TORKIG GYALÁZATBAN

In Memoriam MMVI


Nem tudom mondani máig se minden bús percét,
zászlóinkon hogyan hagyott örök foltot a vér.
Felköhögni sem tudom a törvénytelen mérget,
porba alázta minden sejtünket a bűntenger.

Hiénák hízott hordája törte a nyelvünket,
tébolytáncba vitte zsoldos bot a történelmet.
Jó szavaink ellen ördögparancsra siketek!
Kóbor az utca népe, lelkünk sebe nem heged.

Bocsánat ideje ma se jön, röhög a talár,
lőtt szemek szétfolynak jognak szúette asztalán.
Kit hóhér keze tett oda, szól rólunk és ítél,
hasadoznak a kőtáblák Sionnak vén hegyén.

Megesett, s mert megesett, elmondjuk fiainknak,
óriássá nőtt fehér betűkkel szállt alá a Nap,
s míg szerteenyésztek nincstelen, bánatszőtt évek,
egymásért hazug a zsandár a törvény nevében.

Vas helyett véres kezek bankó köteget kaptak,
éjben suttog rémet újbádogos cellaablak.
Haragragacsos szív ha rebben is, nyög a bánat,
nemzetért nem kondít egyetlen hitcsorba harang.

Itt vagyunk mégis, torkig emésztő gyalázatban,
s nem tudjuk, mit tehetünk tán még egy nagy igazat.
Ó csalatva vesszővel hajtott árva nemzedék!,
Szabad fiainkért virágoznak majd hantjaink?


Ferencváros, 2011. január 29.

Lengyel Károly