Fekete József:  Sorstalan magyar sorsok

 

Gyakran felvetődik a kérdés, hogy az emberek miért nem ismerik a huszadik század Magyarországon zajlott történelmének fontos eseményeit, noha különösen a század második felében történteknek még élő tanúi is vannak. Ennek egyik oka lehet, hogy ezen események nyilvánosságra hozatala nem szalonképes a mai idők – a médiában gyakran szereplő – „finnugrológusai” és „habszburgológusai” számára, miközben ma már egyre több történész állítja, hogy a finnugor kifejezésből csak az „ugor” szótag az igaz. Vajon miért nem foglalkoztak a történészek az ötvenes évek holokauszttal felérő magyar családok deportálásával a vörös terror kényszer-munkatáboraiba, ahol kegyetlen körülmények között emberek pusztultak el. Költői a kérdés, hiszen köztudott, hogy a rendszerváltásig tilos volt a kommunizmus áldozatairól beszélni, még kevésbé feltárni. A források jelentős részének szigorúan titkos minősítése 1994-ben illetve 1995-ben szűnt meg, sőt még a rendszerváltás utáni években sem volt könnyű kutatni e sötét korszak rémtetteit.


Hantó Zsuzsa történész, aki fáradhatatlan kutatója ennek a méltatlanul elhallgatott korszaknak – akitől sok érdekes dolgot tudhattunk meg -, elmondása szerint A törvénysértés nélkül Gulyás Gyula és Gulyás János 1988-ban bemutatott filmjéből szerezhetett tudomást először a nagyközönség a táborok létéről. A filmben olyan emberek szólaltak meg, akik ezeket a táborokat megjárták, túlélve a kegyetlenségeket, amibe a Rákosi diktatúra kényszerítette őket. Hantó Zsuzsa történész több tanulmányt és könyvet írt kutatásai eredményeként a rendszerváltást követően. Már a kilencvenes évek elejétől foglalkozik az 1950 és 1953 közötti időszak kutatásával és feltárásával. Nem volt könnyű dolga, hiszen az elkövetők gondosan ügyeltek arra, hogy a bizonyítékokat részben eltüntessék, részben titkosítsák. A kutatás forrásaként szolgáltak az 1989-től megjelent visszaemlékezések és az átélőkkel készített interjúk. 1992-ben jelent meg Füzes Miklós Törvénysértéssel című könyve, mely az első, amely az addig hozzáférhető levéltári dokumentumok és interjúk segítségével tárta fel a vészkorszak családi munkatáborokra vonatkozó eseményeit. Mint említettem csak az 1994-ben, illetve 1995-ben hozott határozat alapján oldották fel a Hortobágyra és a Közép-Tiszavidékre deportált családokra vonatkozó, a Belügyminisztérium Központi Irattárában fellelhető forrásokat a titkosítás alól. A történész 2000-ben találta meg és publikálta azokat a forrásértékű dokumentumokat, amelyek meghatározóak voltak a további kutatói munkában. Ezekből az iratokból kiderült, hogy Rákosiék Hortobágyon és a Közép-Tisza vidéken nem kevesebb, mint tizenkét kényszermunkatábort létesítettek. A kutató elmondása szerint ezek a táborok zártak, kutyákkal őrzött területek voltak, hasonlóan a recski internáló táborhoz. Már 1950-ben hét tábort létesített az akkori karhatalom Polgár-Lenintanyán, Kónyán, Árkuson, Tiszaszentimre 9-es tanyán, Kormópusztán, Kócspusztán és Borzas-Mihályhalmán. A további években, még ötöt: 1951-ben Ebesen, Elepen és Tedejen, majd 1952-ben Lászlómajorban és Borsóson.


A hatalom, a dokumentumokban „zárt táboroknak” nevezi ezeket a tanyákat, gazdasági épületeket, istállókat, ahol „telepeseket” őriztek. Az eredményét tekintve a kitiltás internálás volt, jogilag viszont a hivatkozott, de be nem tartott törvények szerint az internálásnak sem felelt meg, mert internálni csak személyeket lehetett, miközben ide családokat hurcoltak és különítettek el ítélet nélkül, a csecsemőtől a tehetetlen aggastyánig. A táborlakókat rendőri őrizet mellett munkára kötelezték, még a 12 éven felüli gyermekeket is. A már hivatkozott filmben Hegedűs András, aki az 1953. évi amnesztia idején a Minisztertanács első elnök-helyettese volt, jó érzékkel deportálásról beszélt, - mondja a kutató – hiszen ez családokra vonatkozott, kitiltással és az ingó és az ingatlan vagyon teljes elkobzásával járt. A személyek megnevezésére egy 1950. évi belügyminiszteri rendelet alapján, a „telepes”. „telepített” kifejezést használták. Mária Terézia óta tudjuk, hogy a telepesek szabad munkavállalók voltak, akik a török kiűzését követően az elnéptelenedett területeket benépesíttették. Jellemző, hogy úgy játszottak a megnevezésekkel akár az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel – Belügyi Népbiztosság Különleges Ügyosztály) ahonnan kölcsönözték a szavak orwelli használatát. Az NKVD például a szovjet politikai rendőrség kínzókamráinak verőlegényeit „testmechanikusoknak”, a kivégzést a „szocialista védekezés első fokának”, a hadirokkantak, a „csonkok” begyűjtését a nagyvárosok utcáiról a „környezet megtisztításának” nevezték. Tehát felfoghatjuk úgy is a „telepes” szó használatát, mint fedőszót, a politikai mögöttes tartalom elfedésére szolgáló eszközt, amelynek célja a helyi lakosság megtévesztése volt. Az csöppet sem zavarta a hatalom birtokosait, hogy ez a megnevezés a jogszabályainkban addig ismeretlen fogalmat takart.


A deportálásokkal Rákosiék úgy gondolták, hogy megtisztítják a társadalmat a reakciósoktól. Révai, a főideológus szerint „aki kommunistaellenes, az reakciós”, aki akadályozhatja a szocializmus fejlődését és a kommunizmus építését. Már 1946-ban az MKP harmadik kongresszusát követően Révai konkretizálta a reakciósok, az ellenséges elemek körét, mely különböző elnevezésekkel bővült. Ide tartoztak Horthy közvetlen környezetéből a katonatisztek, a nagybirtokosok, mint a Széchenyiek, Andrássyk, Zichyk, a régi nemesség, a nagytőkések, gyártulajdonosok, a kulákok, a malomtulajdonosok, a felső papság, a szerzetesek. De ellenségnek és osztályidegennek számítottak azok is, akiknek bármilyen vagyona volt. 1947-ben kiterjesztették a kört, amikor a belügyminiszter elrendelte a volt földbirtokosok, csendőrök, polgári „B” listások és legitimisták nyilvántartását. A „belső ellenség” köre a Rajk per idején kiegészült a határsávban élő családokkal. Külön listázták a volt katonatiszteket, a kulákokat, a kupeceket, a cionistákat, a titóistákat és azokat, akik Jugoszláviában élő rokonaikkal leveleztek. De kiterjedt a figyelmük a szellemi tőkére is, ami vagyonnak számított. Ilyen volt a nyelvtudás és a diploma.


Az elhurcolásoknak semmiféle jogi alapja nem volt, hiszen ezek azon listákon alapultak, amelyeket a szovjet tanácsadók és a Szovjetunióból hazatért kommunisták javaslatára a településekre küldött ávós tisztek írtak össze 1945-től. Ezeket a listákat az objektum dossziék tartalmazták. Nem lévén erre jogszabály, ezért a „telepes” személyekre vonatkozó indoklások nem hivatkoztak jogszabályra. Ez önmagában törvénysértés. A családok munkatáborba deportálása a törvénysértés egyik formája volt az 50-es években.


A törvénysértések közé tartozik a rendőri felügyelet és kitelepítés, a rendőri őrizet, vagyis az internálás, a deportálás, a munkaszolgálat és a kihágási bűntett. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, tisztázni kell néhány fogalmat. A „rendőri felügyelet” az állam szempontjából politikailag megbízhatatlan emberek rendőrhatósági ellenőrzését jelenti. Az 1939. II törvény 150§ alapján, a rendőri szervek előtti jelentkezési kötelezettség, a lakóhelyről való kitiltás kitelepítés nélkül is foganatosítható. Az ötvenes években Magyarországon ez együtt járt a kitelepítéssel. Hugo Tamm svéd nagykövet jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy ezt a törvényt a háború idején a zsidókkal és a politikai ellenfelekkel szemben alkalmazták.


Az „internálás” a fennálló társadalmi rendre politikai vagy közbiztonsági szempontból veszélyes, de konkrét bűncselekményt el nem követett egyének őrizetben tartása vagy kijelölt helyen való elkülönítése. Az internálás nem járt együtt az ingó- és ingatlan vagyon elkobzásával.
A „deportálás” zárt családi kényszer-munkatáborokba való elhurcolást jelenti, személyek vagy csoportok idegenbe, kényszerlakhelyre vagy zárt táborba való telepítése büntetésként vagy szabadságvesztés büntetésének kitöltése után.


A „munkaszolgálat” valójában olyan katonai alakulatokra vonatkozott, amelyek feladatai körébe katonai és infrastrukturális beruházások építése tartozott. Janza Károly akkori vezérőrnagy javaslata szerint a kulákokat és egyéb megbízhatatlan elemeket és fiaikat is be kell hívni a magyar néphadseregbe, de nem lehet fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény, építő munkára kell fogni őket. Már a sorozásnál az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság eldöntötte, hogy ki a megbízhatatlan, következésképpen kit kell munkaszolgálatra vinni.


A „kihágási bűntett” volt a legcinikusabb és a legszélesebb körben alkalmazott büntetés. Ezt a büntetési eljárást a megbízhatatlan, és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására alkalmazták. 1953-ban a Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel.

 
Az 1953. évi 11-es törvényerejű rendelettel a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiadta a közkegyelem gyakorlásáról szóló rendeletet, de az ehhez kapcsolódó végrehajtási rendeletet már nem. Ennek a rendeletnek következményeként közel hétszázezer ember lélegezhetett fel, de korántsem oldotta meg a további életük kimenetelét. Mivel az elkobzott vagyonukat 1953 után sem kapták vissza, ezért nem volt hova menniük, ami földönfutóvá tette őket. 1953. október 13-án olyan rendeletet hoztak, hogy azok, akik osztályidegennek, volt tőkésnek, kuláknak, rendszerellenesnek, minősül, azt, annak családját és gyerekeit továbbra is figyelni kell, mely rendelet a rendszerváltásig érvényben volt. Ezek az emberek nem tudták igazolni a táborokban eltöltött éveiket, nem tudtak elhelyezkedni, mert sehol sem kaptak munkát, ezért az amnesztia rendeletnek egyetlen pozitívuma az volt, hogy megszüntette a kényszer-munkatáborokat. Ezek a családok a nulláról indultak és mosókonyhákban, pajtákban, egyéb gazdasági épületekben húzhatták meg magukat.


Az egykori táborlakókkal és Füzes Miklós napjainkban elhunyt levéltáros kollégámmal – mondja Hantó Zsuzsa történész-kutató – arra vállalkoztunk, hogy a Kitaszítottak című sorozat feldolgozza e családok történetét. Az első kötetben a Hortobágyon 2000 júniusában megtartott szimpózium előadásait adtuk közre. A második kötet dokumentum-válogatás, amelybe az egyes megyei, illetve a budapesti levéltárak témánkra vonatkozó anyagaimból válogattunk. A harmadik és negyedik kötet címe: Családok munkatáborokban. A harmadik kötet az 1950-ben létrehozott hortobágyi táborból négyet mutat be, míg a könyvnapra megjelenő kötet a további nyolc tábor életét ismerteti. A negyedik kötetben nagyon érdekes dokumentumokat is bemutatok, amelyek hűen ábrázolják a kommunista rendszer jogi és logikai ficamait, abszurdumait.

 
Hantó Zsuzsa történész és Jeszenszky Iván az Alterra könyvkiadó igazgatója, aki részese volt a magyar gulágnak, amiről a Kitelepítettek című dokumentum regénye szól, és Rózsahegyiné Juhász Éva két éve kiállítást rendeztek a Hortobágyi és Tisza-vidéki kényszer-munkatáborokból fennmaradt tárgyakból és dokumentumokból. Idén kiegészítették az azóta elkészített térképekkel és néhány új tablóval az összeállított történeti kiállítást Ebesen. A kiállítás alkotói méltó emléket kívántak állítani a deportált magyar családok kommunista meghurcoltatásának és sanyarú sorsának. A kiállítás egyik érdekessége egy levél, mellyel Dr. Váradi Sándorné megköszöni Némethy Dalmának, (aki nem más, mint Mádl Dalma asszony) és Bálint Attilának, hogy abban az időben figyelmeztették az elhurcolás veszélyére.