kölcsey lerombolt lakóháza mellett, az azóta szintén lerombolt Lenin-szobor és szocialista kulturközpont helyén emelkedik. Maga a helyszín is jelképes, de méginkább az a tény, hogy a minap itt nyílt meg a legújabb holokauszt-kiállítás. Az időzítés szerint – ez is aknamunka – január 12-26-ig lesz itt a kiállítás, éppen belefoglalva január 22-ét, a Himnusz megszületésének napját. A Holokauszt Emlékközpont gondozásában lévő „Auschwitz Album – Rólunk, nekünk, nélkülük…” fotókiállítása idézi meg az egykori koncentrációs tábor eddig ismeretlennek mondott oldalát (lehet-e még újabb hazugságot mondani?), amit debreceni helytörténeti tabló egészít ki. A hírek szerint rendhagyó történelemórák, nyilvános előadások várják majd az érdeklődőket – feledve és feledtetve Himnuszunk januári ünnepét. A kiállítást Halász János volt SZDSZ-es, most Fideszes alpolgármester (aki volt már államtitkár is az egykori Nemzeti Kulturális Örökségi Minisztériumban) nyitotta meg. A hírek szerint Kósa polgármester ez idő alatt kanadai magyarokat látogat, akiket e tények elhallgatásával vezethet félre a magyarországi helyzetről. Ha a cívisváros megalomániás építkezéseivel kábítaná a torontóiakat, akkor vendéglátói épp a lényeget nem ismerik: „Csak az élteti Kósát, ki nem ismeri múltját.”

 

            A Kölcsey Központban egyébként luxus szálloda, uszoda, kongresszusi terem és a MODEM nevű kiállító központ található. Ennek igazgatója Gulyás Gábor, aki Heller Ágnes szellemi és baráti köréhez tartozva Lukács György és az 1919-es dicstelen tanácsköztársaság emlékét idézi. Elgondolkoztató a sokszor megírt tény, hogy Debrecennek, a „legmagyarabb városnak” mindhárom országgyűlési képviselője zsidóbérenc. A 2009 januárjában megnyitott holokauszt kiállítás meghívott vendégeinek csak az nem tűnt fel, hogy a nevezett központból épp egy Kölcsey kiállítás hiányzik.

 

Ezen írás csak bevezető, folytatása  pedig a Himnusz  születésnapjára fog megjelenni.. Erről kell-e írni épp egy nemzeti kulturális ünnep előtt? A kérdésre is Kölcsey gondolata adja meg a választ („régi kor árnya felé visszamerengni mit ér”), mert az írástudóknak a máról és a mához kell szólniuk. Mi tehát a teendő egy leigázott, védekezésétől megfosztott országban? Ki kell végre mondani: a cionista Heller Ágnesnek éppúgy semmi keresnivalója a Magyar Tudományos Akadémián, ahogy a szintén cionista körök által dédelgetett kozmopolita Gulyás Gábornak egy Kölcsey nevét viselő művészeti központban. Fel kell ismerni, hogy azonos agresszor van jelen a Közel-Keleten és Kelet-Magyarországon. A kultúra csak tükör, de tiszta  és éles tükör. Nem a kultúrát kell megváltoztatni, hanem azt a rendszert, amely a nemzeti  kultúrát öli, és akkor az értékek maguktól jönnek majd a felszínre.  

 

Dr. Nagy Attila
orvos, közíró