Gavallér János

        Szállni a széllel

Asszonyok száján, akár a szél hátán
dobál a pusmus; a kitagadottak zsibárus
sorsában adózva pakolhat hunyászkodva
arrébb-messzebb a nyugalomtól a gőg kapcája
az életvergődés.
Dobnak, szakítnak, szemétbe taposnak,
s a súlyt nem hordja vállán az akarat.

Nyafogó tettvágy’ a csukott szemű harács,
nem tudja, nem látta a vértizzadó kovács
kalapácsát,
fáradt test izzadságát.
Kiöntnek vergődés,
ki a vanból a mocsokkal szennylét!
Rabolni, hazudni gátlástalanul,
semmit sem érezni, nem tudsz vakon, némán
a vagyonhoz mit tenni! hagynak hát bénán
vergődni, meghalni.

Vitt utadon vergődés, békés béna szándék,
utódodnak asztalán fél bögre, fél tányér.
Pletyka tárgya volt s lesz a rongy nyomor,
az idegtől tönkrement többszázezer gyomor.
Kit érdekel a gond?
Kit érdekel többszázezer nyomor?
Nyomul a trend!
Gondolj, amit akarsz! Övék az erőszak rend!

Cifrábbnál cifrább a kakasok kakasa,
a szemétdombon büszke tarajos csahosa,
ám büszke csábos gőgje a fejével hull majd porba!
Most még mélyen bugyborékol talió’!
Miért hagyod ó alázat? Miért hagyod gazdádat?
Miért hagyod a testben szenvedni a lelket?
Miért hagyod Nagyisten szenvedni a szentet,
perckakasok dombján pusztulni az éltet?

Kezdettől ráolvasott Nadály a végig,
született sorsból könnyebb a vért szívni.
Könnyebb a térdeplő vergődőt a porig alázni,
mint nemesként segítni, táplálni, etetni!
Élezik rajtad nyelvük a társalgó senkik.
Sarokba szorított ember, ki nem mer
se rúgni, se marni, csak a földig hajolni:
Miért hagyod Nagyisten szenvedni az embert,
a gyengébb lelket szállni a széllel?

2008.02.16.